Nemrég megkerestem egy novellámat, amit elfogadtak és kifizettek. És 404-et kaptam. Levették. Ugyanaz a szerkesztő, aki hetekkel korábban lelkesen ajánlgatta, nem méltatott annyira, hogy szóljon róla. Pangram mondott rá egy ítéletet, ami ellen nem volt lehetőség és plénum fellebbezni. Rögtönítélő bíróság volt. Még arra sem méltatott a főszerk, hogy az eltávolításról írjon nekem. Vagy hogy
Október nyolcadika óta nem írtam ide. Az 3 hónap és 9 nap, 101 nap, 14.43 hét. Igazából nem tudtam, hogy mihez kezdjek. Befejeztem egy regényt, majd angolra fordítottam AI-jal. Addigra körülbelül kifutottam a munkakeresés idejéből és eltelt az év. Ez persze így túl könnyűnek tűnhet, de kifejezetten sokat dolgoztam tavaly és az idei évet is
Avagy: Scully, Mulder, Dexter – mit engedhettek volna meg maguknak?) Volt némi időm a kényszerű táppénz közepette, így gondolkodni kezdtem. Mindig csak a hősöket látjuk, de mi van, ha csórók? Képzeld el: egy karakter 20 évig nyomoz, lövik, üldözik, túlórázik – és a sorozat végén egyszer csak eltűnik a képernyőről. De vajon miből élne tovább?
Hétfő van. Egy hete műtöttek. Komoly, gyomor-bypass műtéten vagyok túl, ami után az orvos hetekig tartó, szigorú pihenést írt elő. A testem próbál gyógyulni, az agyam viszont nem tud. Folyamatosan harckészültségben van, mert a cégem, ahol majdnem két évet lehúztam, úgy döntött, hogy pont most, a legkiszolgáltatottabb helyzetemben indít ellenem egy csendes, kegyetlen háborút. Elmondtam,
Az előző bekezdésemben írtam a code review konfliktusomról: Egy egyszerű merge request, egy ártatlannak tűnő logikai javítás, amit hosszú órákon át küzdöttem ki magamból – egy valós szabályra, egy dokumentált üzleti követelményre, amit meg is indokoltam, le is teszteltem. És jött a német kolléga. Hangos volt. Elutasító. Nem kérdezett vissza – csak kimondta: „I cannot
belső blogbejegyzés, amit nem küldök el senkinek – magamnak írom, hogy ne veszítsem el önmagam 2025 eleje. A naptár szerint sem telt el sok idő, és mégis, olyan érzésem van, mintha éveket öregedtem volna belül. Nem szakmailag – emberileg.Március környékén még azt hittem, hogy stabil vagyok. Most azt érzem: egy vékony pallón egyensúlyozom, alattam a
Volt időm átgondolni az előző kudarcot: de akárhogyan is töröm a fejem, bizony 2/3-ad részt nem rajtam múltak a dolgok. Buktatási körülménynek venni (100%-os írásbeli vizsga mellett), hogy “nem eléggé magabiztos volt“, meg hogy “döbbenten láttuk, hogy nincs ipari tapasztalata” dacára annak, hogy minden specifikus kérdésre megfeleltem példásan úgy, hogy hivatalosan csak JS-ből és Angularból
Az elmúlt hét több szempontból is rákényszerített, hogy újragondoljam a karrieremet. Egy csütörtök esti e-mail volt az első láncszem: egy üzenet, amelyben egyértelműen engem tettek felelőssé egy technikai döntésért. Azonnal válaszoltam, igyekeztem tisztázni a helyzetet, de a lényeget nem változtatta meg: nálunk az is egyéni hekkelésnek számít, ami máshol iparági sztenderd. Másnap a “megbeszélésen” persze
Boldog újévet kívánok a Nyájas Olvasóknak 2025 első bejegyzésében! Tavaly óta tényleg igyekeztem a személyes jeremiádák számát minimálisra csökkenteni, de idén valahogy úgy érzem, mintha hátrafelé ültem volna a 2025-ös évre. A közvetlen kollégám két hét alatt összekapart magának egy új állást. Nemcsak hogy kevesebbet fizet, de az értelem szikráját is nélkülözi. “Utánam a vízözön”
Nem újdonság, amit itt írni fogok. Szeretett tanárnőm, kezdő írói szárnypróbálgatásaim előtt, közben (még 2007-ben) jó előre figyelmeztetett, hogy “XY vidéki városban esélytelen megjelenni, mert nyugdíjas-irodalom” van. Akkor még nem értettem, hogy ezt nem degradációképpen mondta, hanem ténymegállapítás gyanánt. Csak, mert ez a ténykérdés. Na jó, nem ilyen egyszerű: a szépkorúak tömege az egyetlen réteg,