Néhány gondolat, s más egyéb tépelődés (is) a kötelező olvasmányokról

Figyelem! Pedagógus voltam és lélekben az is maradok, szóval ez az írás (jó)néhány tanár nézőpontját fogja bemutatni. Valószínűleg a legtöbbjük már nem tanít.

Sarkítok, torzítok, ironizálok plíz-plíz ne sértődj meg, tényleg nem neked szól!

Pedagógusként/oktatóként dolgoztam az elmúlt évtizedben, szóval akár valamiféle szagértés(!) is kerekedhetne ebből a blogbejegyzésből. Nem fog. Csak elmondom a véleményemet a kötelező olvasmányokról. Ezt még szabad, nem?

Miért most? Persze, hogy felugrok most én is a bandwagonra/meglovagolom a trendet (bocs, most nem néztem meg a Szómagyarítót, hogy megtudjam a tutit). A helyzet abból fakadt, hogy jeles írónőnk Tóth Krisztina, akit minden cinizmus nélkül fantasztikus alkotónak tartok, kifejtette a véleményét a Jókairól: a regényeiben szereplő nemi szerepek elavultak, talán ki lehetne venni a kötelezők közül, pl.: Az Aranyembert.

A kedvenc kötetem az írónőtől. Személyes kedvencem az “Egy boszorka van (A vonal foglalt)” című írása a kötetből.

Nem akarta eltörölni, eltávolítani, kiátkoztatni az irodalmi kánonból Jókait, csak felvetette, hogy észszerűsítsük az amúgy sem teljesen érthető (és olvasható) olvasmánylistát. A “hivatalos” fél ezt egyértelműen és kategorikusan elutasította: Bud Spencer & Terence Hill tévében és Jókai a tanmenetben marad, érted?!

A saját véleményem jóval radikálisabb, mint Tóth Krisztináé. Itt és most totálisan őszinte leszek, mert az interneten én csak egy arctalan senki vagyok, ráadásul pedagógusként sem mondhattam ki, amit gondoltam. Tehát röviden és tömören: szerintem a kötelező olvasmányok – bár a szövegértés fejlesztését tekintve tényleg fontosak lennének -, de a jelenlegi formájukban teljesen feleslegesek, eredeti funkciójukat nem látják el: sokkal inkább kontraproduktívak azon diákok számára, akiket tanítottam. Nem, nem egy Budapest-belvárosi iskolában nevelgettem a kiművelt emberfők csemetéit, hanem egy vidéki város, átlagtól is koszosabb külkerületében. Kezdetben általános iskolai, később középiskolai tanárként dolgoztam két iskolában, ugyanabban a városrészben. Ezek távolról sem voltak elit iskolák.

Az általános iskolai karrierem kezdetekor sikerült cirka 3 hónap alatt hivatalos szülői panaszt összeszednem azért, mert háromszori rászólásra témazárós egyest adtam puskázásért, emellett “engedtem a mobilhasználatot órán” és követeltem: megköveteltem az olvasást. A másik szülői panaszkör, mellyel munkámat illették, a kötelező olvasmányokra vonatkozott. Miért kell? Miért vesszük/veszem ilyen szigorúan? Volt, aki félhangosan “ezek csak ilyen régi szarok” névvel adta meg a kötelező olvasmányok és a könyvek halmazának unióját. Ilyen környezetben mit tehet a pedagógus? Kezdőként, 134 ezer nettóért én keményen küzdöttem az olvasásért: teljesen felesleges volt.

Adnék néhány szösszenetet a tavaly lezárult tanári praxisomból, s ezzel remélhetőleg sikerül rámutatnom arra, hogy miért nem időszerű a kötelező olvasmányokról való ilyesféle csevej mostanság.

A középiskolában, ahol tanítottam, iskolai könyvtár sem volt, mert egész egyszerűen a fenntartó elhurcolta a gyerekektől a könyveket. Végül az egyik kolléganőm “szelíd igazgatói erőszak” hatására csinált “könyvtárat” az egyik raktárban: egyszer betévedtem oda. Azt hittem rosszul látok: a földön feküdtek a tankönyvek, azt a pár szépirodalmi kötetet, amit meg tudott venni a szűkös keretből, pedig gyerek nem vehette a kezébe. Olvasatlanul voltak egy asztalra és egy leselejtezett ruhásszekrénybe téve.

Hát ilyen környezetben szocializálodott gyerekekkel és szülőkkel kellett “ökölharcolnom” a praxisomban és a fogadóórákon. Egyébként ez nem hivatalos pedagógiai terminológia, ezzel a névvel az egyik kollégám illette azt a felesleges vízgereblyézést, aminek az volt a célja, hogy a kedv’sszülő/maga a tanuló meggyőzzön bennünket arról, hogy az olvasni is alig tudó, az intézmény lányvécéjének falára, menstruációs vérrel, vidám figurákat rajzoló csemete gyakorlatilag “Kosztolányi Deddy és Petőfi János” szerelemgyereke “éskülönbenis idegje alapján papírja van“, így tehát ne kérjem tőle számon a kötelező olvasmányokat. S ha már így összejöttünk, legyek kedves e csimóta érettségijét/nyolcadik év végi ötösét jó előre, elsőbbségi levélként elküldeni a nagymama címére, mert oda még kijár a postás! Mert különben…

Mert mindig volt “mert különben”. Az adja meg egy szép magyar, tanári fogadóóra savát-borsát, ha időnként eldörren egy-két “vállról indítható kurvaanyád“, néha kissé cizelláltabb formában. A pedagógus persze tűr, mert mit tehet mást? Reggel, 6 órára jött be dolgozni nulladikra és igazgatói utasításra délután hatig ott kell rohadnia “esti fogadóóra címén”, közben az ötéves tervében az szerepel, hogy pisilni menjen és a “csillagok” megjelenése előtt egyen két-három falatot az otthonról hozott, száraz kutyaszar-keménységű kekszéből. Közben dolgozatot javít és átolvassa az olvasmánynaplókat, amiket Mancika, Gizike és Pistike írt meg az ÉrettségiTételek.com alapján az Aranyemberből, a többi 27 ember pedig lemásolta: vigyázva, hogy szóról-szóra megegyezzen mindegyik, nehogy aztán majd baj legyen.

Same in English.

Szóval minden fogadóórámon akadt jó pár megmondóember, panelhuszár (én is panelban lakom, még mielőtt…), félalkolholista, masszív víziszonyban, nikotinfüggőségben és/vagy tuberkulózisban szenvedő, a jogilag szülőként funkcionalizáló embertársam, aki “az Élet Iskolájában” szerzett tapasztalatai alapján betonbiztosan mondta meg nekem/a matematikatanárnak/az igazgatónak, hogy merre folyik a pedagógia sebes folyama éppen most. Valószínű, hogy ennek a populizmusnak az áldozata lett Tóth Krisztina is. Jaj a szegény legyőzötteknek!

Az egyik dolog, amit a szülők nem értettek meg, hogy ezeket a kötelezőket olvasni kell. Nem “lehet“, nem “ha éppen kedvem van“, nem “ha úgy esik jól“, hanem KÖTELEZŐ. Minek ezek a hülységek? “Hol kellenek ezek az Élet Iskolájában?” vagy a kedvencem, ami a slágerlisták elején jár: “Mire fogom én ezt használni az életben?“. Aztán ha nincs szövegértése (mert nem olvasott kötelezőket) és nem érti meg bármilyen szakma alapjait KÖNYVEKBŐL vagy egy hitelszerződés el nem olvasott apróbetűje fakkol be előbb-utóbb annak köszönhetően, mert ívesen leszarta a kötelezők olvasását, akkor a tanár/a társadalom/a kormány/a gyíkemberek törzse a hibás. Kérem, válasszon egyet ízlésének megfelelően!

Volt olyan kollégám, aki elhűlten mesélte, hogy bizonyos gyerekek nem tudták, hogy mi az a könyv, mert otthon egyszerűen nem volt. “Az olyan, mint a Metropol?” – kérdezte a klambók a kollégámat.

A gyerekeknek és a szülőknek sincsen már szókincse, a redukció olyan szintű, hogy körülbelül 1000-2000 szóval “dolgozik” az agyuk naponta: a gyerekek már a Várkonyi-féle filmfeldolgozást sem (!) értik, nemhogy élvezni tudnák. A tévében mutatott pöcspörgetés és a vécében lebonyolított kétperces szerelem korában hogyan hat a diákokra Jókai és annak romantikus felfogása? Ha hat rájuk egyáltalán.

Megoldás? Nincsen. Vitatkozzunk tovább Jókain.

Emberek, ébredjünk már fel, a saját szemmel láttam, hogy nagyon jó úton haladunk affelé, hogy minden kiskorúból Kálmán bácsit gyártsunk – szókincsét tekintve legalábbis.


Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .