Másnéven… 108 nap a kibaszott húsdarálóban: 410 soros Excel, négy futam, és egyetlen rohadt aláírás

Szerdán, ápr.22-én reggel 08:40-kor felvettem a telefont, és azonnal tudtam, hogy vége. Igaz, hogy előző nap ígérték, hogy “aznap vagy másnap” hívnak, de ennek már alig hittem. Mert hát jó voltam a múltkor is, amikor 85 percig brillíroztam, majd a végén 5 perccel a vége előtt összekevertem valamit és vége lett.

Nem is baj… Megtudtam, hogy ahová felvettek volna, az is Lölő cég, szóval lehet, hogy a “kolléga”, aki felvételiztetett, most állást keres. Mindegy, én győztem.

Szóval bárkit kiismerek másodpercek alatt (egyéni szuperképességem, hogy 85-90%-os hatékonysággal elmondom egy helyzet lefolyását előre), és pontosan vágom azt a specifikus HR-es frekvenciát, amikor a vonal másik végén már nem a “nagyon erős volt a mezőny, de…” kezdetű, kanalazós bullshit jön, hanem túl akarnak lenni az egészen, mert megvan a balek, akarom mondani, a kolléga.

29 kurva napig tartott ez a kör: 1 vibe check két vezető fejlesztővel, 1 take-home feladat (mérsékelten nehéz), 1 kör “kivégzőosztag”, ahogyan én nevezem a csapatszintű code review-t. Rohadt lassúak voltak eddig.

De most… Négy óra múlva ott figyelt a postafiókomban a PDF az ügyvezető aláírásával. A bérigényt meg sem kérdezték meg a telefonos értesítésig. Eredetileg 200 ezerrel kevesebbet akartam mondani, a Claude győzött meg, hogy lőjek feljebb a céges eredmények stb. alapján. Nem is alkudtak. Baromira alálőttem az egészet ezek szerint, de nekem még ez is egy vagyon.

Lehetnék álszent, és írhatnék egy fasza kis nyálcsorgatós LinkedIn-posztot arról, hogy „milyen hihetetlenül hálás vagyok az új kihívásért, blabla”. De őszintén? Ez a 108 nap egy ordas nagy szopás volt. Úgyhogy a corporate agyi maszturbáció helyett nézzük meg a nyers adatokat. Öt évnyit. Négy álláskeresési futamot — 2021, 2022, 2023, 2026 — ugyanabból a fejből, a sajátoméból.

A 2026-os épp egy 410 soros adatbázis. A cégek nevét nem írom le. Nem érdemlik meg a reklámot. A mostani talán igen, de neki meg már nem kell marketing.

94 jelentkezésből 1 rohadt ajánlat. 1.1% konverzió. Ez a magyar IT piac 2026-ban. Nézzük meg, hogyan jutottunk el idáig a gödör aljáról.

A nyerő céghez március 24-én jelentkeztem. Akkor, amikor még hét másikhoz is. Tömegelésben, mert az elegáns „sniperkedést” és a személyre szabott leveleket addigra már rég kiverte belőlem ez a toxikus piac.

A tech interjú után átküldtek egy take-home feladatot. Csodák csodájára nem volt határidő. A magyar piacon ez ritkább, mint a fehér holló. Általában vagy fegyvert tartanak a fejedhez („csütörtök reggelre legyen meg”), vagy van egy megalázó időablak („2,5 óra alatt told le”). Tudom, mert kétszer csináltam egy ócska Holland fintechnek 2,5 órás komplex feladatsorát – Claude Code-dal, mert annyira sok mindent akartak, hogy ember erre nem lett volna képes rá az időablak alatt. Már csak azt a 30%-nyi heti limitet sajánlom, amit elégettem a mélyauditokra.

Itt egy hetet szántam rá. Négy nap alatt megcsináltam, aztán kidobtam két teljes megoldást a kukába, mert volt időm használni az agyamat. Ez az, amit a deadline-os interjúkon nem engednek meg: hogy az első, szar megoldásod ne az utolsó legyen.

Április 16-án aztán felhívtam a tech leadet, mert basztak válaszolni. Ez a három perc volt az egész folyamat kulcsa. Átlátok az embereken, és tudom, hogy egy kollegiális, lazára vett, mérnök-a-mérnökkel telefonhívás azonnal a szövetséges pozíció felé tolja a másik felet. Nem játszottam ostromlót, nem is voltam lekezelő. Csak bedobtam a kártyát, hogy máshova is kellek (ami amúgy utólag egy fals szar volt, de a hívás pillanatában tényleg alakult valami máshol, ami utólag elhalt).

Azonnal összekapta magát. Következő keddre tettek be. Már nem is voltam hajlandó kódot tanulni, meg izgulni. Claude Code összerakott egy 35 oldalas anyagot. Azt átnéztem többször, de ennyi. Nálam – aki rá tud feszülni egy fontos feladatra – ez a rászánt 2-3 óra szinte veszélyesen nulla felkészülésnek számított.

Az utolsó körös kódbemutatón 43 percet dumáltunk. Ebből 8 percet én kérdeztem vissza a végén. Ez nem valami olcsó trükk; ez az a kötelező szenior mozdulat, amivel jelzed, hogy nem egy kétségbeesett csicska vagy. Amúgy nem érdkeelt az egész: ebben a 108 napban 4 cég saját baromságait hallgattam meg. “Támogatjuk a tengeri sünöket, nálunk születésnapi finggyújtást rendezünk, a céges policy erősen ajánlja az argentín tangót”. Kitérdekel??

24 óra múlva ott volt az ajánlat.

Nem szeretek blöffölni, de itt bejátszottam keményen. Egy helyi (amúgy nemzetközi) automatizálási cég ígért első interjút, amit aztán lemondtak egy belső jelölt miatt, de amikor mondtam (sokadik csalódás), akkor tényleg igaz volt még.

Március — a húsdaráló (március 1 — március 31)

Előző hónap. 50 jelentkezés. 42 elutasítás.

A havi bontásban ez volt a csúcs. Volt olyan nap, hogy egyedül 10 jelentkezést szórtam szét. Márciusra a büszke, válogatós mesterlövész stratégiám átment az orosz PPSh géppisztolyba: becsuktam a szemem, és lőttem mindenre, ami mozgott. Ezen a piacon a minőség lófajdot sem ér, csak a volumen.

Itt kaptam a legszebb pofonokat. Egy hazai cég HR-esével tökéletes volt a vibe, fél óra masszív szakmai flört. Erre délután jön a sablon e-mail: “Nem passzolsz a kultúrába.” Anyádat. A „kultúra” – ez a láthatatlan, megfoghatatlan jolly joker, amivel bármikor telibe szarhatják a fejedet, ha épp nincs gerincük megmondani az igazi okot.

Vagy ott volt a cég, ahol a 85 perces, hibátlan interjút lehúzta a klotyón egy ötperces memóriazavar egy kibaszott deadlock vs. race conditionnal kérdésnél. Vagy amikor a nyíltan Angular-fókuszú pozícióra behívott, egoista pöcs architect egy 2015-ös Java runtime lexikon kikérdezésével élte ki rajtam a saját mikromenedzser hajlamait. Én voltam a barom, hogy nem álltam fel a tizedik percnél.

Január és Február — a hideg víz

Januárban még elhittem a mesét. Napi egy jelentkezés. LinkedIn-kutatás, Glassdoor review-k olvasgatása, személyre szabott tárgy mező. Egy kibaszott “dignity-projekt” volt. A hónap medián válaszideje: 32 nap. Tizenegy lövés, nulla válasz. Mindenki ghostolt. Ez lett a valóság. Amikor egy hónapig levegőnek néznek, a méltóságod szépen lassan átcsordogál a márciusi vak pánikba.

Joshua Fluke az egyik videójában egy srác 590 jelentkezést tolt, amiből 65-70%-ban ghostolták. Végül 1 ajánlatot kapott. Ez a valóság. Meg az, hogy 10-15 éves tapasztalattal programozó emberek koldulnak Facebookon állásért. Megkérdeztem minden kollágmat. Nem hogy segítettek volna, csak alámvágtak, amikor a cégükhöz akartam jelentkezni. Konkrétan két ilyen esetről tudok.

Még Klárit a volt főnökömet is megkérdeztem, hogy össze tudna-e kötni valakivel, akinek kell az ember. “A hivatalos utat javaslom”. Ennyi. Amikor neki kellett dolgozói ajánlás, hogy vezető lehessen, akkor nem kérte a hivatalos utat. Én barom, meg segítettem. Soha többet. Őrület sokat tanultam az emberekről.

Rajtam ember nem segített még: mindent magam tárgyaltam ki, tapostam ki.

Februárban eszméltem fel. Két interjúból is visszaléptem. Az egyiknél azért, mert a második kör előtt derült ki: a bérsávjuk egy vicc. A másiknál rájöttem, hogy a “heti két nap bejárás” a Pécs-Budapest tengelyen konkrétan a halál. Végül ugyanebbe a csapdába estem itt is: a próbaidő alatt, ami n3 hónap, heti háromszor kell bejárnom. Gyakorlatilag teljes kiégés néz ki, de nincs válogatnivaló.

A láthatatlan adatok: A jéghegy alja

Van pár dolog a trackeremben, amiről a LinkedIn-guruk mélyen hallgatnak.

1. A 291 filtered. Ennyi céghez nem jelentkeztem. Ez a magyar IT piac igazi, pőre valósága. A red flagek, a téveszmés elvárások, a ghost jobok. Amikor kilométerekről bűzlik, hogy egy tízkezű, mindent IS értő félistent keresnek egy gyakornok béréből. A 94 jelentkezés csak a felszín. Az időm 70%-a abba ment, hogy ezt a nettó mérgező szemetet eltakarítsam az útból.

2. A 78 inaktív nap. A 108 napból 78-ban a kisujjamat sem mozdítottam. Ez nem lustaság, hanem a túlélés záloga. Aki mindennap ezen a piacon pörög, az előbb-utóbb felkötni magát.

3. A vasárnapi jelentkezések. Ha vasárnap délután 4-kor elküldesz egy CV-t, az nem “proaktivitás”. Az színtiszta kétségbeesés. A nyolc vasárnapi próbálkozásomból egyetlen egy sem jött vissza. Lófaszt sem érnek.

4. A 76,6% response rate. 94 jelentkezésre 72 válasz. Szuperül hangzik, mi? A lófaszt. A valóság az, hogy a cégek rájöttek, hogy az ATS (Applicant Tracking System) botokkal tíz másodperc alatt ki lehet baszni a rejekciós e-mailt. A 76,6% nem érdeklődés. A 76,6% az a gép, ami automatikusan bemutat neked a középső ujjával. A valódi, pozitív arány mindössze 3,2% volt.

Négy futam mérlege

Látod ezt a 3,2%-ot? A pozitív válasz aránya baszottul nem változott 2023 és 2026 között. 2023-ban 79-ből 3 pozitív válasz (3,8%), most meg 94-ből 3 (3,2%). A piaci esélyeid pont ugyanakkorák. Csak a mesterséges, robotizált “zaj” lett a húszszorosa, mert a botok legalább elküldenek a fenébe.

A 2023-as ősz volt a pokol (0 ajánlat). Akkor azt hittem, bennem van a hiba. Ma már tudom: az a globális tech recesszió segglyuka volt. Aki ma a 76%-os válaszarányra veri a nyálát, az egy idióta. A kapuk ugyanolyan szűkek, mint három éve.

A 90% és a kerek perec valóság

A pofátlan fejvadászok és a cikkek szerint egy váltásnál 10-20% emelés a “reális”. Én 90%-ot ugrottam.

Senki ne tapsoljon, ez nem valami isteni csoda. Hogy honnan emeltem 90%-ot? Mondjuk ki kerek perec: az előző munkahelyem egy rohadt nyugat-európai multi hazai SSC-je volt, ahol pofátlanul, a magyar piaci átlag alatt 30-40%-kal szúrták ki a szemem.

Az SSC matek pofonegyszerű: a német anyacégnek én nem egy senior mérnök voltam, hanem egy olcsó, kelet-európai biorobot egy „CEE SSC lokációs korrekciós” Excel rubrikában. A nyugati kollégák bérének harmadáért. Amikor a németek behúzták a kéziféket, a magyar “vattát” – benne engem is – szó nélkül lehúzták a vécén.

Fair volt? Lófaszt. Információs aszimmetria volt. Ők pontosan tudták, hogy ez egy átmeneti kontingens-játszótér, én meg beszoptam a “hosszú távú pozíció” mesét.

De a düh nem fizet számlákat. A vicc az, hogy pont azt a rohadt komplex, 13 EU-országra kiterjedő szabályozási tudást, amit náluk aprópénzért, rabszolgaként felszedtem, most az új cég fizeti meg. Kamatos kamattal. 2024-ben nulla leverage-em volt, úgyhogy belehajoltam a pofonba. Kihasználtak, de cserébe én is használtam a brandjüket meg a pan-EU rendszert a CV-mben, hogy most dobbantsak egy baromi nagyot.

A legjobb bosszú nem a sírás. A legjobb bosszú beülni hétfőn egy olyan fizetésért, amiről a volt cégemnél a HR-esek csak álmodoznak.

Nincsenek kibaszott bullet-pointok

A legtöbb ilyen önfényező poszt végén jön a kötelező, szájbarágós “Top 5 Tanulság” lista. Felejtsd el.

Nem fogom megcsinálni. Fogalmam sincs, hogy okosabb lettem-e. Nem tudom, hogy a márciusi géppisztolyozás jobb volt-e, mint a januári mesterlövészkedés. Nem tudom, hogy az udvariaskodás vagy a pimaszság hozta-e be a pénzt.

Azt viszont tudom, hogy hétfőn már nem a rejekciós e-maileket fogom pörgetni reggel 7:30-kor, gyomorgörccsel a vécén ülve. Máj.4-én hétfőn beállok dolgozni a szerődésem szerint, mint “senior fullstack fejlesztő”.

Annak a cégnek, amelyik nem szórakozott velem 108 napig. Egy kollégám 2023-ban azt mondta: a karrierváltás olyan, mint egy levelezőpartnert cserélni. Addig írsz a régiről a régihez, amíg nem érkezik meg az új címe.

Nekem most megérkezett az új cím. Elkezdem a levelet, a többi meg bekaphatja.