Szóval vége. Ennyi volt. A próbaidő már a múlté. Dicstelenül hullt el a próbaidőszak itt is: de nem csavarok nélkül. Kezdem az elején.

Még a húsvéti ünnepek előtt kaptam egy meghívót – vagyis a főnököm már jelezte, hogy szívesen hallaná a véleményünket, ami később kiderült, hogy ez a cégpolitika része –, hogy a magyar és a német vezetőség egyaránt szeretne velünk találkozni. Nem kell mondanom, hogy ez eleinte gyanús volt számomra, különösen, hogy nagycsütörtökön, a munkaidő végén, 16:06-kor jött az invitálás. Az egyik segítőkész német szervező még WebExen is megkeresett:

“Hello Admin, régóta nem hallottunk egymásról. Úgy értesültem, nehezen tudtatok lépést tartani a PIP-pel. Úgy gondolom, a Németországban kialakult nehéz helyzet miatt talán nehezebb lehet a csapaton belüli jó együttműködés.”

Ez alaposan megijesztett. Bár valóban küldtünk egy egyértelmű, de udvarias visszajelzést a PIP-ről (projekt növekmény tervezése), nem számítottunk erre a lépésre.

A következő nap, március 28-án, 6:54-kor válaszoltam neki, igyekezve megnyugtatni:

Hello XY, Köszönöm az üzeneted és hogy elismered a közelmúltban átélt kihívásainkat. Örülök, hogy hallhatok felőled. Valóban, a PIP követése és a csapatmunka javítása kihívást jelentett a Németországban kialakult helyzet fényében. Pozitívumként említhetem, hogy elkezdtem egy német nyelvtanfolyamot, hogy áthidaljam a kommunikációs űrt és elősegítsem a zökkenőmentesebb együttműködést. Úgy gondolom, ez a lépés pozitívan fog hozzájárulni a csapatdinamikánkhoz és a kölcsönös megértéshez. Alig várom, hogy többet beszélgethessünk és konstruktív megoldásokat találjunk együtt.

Szerencsére nagyon pozitívan fogadták a megjegyzéseinket, és mindannyian a megoldásokon voltunk. A következő kedden folytatjuk a megbeszélést velük. A találkozó kellemes hangulatban és konstruktívan telt. Két vezető vett részt a Hub oldaláról, én és a munkatársam a miénkről.

Megvitattuk a legfontosabb aggályokat: a nyelvi problémákat és a tudástranszfer kérdését is. Láthatóan a nyelvi akadályokon volt a fókusz, de terveink szerint a következő kedden folytatjuk a megbeszéléseket. Jó volt látni, hogy a menedzsment elkötelezett a megoldások keresésében.

Kifejeztük, hogy szeretnénk a csapat részévé válni, és ugyanazokkal a feladatokkal segíteni a Hubot, mint a többi csapattag.

A nyelvi akadályok leküzdésére ígéretet kaptunk a kétnyelvű levelezés bevezetésére, tolmácsok alkalmazására és engedélyt az angol nyelvű dokumentáció készítésére. Megbeszéltük, hogy igyekeznek megakadályozni a daily-n belüli, 20 perces német különbeszélgetéseket és jobban bevonni minket a csapat és a Hub életébe.

A magyar főnökkel április 2-án 11:30 és 12:30 között beszéltünk. Ekkor már egyértelmű volt, hogy nem lesz több projektugrálás. Legalább egy évig mindenki marad a helyén, hiszen a próbaidő után “nem mutat jól”, ha valaki projektet vált. Többnyire mi beszéltünk, alig volt panasz ránk, így én már aznap véglegesítve lettem, a társam pedig április 15-én fog.

Örültem, hogy a német oldalon is pozitív változások történtek: sikeresen végrehajtottuk az első tesztünket és elhangzott, hogy tagjainak érezzük magunkat a csapatban – és én személy szerint valóban így is érzem.

Nagycsütörtökön, a próbaidőm lejárta előtt, egy kellemetlen fordulat is történt: a business német nyelvtanuló-csoportunkat megszüntették, miután már csak ketten maradtunk. Körülbelül két órám volt eldönteni, hogy feladom-e a tanfolyamot, vagy átváltok a “sima” A2-es szintre. Végül az utóbbi mellett döntöttem, ahogy a kollégám is.

Ahogy a próbaidő vége felé közeledtünk, a bizonytalanság és a várakozások köde szép lassan oszlani kezdett. A találkozók során, melyek eleinte olyanok voltak, mint egy váratlan szivárvány a viharfelhő előtt, ám végül fokozatosan tisztult a kép arról, hogyan állunk a német és magyar vezetőség szemében. Az, hogy a munkahelyi kihívásokat nem csupán problémaként, hanem közös megoldandó feladatként kezeltük, talán valóban új perspektívát nyitott.

A váratlanul bejelentett business csoport megszüntetése és a projektugrálás lehetőségének kizárása egyértelműen a keserédes pillanatok közé tartozott. Egyrészt ez a változás megkönnyebbülést hozott, hiszen a folyamatos bizonytalanság helyett végre stabil talajra léphettünk. Másrészt viszont, a változás szélén állva, nem lehetett nem érezni a veszteség súlyát: a megszokott munkakörnyezet, a napi rutinok, és néhány kolléga társasága már nem lesz része a mindennapjainknak.

A nyelvi akadályok leküzdésére tett bébilépések, bár kicsit későn, de végül megérkeztek. A kétnyelvű levelezés és az angol dokumentáció lehetősége olyan apró győzelmek voltak, amelyek megmutatták, hogy a változás lassú, de lehetséges. A német nyelvtanfolyam elhagyása és az A2-es szintre való átváltás döntése szimbolizálta ezt a keserédes realitást: a fejlődés útja nem mindig az, amit eredetileg terveztünk.

Visszatekintve, a próbaidő lezárása és az ezt követő események olyanok voltak, mint egy hosszú és rögös túra vége, ahol a csúcsot elérve vegyes érzelmek kavarognak bennünk. A fáradság, a kihívások és a közben elvesztett dolgok ellenére ott állunk a csúcson, és látjuk a távoli horizontot, ami új lehetőségeket rejt. A keserédes érzés ellenére tudjuk, hogy minden egyes lépés, minden akadály és minden változás egyben erősített minket. A tanulság: a változás, még ha fájdalmas és kiszámíthatatlan is, hozzájárul a személyes növekedésünkhöz és új utakat nyit meg előttünk. A bizonytalanság és a változás keveréke tehát nem csak a próbaidő végét jelenti, hanem egy új kezdet lehetőségét is, ahol a keserűség mellett a remény íze is érezhető.

Remélem, hogy ez a lezárt próbaidő volt a legrosszabb és legsötétebb időszak a cégnél tölteni tervezett 5 évből.

Úgy engedje a Jóisten!