A tegnap(!), a sprintzárás előtt(!!) megkapott, mára szóló(!!!) és a közvetlenül mai daily előttig tartó meetingmeghívóban ez állt: „Let’s reflect together.” Meg “annual review”. Persze. Soha sem volt még ilyen: senkinek. Főleg, hogy 2024 januárjában kezdtem, nem júniusban.
Ahogyan megkaptam, mindjárt megnyugodtam. Tudtam, hogy ki akarnak csinálni. Osztottunk-szoroztunk a Csetivel: arra úgy 10-15%-nyi esélyt láttunk, hogy törlik a demandomat, vagyis a helyemet a projekten. Azt láttuk valószínűbbnek, hogy csapatot váltatnak és a lieblingjük visszajöhet. Bele is álltam volna.

Mindent megtettek, hogy tönkretegyenek: először havi, majd heti meetingek, ahol mindig persze én voltam a szar és a problémás. Egyetlen konkrétumot sem tudtak megemlíteni, amire ne lett volna szakmai válaszom. Csak közben kifáradtam.  Nem akarom sajnáltatni magam, de hetek óta inkább az volt a levegőben, hogy
„Admin, valami baj van veled.” Teljesen szétbasztak idegileg: mocskos a szám, de a törött lelkem miatt. Még sohasem bocsátottak el. A cégnél még maradhatnék branchen 1 hónapot, de mivel az alatt lábadozom, így csak a torkomat vágnák el, ha júniusban elküldenének. Minek keresnék új projektet 3 hónapra? Teljes nonszensz.

Ma reggel ez a „reflexió” egy háromszereplős szertartássá vált. Résztvevők: Silke, Carsten, Norbi. Nem volt vita. Nem volt értékelés. Kivettek a csapatból. Pontosabban: “nem töröljük hivatalosan a demandodat, de szeretnék, ha más projektet keresnél”. Arra a kérdésre, hogy mennyi időm van: “hát… megpróbáljuk meggyőzni a főnökséget, hogy a jelenlegi PIP végéig maradhass (aug.25)”: persze nem adhattak ilyen ígéretet. Majd “megkérdezik”.

És közben? Három hét múlva műtétem lesz. Nem kérdeztek rá. Nem számított. Norbi, a magyar főnök tudta: írásban tájékoztatást kapott róla. Elvileg jelentette is, de persze a lőtéri kutya sem tudta. A testem, az egészségem – irreleváns sor lett a naplóban. Norbi annyit mondott:

“Segítek majd keresni projektet még a műtét előtt is.”

Keresni mit? Három hétig vagyok még hadra fogható, aztán kitérek a forgalomból.
Ez nem keresés, ez előjáték az elengedéshez.

Ez nem évértékelés volt. Ez egy kivonás volt. Egy strukturált háttérbe tolás, amit úgy csinálnak, hogy ne fájjon – csak el lehessen felejteni.

Nem azért, mert nem dolgoztam. Nem azért, mert nem volt haladás. Azért, mert csendes voltam. Mert nem nyomultam. Mert nem voltam elég „látható”.

Ott ültek, hárman. Nem mondták ki, hogy vége. De már nem is kellett.
A döntés már megszületett – én csak egy napirendi pont voltam.
A mondatok előre megírták önmagukat:

• „Lassú vagy” (ha szándékosan blokkolják a hozzáféréseimet és a jogaimat, akkor mindent kérnem kell)

• „Túl sok ticket áll nálad” (lásd előző pont. Ide konkrét példát mondtam: 5 alkalommal kértünk tesztadatokat és nem kaptunk. Miután mégis megérkezett 3-4 órán belül megoldottam a dolgot.)

• „Volt konfliktus Christoph-fal” (ami külön izgalmas, hogy a csapat a hátam mögött rólam panaszkodott a scrum masternek, hogy basztatom őket, amikor ez a pöcs kerek perec kijelentette: “Nem hagyom jóvá, akkor vidd máshoz”. És a csapat berág rám, amiért teljesítem az óhajukat. Hogy lásd: én is szóltam a scrum masternek, de inkább csak nem válaszolt és inkább összeesküdött a csapattal)

• „Valami nem működik” (hát ez így ez kurva erős érv. Mondjuk az egész legacy fospermet?)

Amit hónapok alatt rendbe tettem – a hibákat, amiket kijavítottam, a pipeline-t, amit stabilizáltam – az most csak lábjegyzet lett a döntéshez, amit már rég meghoztak másutt.

De fáj.
Rohadtul fáj. Mert én mentem minden meetingre.
Mert végighallgattam minden visszajelzést. Mert ott voltam, mindig – nem láthatóan, de jelen. Azt hittem, ha csendben vagyok, nem leszek baj. Azt hittem, ha javítok, elfogadnak.

Tévedtem.

És most itt ülök, egy belső projekt-nélküliség határán, egy  – legjobb esetben is – 81 napos visszaszámlálás elején, ahol már csak az a kérdés: meddig tűrnek meg papíron? Még az aug.25 sem kőbe vésett: csak az biztos, hogy ebben a sprintben nem raknak ki, jún.18-ig. Azután minden nap ajándék.

De egy dolgot tudok: nem maradok.