Amit egy tisztességes blogban hiányolni szoktál, az itt van.

Admin

Legutóbbi hozzászólások

  1. Köszönöm szépen a biztatásodat. Azért gyere vissza légyszi időnként olvasgatni, ha időd és kedved engedi. A blogolást semmiképpen sem hagyom…

  2. Örülök hogy így alakult. Itt legalább nincsen nagyúr. Közben van egy sejtésem hogy ki lehet ő valójában, de mindegy. Sok…

  3. Szia Mérnök! Egy dél-magyarországi település megyei rendőr-főkapitányságán dolgozom, mint IT-s főügyintéző. Bizalmi állás, több körös állásinterjú után kerültem be. Elméletileg…


Archívum


Bejegyzések kategóriái

  • Home
  • /
  • gyereknevelés
  • /
  • Hogyan szedjük össze lepkehálóval a digitáliában elveszett tanítványokat?

Hogyan szedjük össze lepkehálóval a digitáliában elveszett tanítványokat?

Olvasási idő: 4 perc

Elüljáróban: Ez az extanári különvéleményem a digitális oktatásról.

Jómagam már harmadik éve nem tanítok, de az informatikus kollégáimmal történő beszélgetések során egyre-másra felmerül, hogy milyen érzés a tanárság? Milyen elvárásokat támaszt felénk a társadalom és miért mondhatjuk, hogy átlagban heti 70-80 óra körül dolgozunk? A jóérzésű rendőr kollégák a fejüket fogják attól, amit mi, pedagógusok “just for fun” a vállainkra vettünk.

Saját magam vitáztam egy ismeretlen, valószínűleg diák kommentelővel arról, hogy mennyit is dolgoztam egy héten, amíg aktívan tanítottam? A srác sehogyan sem akarta elhinni, hogy átlagosan a munkanapokon reggel 7 órától este 17 óráig dolgozom, hétvégente pedig – mivel én a “lustább” tanárok közé tartoztam – azért még 8-10 munkaórával megtetéztem a számot. Nem is túloztam, sőt, ezek csupán a kötelező és tervezhető feladatok: az “erősen ajánlott” kötelezettségeket még nem is említettem neki…

Én magam imádtam tanítani, élveztem az órára készüléseket, az akkor borzalmasan gyűlölt dolgozatjavításokat, a műsorgyártást és az érettségi tételek kidolgozását. Ebben két sarokpont mozdított ki: a kisfiam születése, másrészt a kötelező “online oktatás”.

Valamikori pedagógusként szakmai véleményem, hogy az online oktatás a jelenlegi formájában, az általam ismert pedagógusok legnagyobb része esetében – egyszerűen időpazarlás. Olvastam egy jó tanulmányt a karanténpedagógiáról, ahol a szerzők felszólaltak a gazdag, elitista iskolába járó, “belvár fiúkra és belvár lányokra” (by Muszty Bea – Dobay András) íródott pedagógia ellen és számon kérték, hogy legyen használható módszertan a nehéz sorsú, külvárosi gyerekekre. Ezek alkották az én tanítványaim gárdáját is.

Még tavaly olvastam egy baromi jó interjút Váczi Dorka magyar–történelem szakos tanárral, a Vodafone Digitális Iskola Programjának szakmai vezetőjével. Alapvetően, ha nem is a pedagógiai Szent Grált kerestem az interjúban, de valamiféle jól használható iránymutatást és szakmai alázatot szerettem volna érezni a kolléganő szavaiban. Érdekelt volna, hogy egy dúsgazdag multi oktatási programjának vezetőjeként mit javasol nekünk, talpas tanároknak, akik otthonról hozzák be a kávét maguknak és akik a nyomtatópapírt is “önbeszerezzük” a diákjainknak. Alapvetően egyet is értettem volna az interjú tartalmával, de volt egy olyan válasza a kolleginának, ami tulajdonképpen erre a bejegyzésre sarkallt. Idézem:

– A többségtől elvárható, hogy a tanárok alacsony szintű társadalmi és anyagi megbecsültsége mellett innováljon?

– Gyakran hallom ezt az érvet, de nem tudom elfogadni. Tapasztalatból tudom, hogy milyen nehéz, amikor az embernek gondolkodnia kell rajta, hogy a hónap végéig miből fog kijönni, és úgy érzi, hogy társadalmilag sem becsülik meg. De nem gondolom, hogy aki hivatásként tekint a tanításra, annak ez kell, hogy meghatározza a tudatát. Hiszen a boldogsága, jó közérzete, szakmai önérzete múlik azon, hogy hogyan tanít és milyen viszonyt ápol a diákjaival.

Ha energiát, innovációt és kreativitást tettem egy órámba, de az jön ki belőle, hogy tartok elképesztően jó foglalkozást, amit élvezek én is és a diákjaim is, akkor jobban fogom érezni magam azzal a mennyiségű pénzzel, amit kapok, mint ha nem teszek bele energiát, én nemhogy a diákjaim, én sem szeretem, amit csinálok.

Általánosan szólva rettenetesen szeretem a megmondóemberek gőgjét. Itt is valami hasonlót olvashatunk, ahogyan az önfeláldozás mindennapi feladattá degradálódik egy közepesen ravasz kérdés keretein belül – egy folyosóügyelet és egy helyettesítés között. Rettenetesen könnyű havi nettó kilencért feladatokat és irányvonalat szabni olyan tanároknak, akik számára egy új cipő megvásárlása ünnepi esemény.  Hogyan tekintsünk mi, kedves kollegina, “hivatásként” a foglalkozásunkra, amikor a dolgozatjavítás-adminisztráció-órai jegyzetgyártás-érettségifelkészítés négyszögében telik az életünk?

A már idézett Porkoláb-Fekete tanulmányban olvashattuk, hogy mennyire “jól” is működött a digitális pedagógia 2020 márciusában – ezt jómagam is megerősítem. Több tanítványom “kicsekkolt” április végére: elfogyott a mobilnetük, az anyunak kellett a laptop melóra. És hát szemforgatás lenne azt állítani, hogy a pénzkeresés, a “mindennapi kenyér” hátrébb való lenne a tanulásnál. Hogyan tudnánk ilyen esetben “innovációt és kreativitást tenni” a tanórába? Milyen haszna lehet az alsósok digitális oktatásának? Személyes véleményem szerint ezt mindenképpen el kellene kerülni. Jómagam már láttam a digitális oktatás, a karanténpedagógia első, rövidet húzó diákját: a másodikos kisfiú alig ismerte a betűket és a 3+3 is 8 volt számára. Tehet ő erről a hátrányról, ami érte? Hibás-e a szülő, aki nem volt felkészítve pedagógiailag, hanem “csak” anyja vagy apja akart lenni a gyermekének – nem a tanára?

Szemtelen kérdés: mennyit ér a karanténiában megszerzett érettségi? Ugyanannyi az értéke, mint a “nem veszélyhelyzetben” szerzett papírnak?

Ismét egy kellemetlen: mennyit ér az évekig hánykolódó diploma, melyhez a veszélyhelyzeti kiskapu hazudta hozzá a nyelvvizsgát?

Megannyi kérdés melyeknek jelenleg még nem látjuk a társadalmi hatásmechanizmusát. 

Csak hogy ennek a “szentnek” is maga felé hajoljon a keze: jómagam igazgatói utasításban kaptam meg, hogy MINDEN TANTÁRGYBÓL, MINDEN HÉTEN, MINDEN DIÁK kapjon jegyet. Ez durva becslésem szerint hetente 300 jegyet jelentett. És természetesen ezt is csak én tartottam be a kollégáim között. A derék atyafina így képzelte el a digitális különbségek kiküszöbölését. Arról már nem is beszélek, hogy mindenki úgy képzeli, hogy a digitális oktatáshoz elégséges egy okostelefon is: de próbált már valaki százszavas esszét írni telefonról?

Mennyit ér a digitáliában szerzett ötös?

Hasonló értéke van-e a digitális tanári munkának, mint a “hagyományos” frontális oktatásnak? Saját tapasztalatom, hogy nem.

Nem a kolléganő számára címeztem az esszém címében szereplő kérdésemet. Az világos, hogy a digitália sebtapasza nem elégséges a magyar oktatási rendszer nekrotizálódó szöveteinek rendbehozására. De sajnos be kell látni, hogy a tanárhiányt, az elvándorlást és a pedagógus béremelést valakinek komolyan kell vennie: időzített csapás ez.

Most úgy tűnik, hogy a digitália, a digitális oktatás mindenre megoldás: ha nincs tűzifa, ha nincs tanár, ha nincs taneszköz, hát nosza, vessünk be némi digitális szemfényvesztést. De mikor vetünk majd számot a digitális világ elhullottjaival?

Tényleg, hogyan szedjük össze lepkehálóval a digitáliában lemaradt tanítványokat?

És ki fogja ezt megtenni?

 

Egy tanár nem a kütyüktől lesz innovatív – digitális oktatási szakértő a járvány utáni iskoláról

Vélemény, hozzászólás?

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .