Szóval, amikor ezt írom, ismét túl vagyok egy másfél hetes munkahelyi kihagyáson: fél hetet szabadságon voltam a végső kifáradás előtt, míg egy hétig középfülgyulladással feküdtem programoztam otthon. Ez az év mintája volt az erőltetett menetnek: két, államilag elismert szakmát szereztem; sikeresen megmentettük a házasságunkat, új munkát szereztem, plusz előkészítettem egy esetleges karrierváltást a portfólió kiépítésével.
Elüljáróban: Ez az extanári különvéleményem a digitális oktatásról. Jómagam már harmadik éve nem tanítok, de az informatikus kollégáimmal történő beszélgetések során egyre-másra felmerül, hogy milyen érzés a tanárság? Milyen elvárásokat támaszt felénk a társadalom és miért mondhatjuk, hogy átlagban heti 70-80 óra körül dolgozunk? A jóérzésű rendőr kollégák a fejüket fogják attól, amit mi, pedagógusok
Ezt az áldást akkor írtam a fiamnak, amikor még meg sem született. Az volt a szándékomban, hogy születése után felolvasom neki, de valahogyan elvesztettem a szövegét, csak most akadt a kezembe – no nem baj, majd most karácsonykor fogom felolvasni neki. Gondoltam megosztom másokkal is, hátha más is szépnek, esetleg értékesnek találja. Megáldalak gyermekem! Azt
Mára éppen berendelte a MÁK feleségemet, hogy valami rettenetfontos papírt autografáljon és én persze itthon maradtam a gyerekkel, mert hát ki más? Pont úgy alakult a dolog, hogy hallomásból és látásból már ismerem a gyerek kedvenceit, de persze teljesen már kajálás közben, kikapcsolt aggyal bámulni egy rózsaszín cickányt, míg teljesen más másfél óráig figyelni a
A mostani bejegyzéshez két zenét is hoztam. Az egyik zenekar tagjait jól ismerem, a másikat egy véletlen dobta fel a YouTube-on, de annyira a mostani hangulatomba karcoltak, hogy nem tudtam választani közülük. Jó régen nem írtam, de egyszerűen meglódultak a dolgaim. Sajnos munkát nem találtam, sőt, ideiglenesen fel is hagytam a munkakereséssel. De ez egy
Gratulálnom kell magamnak, mert sikerült egy héten „tripláznom” a hirtelen felindulásból elkövetett blogposztok számát tekintve. A legutóbbi blogbejegyzésemben ígértem néhány gondolatot a szüleinkről, akik sikeresen „felküzdötték magukat” mérgező szülőkből mérgező nagyszülőkké. Az elmúlt 2 napban olyan szinten negligáltak bennünket, hogy így éreztem, hogy a mai nap a legjobb arra, hogy kitálaljak. Ezeknek a bejegyzéseknek az
Ez már a második „hirtelen” indíttatású blogbejegyzésem a héten, látható, hogy ez a hét sem a könnyebbek közül való. Most komolyan úgy jöhet le a Kedves Olvasónak, mintha én valami bamba pöcs lennék, aki random írogatja a netre a bántatát, ahelyett, hogy cselekedne. De tényleg minden lehetőséget kimerítettem már, muszáj némi stresszt szublimálnom. Most vagyunk