avagy miért hagytam el a tanári pályát öt éve? Ha jól csalom le az időt, éppen az ötödik tanév kezdődött el nélkülem, mióta otthagytam a most már bízvást nemzeti cirkusznak tekinthető közoktatást. Öt éve hagytam el a tanári pályát. Ahogy Vajda János is visszatekintett az idő múlására Gina-verseiben, úgy én is gyakran gondolok vissza azokra
Szóval bevallom, hogy csak az alkalomra vártam, hogy valamiféle, nem a programozásról szóló írást elkövethessek. Ez hosszú lesz, megint szigorúan önvallomás jellegű. Talán pár embernek, akik nem rettennek el a fekete betűdzsungeltól, érdekes lehet. Olvastam egy remek cikket, melyben 3 tanárt (nőket – ez valamiféle nemi összetételt súghat a tanár szakmáról) mutattak be, s megkérdezték
Elüljáróban: Ez az extanári különvéleményem a digitális oktatásról. Jómagam már harmadik éve nem tanítok, de az informatikus kollégáimmal történő beszélgetések során egyre-másra felmerül, hogy milyen érzés a tanárság? Milyen elvárásokat támaszt felénk a társadalom és miért mondhatjuk, hogy átlagban heti 70-80 óra körül dolgozunk? A jóérzésű rendőr kollégák a fejüket fogják attól, amit mi, pedagógusok
Bár tombol a meleg és az év ezen szakaszában az álláshajszám a lehető legalkalmatlanabb időben indult el. Bizony, nincs könnyű dolga az ember fiának, ha az uborkaszezon kellős közepén keres állást. Annyira meleg van és nekem annyira nincs kedvem és energiám bejegyzést írni, mint Repülős Gizinek visszazárni a nyitott ajtót. A héten már 2 bejegyzésvázlatot
Fantasztikus távolságba kerültünk attól, hogy én valami értékelhető (azaz “nem személyes nyavalygás”) témájú tartalmat alkossak még egy darabig. Nemere István Peter M. Lenkov és pajtásai “A Pusztító” című opuszukból vett idézettel vezetem be az ehetit. Alant a fantasztikus magyar szinkron kiemelt szövegrésze: Bevallom, nem olyan lelkesedéssel vágtam bele az ismételt álláskeresésbe, mint márciusban. Akkor még vitt
A férfi tanárok legtöbbször azt híresztelik, hogy ők bizony téglafalak, melyen nem hatol át a diákok problémája. Én magam is ezt hittem egészen addig, amíg Inez, a túlkoros tizenegyedikes halálhíre el nem jutott a tanáriba egy október végi napon. Inez (UPDATE – a lányt természetesen NEM Ineznek hívták) volt – itt már nem szépítek –
Pont ma egy hete, hogy írtam az álláskeresés eredménytelenségéről. Azóta eltelt egy nagyon mozgalmas hét. Ma pedig végre sikerült nyélbeütni egy álláslehetőséget: körülbelül 2-3 órája tudtam meg, hogy húsvét utántól, április 6-tól dolgozom junior Java/JavaScript szoftverfejlesztőként egy viszonylag komoly kihívásokkal és projektekkel bíró cégénél. Nem a fővárosban, de egy nemzetközileg is ismert vidéki cégnél. De
Figyelem! Pedagógus voltam és lélekben az is maradok, szóval ez az írás (jó)néhány tanár nézőpontját fogja bemutatni. Valószínűleg a legtöbbjük már nem tanít. Sarkítok, torzítok, ironizálok plíz-plíz ne sértődj meg, tényleg nem neked szól! Pedagógusként/oktatóként dolgoztam az elmúlt évtizedben, szóval akár valamiféle szagértés(!) is kerekedhetne ebből a blogbejegyzésből. Nem fog. Csak elmondom a véleményemet a
Nem hiszek a divatszavaknak és az éppen trendinek ható irányzatoknak. Éppen emiatt kissé félve definiálom magam multipotenciálisnak. Magát a multipotenciális (angolul “multipotentialite“, de nevezik még “scanner” típusú személyiségnek is) szót egy szakcikkem írására készülve találtam meg, mikor éppen az átolvasandó szakirodalmat állítottam össze 2018-2019 környékén. Éppen a gamification (játékosítás) jelenségéről írtam volna és szerencsémre találtam