Másnéven… 108 nap a kibaszott húsdarálóban: 410 soros Excel, négy futam, és egyetlen rohadt aláírás Szerdán, ápr.22-én reggel 08:40-kor felvettem a telefont, és azonnal tudtam, hogy vége. Igaz, hogy előző nap ígérték, hogy “aznap vagy másnap” hívnak, de ennek már alig hittem. Mert hát jó voltam a múltkor is, amikor 85 percig brillíroztam, majd a
Szóval az van, hogy szept.30-ával felmondtam. Rendes, 60 napos felmondással: nov.30-ig vagyok még állományban a cégemnél. Egy január óta tartó szívatás-sorozat végére került pont. Ez a cég, amit imádtam és évekig lobbiztam, hogy felvegyenek – egy év alatt gyakorlatilag szembeszarta saját magát. Van az a pont, amikor az embernek végleg elgurul a gyógyszere. Amikor rájön,
2025. augusztus 23., szombat. Eléggé csend van – körülöttem is és emiatt a blogban is. Idáig szándékosan hallgattam hetek óta: nem tudtam, hogy mit akarok mondani, miután meg igen, már mintha szégyelltem volna a döntésemet. Sokáig tököltem rajta, de ma végre meghoztam a döntésemet. A telefonom napok óta nem rezzen meg a céges Teams jellegzetes,
Hétfő van. Egy hete műtöttek. Komoly, gyomor-bypass műtéten vagyok túl, ami után az orvos hetekig tartó, szigorú pihenést írt elő. A testem próbál gyógyulni, az agyam viszont nem tud. Folyamatosan harckészültségben van, mert a cégem, ahol majdnem két évet lehúztam, úgy döntött, hogy pont most, a legkiszolgáltatottabb helyzetemben indít ellenem egy csendes, kegyetlen háborút. Elmondtam,
A tegnap(!), a sprintzárás előtt(!!) megkapott, mára szóló(!!!) és a közvetlenül mai daily előttig tartó meetingmeghívóban ez állt: „Let’s reflect together.” Meg “annual review”. Persze. Soha sem volt még ilyen: senkinek. Főleg, hogy 2024 januárjában kezdtem, nem júniusban.Ahogyan megkaptam, mindjárt megnyugodtam. Tudtam, hogy ki akarnak csinálni. Osztottunk-szoroztunk a Csetivel: arra úgy 10-15%-nyi esélyt láttunk, hogy törlik
Vannak vizsgák, amik próbára teszik az embert, és vannak vizsgák, amik egyszerűen csak igazságtalanok. Ez az utóbbi volt. Egy olyan folyamat, ahol nem az volt a kérdés, hogy sikerül-e, hanem hogy mikor és hogyan buktatnak meg úgy, hogy ne legyen esélyem kikerülni belőle. Hosszas, két és fél hónapnyi vajúdás után tegnap kaptam meg az elutasító
Az elmúlt hét több szempontból is rákényszerített, hogy újragondoljam a karrieremet. Egy csütörtök esti e-mail volt az első láncszem: egy üzenet, amelyben egyértelműen engem tettek felelőssé egy technikai döntésért. Azonnal válaszoltam, igyekeztem tisztázni a helyzetet, de a lényeget nem változtatta meg: nálunk az is egyéni hekkelésnek számít, ami máshol iparági sztenderd. Másnap a “megbeszélésen” persze
Boldog újévet kívánok a Nyájas Olvasóknak 2025 első bejegyzésében! Tavaly óta tényleg igyekeztem a személyes jeremiádák számát minimálisra csökkenteni, de idén valahogy úgy érzem, mintha hátrafelé ültem volna a 2025-ös évre. A közvetlen kollégám két hét alatt összekapart magának egy új állást. Nemcsak hogy kevesebbet fizet, de az értelem szikráját is nélkülözi. “Utánam a vízözön”
Szóval vége. Ennyi volt. A próbaidő már a múlté. Dicstelenül hullt el a próbaidőszak itt is: de nem csavarok nélkül. Kezdem az elején. Még a húsvéti ünnepek előtt kaptam egy meghívót – vagyis a főnököm már jelezte, hogy szívesen hallaná a véleményünket, ami később kiderült, hogy ez a cégpolitika része –, hogy a magyar és
Üdvözlök mindenkit a digitális világ e távoli zugából, ahol a kód sorai között nem csak algoritmusok, hanem érzelmek is rejtőznek. Igaz ugyan, hogy már lassan egy hónapja nem jelentkeztem, de a napok olyan irgalmatlan egyhangossággal jelentkeztek, mint egy rendezett tömb. Blogbejegyzést írni ebben a multikörnyezetben pedig annyira esélyes, mint egy oroszrulett a félautomata M1911-el. Sajnos