Inez története, avagy hogyan (nem) lehet feldolgozni egy iskolai tragédiát?

A férfi tanárok legtöbbször azt híresztelik, hogy ők bizony téglafalak, melyen nem hatol át a diákok problémája. Én magam is ezt hittem egészen addig, amíg Inez, a túlkoros tizenegyedikes halálhíre el nem jutott a tanáriba egy október végi napon.

Inez (UPDATE – a lányt természetesen NEM Ineznek hívták) volt – itt már nem szépítek – a legjobb diákom: rendkívüli írói tehetsége részint a korából, részint az élettapasztalatából, részint a példátlan művészi adottságaiból fakadt. “Furcsa” volt a társadalom szemében: az őrületbe kergette a osztályfőnökét, tantestületet és az igazgatót az egyre fokozódó számú és nagyságú piercingjeivel és ha jól emlékszem, tetoválásai is egyre másra szaporodtak. Amikor azonban megkapta tőlem Illyés Gyula, “Egy mondat a zsarnokságról” című versének részletét a október 23-i ünnepségre, úgy szavalta el, mint aki tisztában van a bezártsággal és a fuldokló, szinte fojtogató környezett belső bűzével. Libabőrös voltam, ahogy tinédzseri daccal, dühvel szikrázó tekintettel köpte a társaira és az iskolavezetésre: “Hol zsarnokság van,/ott zsarnokság van…”. És én, akkor már kezdtem rájönni, hogy otthon van zsarnokság. Igazam volt. Azon az ünnepélyen furulyázott is: “Ha én rózsa volnék…”. Az osztályfőnökének eleredtek a könnyei. Tehetséges volt, de ő nem hitte el magáról. S hibásnak érzem magam, hogy nem mondtam neki elégszer, hogy milyen talentum, milyen értékes ember ő.

Hogy mennyire különleges is volt ő, akkor tudtam meg először, amikor egy esszét írattam arról, hogy mik szeretnének lenni a diákjaim, mik a terveik a jövőre nézve? A legtöbb tizedikes csak a szokásos, önismeret nélküli baromságot vetette papírra, de az akkor 20 éves Inez nem: ő orvos akart lenni és embereken segíteni. Emlékszem, bámulatos esszében vetette össze a saját sorsát azzal, hogy ettől még jobb orvos lesz. Emlékszem, szinte szájtátva olvastam: rögtön láttam benne a gyógyítót és a majdani, empatikus orvost, akit a saját, sokat szenvedett gyermekkorából épít majd fel. Attól kezdve szinte minden dolgozatára ötöst adtam: nem kellett csalnom, mert Inez rendkívüli beleéléssel érezte át a költők fájdalmát, sajnos azonban a vidám, szerelmes versekkel nem tudott mit kezdeni. Fantasztikus tárgyi tudása volt: Arany Jánostól, Petrarcáig, Hoffmannig mindenkit ismert és minden műről tudott.

Csak később tudtam meg, hogy Inez egy zenei gimnáziumból jött, állítólag az érettségi előtt hagyta ott az osztálytársait, mert nem bírta a lelki terheket. 19 évesen beült egy egészségügyi szakközépiskolába, hogy 4 évig még megmeneküljön az élettől. 10. osztályban úgy tűnt, hogy legyőzte a démonait: energikus volt, debatter vitázó és félelmetes cinizmussal tudta a környezetét bírálni. Egy éretlen kollégát tanítottam.

Aztán 10. osztály végén egyre kevesebbszer jött be az osztályba: azt mondják, hogy a majdnem három hetet feküdt a pszichiátrián, majd nyári szünetben Budapestre ment egy komolyabb, több hónapos kezelésre. Aztán 11. osztályba már alig járt be.

Én emlékszem, hogy miatta vittem be Csáth Gézát az osztályba, Inez kedvéért, aki – mint azt 10.-ben mondta – imádta Csáthot. De Inez már nem jött be többet. Utoljára – amikor még életben volt – az osztályától hallottam róla: egy kutyát fogadott örökbe egy állatmenhelyről, ezt meg is írta az egyik esszéjében.

Október vége volt, amikor a 12.B osztályból jöttem be a tanáriba. Akkor hallottam, hogy Inez 30 Rivotril tablettára megivott több deciliter pálinkát és vasárnap (előző nap) délután 16 órakor kapcsolták le a létfenntartó gépekről azért, hogy kivegyék a transzplantálható belső szerveit. Gyakorlatilag a tette után azonnal kómába került és már soha nem tért magához.

Tudtuk, hogy nem voltak jóban a szüleivel (jóval idősebb, vaskalapos szülei voltak) és a bátyjával sem állhatták egymást (ő volt a “kedvenc”, ahogyan mondta nekem). Állítólag az utolsó csepp a pohárban az volt, hogy az örökbefogadott kutyát a bátyja elvette tőle. Az osztálytársait – félinformációkkal, ráutalásokkal – már napokkal előtte beavatta a tervébe. Az utolsó dal, amit küldött az osztálytársainak a következő volt (Coldplay – 42).

 

Those who are dead are not dead
They’re just living in my head
And since I fell for that spell
I am living there as well

Azok, akik meghaltak, nem halottak,
Csak a fejemben élnek,
És mivel én hiszek annak a varázsigének,
Én is ott élek.

https://lyricstranslate.com/hu/42-42.html-12

Ezzel a dallal búcsúzott el az életétől egy fantasztikus ember és a tettével “megölt” két pedagógust is: engem és az osztályfőnökét. Esetemben jórészt ennek az esetnek köszönhető, hogy felmondtam. Az osztályfőnökről nem tudok nyilatkozni, de egészen biztosan tudom, hogy őt is megérintette az eset. A tanév végén ő is felhagyott a tanítással.

Az igazgató és az iskolavezetés el sem ment a temetésére. Az osztályfőnök is csak muszályból… csak engem reccsentett meg az eset.

Annyira talmi volt a többiek gyásza: csak én és az osztály éreztük a fájdalmat. Először még a bejárati ajtó mellett égtek a mécsesek és a illatoztak a virágok. Majd pár nap múlva az emlékezők felköltöztek az emeletre, s végül az osztályterembe szorultak vissza. Aztán ott is megszűnt az emlékezés. Elég volt a gyászból és a búsongásból. Csak én és az osztály nem tudtunk felejteni: a mi bennsőnket Inez megérintette.

Tőlem is elbúcsúzott Inez. Amikor utoljára találkoztunk, egy füzetet adott oda, hogy olvassam el a következő verset. Én megtettem, nagyon tetszett a vers, de éppen érettségire készítettem fel egy osztály, így oda siettem.

Kaffka Marit: ÉN SZEGÉNY

Két szemem erővel feszítettem nagyra, kerekre: Nézzen!
És ösztökéltem a lelkem, hogy: serkenjen, kapukat nyisson!
Buzgón azalatt az ujjaimon számláltam titkon
Hányféle a szín, illat, íz – és hánnyal vagyok már készen?
Hol képvetítő-szereit beigazítja a lét, oda mentem,
S csavartam én is a gépen. “Más!” Hogy a hangját, halljam,
Sok néma, leláncolt, bús dolgot megütöttem. Szisszentek halkan,
S én bensőm húrjait konokul, kitartóan eközbe’ figyeltem.
Idéztem a férfiút. – Milyen látása, ereje, hite? Szava.
Ha összeszorítja düh, bolond könny, vágy rezgeti s álom?
Kérdém: milyen a “szerelem” ködétől fátylas aranyesőben szitálón
Mondjuk, – egy temető, – alkony, – hajó, víz, – kis tanya-szoba?
– Cserébe adnom is kellett ó, sokat! Éjet és évet.
S jött sok megtervezett idill, közhely, futó
Perc, habgolyó. És szó, altatni akaró.
De tükrös, éber szemem kerekre-nyitottan csak nézett.
S szóltam: bizonnyal adhat nekem valamit kép, ember, táj, városok?
Lám, sok idegen arc! Szemek, – sok párás lélek-ablak!
Utcák, új hidak, ó templomok. Csak valamit ki ne hagyjak!
És eltökélten minden kriptát, csukott szobát kinyittatok.
Képmás ha rejti előlem titkát szép, ősi mosollyal az ajkán,
Remélve, s szívdobogva órákig állok előtte s kikönyörgöm, kivárom.
Végighúzom a tenyerem sok furcsa, tanagrai kis márványkirályon,
Ó, – most a dolgokat mind kimozdítom. Mögöttük valami van tán!
De nem lelem.
Énbennem vak, siket az Ige és gyökértelen,
Én átkozott üvegvalóm csak átereszt színt, fényt és árnyat,
Énbennem befelé fakadott piros hólyagsebe az életláznak,
Én – Egy-egy nyilalló perc, mint fénysejtés, béna idegre ha rámhat,
Tudom, elevenig soha, sohsem ér,
– Hol az én életem? Mi az élet nekem? Mit ér?

1909

Utólag raktam össze a történetet. Amikor újraolvastam a verset. Ekkor már értettem Inezt. Bár a fiam már “úton” volt, de én mégis üres padokon marcangoltam magamat, hogy miért nem tudtam segíteni.

Olyan jó grafikus és remek író lehetett volna belőle!

Később több tucatszor hallgattam meg a Mudfield öngyilkosságellenes dalát.

 

Ezt üzentem volna Neki inkább:

Gondold csak el, életre kel!
A sorsod jobbat érdemel.
Gondold csak el, végtelenszer!
Ne a jövőt, a múltat égesd el!

Gondolkodj, gondold csak el!
Gondolkodj jövőképekkel!
Gondolkodj, gondold csak el!
Gondolkodj rajta még egyszer!

Az anyja rossznyelvek szerint azért ajánlotta fel a szerveit, hogy az Egyház eltemesse: hiszen egy életet elvett, egyet pedig adott.

Még a temetkezési vállalkozók is könnyeztek – ilyet még nem láttam. Több tucatnyi fiatal búcsúztatta, az általános iskolai trombitatanára játszott a temetésén. Tehát trombitálni is tudott.

Bár már Inez két éve fekszik jeges göröngy-ágyban, mégis nagyon sajnálom ezt az embert, aki magamra emlékeztetett: ha rosszul döntök, én is lehettem volna a helyében.

Mielőtt elmentem az iskolából, arra kértem a gyerekeket, hogy tegyék majd rá Inezt a tablójukra.

Mert közéjük tartozott életében és mert megérdemli, hiszen a saját sorsával tanította őket.

Ez legutoljára Jézus Krisztusnak sikerült.

Nyugodj békében, Inez! Remélem, végül nyugalmat találtál, bárhol is legyél.


Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .