Érdekes, lassan elkészülő esszé kerekedett ebből az 1997-es magyar dokumentumfilm-ismertetésből. Az alkotás rendezője Kis Ervin Egon, operatőre Boldizsár András, producere Fehéri Tamás.

A rendező a magyar internetes kereskedelem egyik jól ismert alakja (a rövid életrajza itt elérhető, egy 2020-as előadása pedig itt). Alapvetően egy karrierváltóról van szó, aki újságíróból végül üzletemberré válik. Ilyen olvasatban érdekes mérföldkő ez a film, hiszen Kis Ervin Egon egyik utolsó filmes munkájáról van szó, mielőtt 1998-ban Magyarország első szélessávú internetszolgáltatója, a TVNET Kft. tartalomszolgáltatási és kommunikációs tanácsadójaként kezdett volna dolgozni.

A film alapvetően nem indul izgalmasan: több különféle társadalmi csoport viszonyulását mutatja meg a pénzhez (amúgy mindig is érdekelt, hogy ezekhez a montázsokhoz honnan kanalazzák össze a nyersanyagot, például Londa kozmetikum-bemutatón a riszáló szerencsétlenről készítettet), majd éles vágással két, korabeli szóhasználattal “újgazdag” (vagyis a rendszerváltás után/közben meggazdagodott) úriember történetét mutatja be.

A film tematikus csomópontok segítségével ütközteti a két vállalkozó (a fiatalabb kaposvári, míg az idősebb budapesti) gondolkodásmódját. A két szereplő sorsa és munkássága búvópatakként szálazódik szét, hogy a filmvégi nagy csattanóban mégis találkozzon.

Engem mindig is érdekelt a vállalkozói gondolkodás: meggyőződésem, hogy a személyes és gondolati beállítódottságnak komoly szerepe van abban, hogy valaki szegény vagy gazdag. Erről is szeretnék egy esszét írni, de most inkább abból az élményhalmazból rögzítenék néhányat, melyek a film hatására bennem képződtek. Érdekes kordokumentumnak bizonyult ez a film: a kilencvenes évek “az állambácsi majd eltart” szemléletmódja sajnos még ma is nagyon jellemző állampolgárainkra. Érdekes volt látni és hallani, hogy mindketten úgy tekintenek a pénzre, hogy az elsősorban a befektetés eszköze, így csak áttételesen a sajátjuk: inkább felelősséget vállalnak.

A fiatalabb srác komoly, veretes szépirodalmat olvas, míg az idősebb is kultúrálódik, utazik a világban. Fontosnak tűnik, hogy a pénz számukra nem státusszimbólum, hanem tényleg egy eszköz arra, hogy megéljenek. Hihetetlen és kristálytiszta gondolkodásmódot mutat be a film: mégis a szereplők valamiért ellenszenvesek. Észrevettem magamban is, hogy ösztönösen viszolygok a szereplőktől, nem azért, mert annyira rosszak lennének, hanem azért, mert nincs bennünk semmi közös: én nem nyaraltam 1-2 hetet Olaszországban, Izraelben és nem vettem új autót, nem ásattam medencét, sőt, még kertes házam sincsen. A nézők legnagyobb része nem tudja beleélni magát azokba a “mindennapi gondokba”, melyekről szó esik a filmben.

A film központi motívuma az építkezés: akaratukon kívül mindkét vállalkozó ugyanazt a koncepciót követi a saját ingatlanának építésekor, ebből pedig nagyon sok kognitív hasonlóság, gondolati egyezőség is kiderül. Ettől többet – rontócmentesség miatt – nem mondanék.

Még akkor sem tudok empatikusan tekinteni a szereplőkre, ha tudom, hogy ezek az emberek tulajdonképpen a mai “árfolyamon” nem újgazdagok, hanem maximum középvállalkozók: nincs több tucat alkalmazottjuk és nem nyernek kormányzati közbeszerzéseket.

A film utóéletét tekintve maga a rendező adott némi információmorzsát a videó alatti kommentjében: “Arról, hogy kik ők, szerintem minden kiderül a filmből – név és telefonszám meg asszem nem lényeges. 🙂 Egyébként mindketten külföldre mentek, az idősebb nyugdíjba, a fiatalabb dolgozni, de aztán pár év múlva visszajött, ma nyelviskolája van. Az építési vállalkozó házai megtalálhatók városszerte.“

A film maga könnyen emészthető, ám nem sablonos alkotás. Látni vélem a rendezői intenciót: eloszlatni a rendszerváltás utáni újgazdagokról kialakult negatív képet és megértetni a nézővel azokat a lelki tényezőket és saját gondolkodási mintákat, melyek jellemzik őket. Nem mérhető a nagyobb lélegzetvételű, szociológiai ihletésű alkotásokhoz, de mindenképpen megéri azt a szűk 50 percet az időnkből.

Nagyon tanulságos és érdekes alkotás. Megnézésre ajánlom.