Szóval éppen megint dühöngök – általában már nem szoktam ennyire kivetkőzni magamból, de a ma az elmúlt év legcsalódáskeltőbb eseménye következett be.
Szóval a ma végre felhívtam az őrnagy asszonyt, aki e-mailezett velem a díjátadóval kapcsolatban. A telefonban a csaj csak hebegett-habogott: olyan váratlanul érte a hívás, mintha kivillant volna egy farok a női öltözőben. A telefonközpontos hapsi jó ismerősöm: vele rögzíttetem minden munkahelyi hívásomat – így ez is megvolt.
Nosza elküldtem a feleségemnek a felvételt, hadd hallgassa meg ő is. El volt hűlve rajta: csoda, hogy híres-neves őrnagy asszony a nevét meg tudta mondani.
A következő derült ki: bár szerda van, az ünnepélyes díjátadó pedig pénteken lesz, Ő, mint főszervező nem tud arról, hogy:
- lehet-e kísérőt vinni?
- mit nyertem?
- egyáltalán meg lesz-e tartva az ünnepély?
- De amit megtudtam: ő többször is keresett (nem, nem tette) és ÉN NEM VETTEM FEL. Megnéztem, természetesen elérhető vagyok/voltam.
A munkatársaim “gratuláltak”: “üdv a Rendőrségen, bazzeg”. Ez itt megszokott – így megszokott.
Gyarló ember vagyok: elsősorban azért hívtam volna fel, mert szerettem volna megtudni, hogy oklevélért vagy pénzjutalomért kell-e háromszáz kilométert felbumliznom – saját költségen.
Végül – beidőzítve az e-mailt – lemondtam a részvétel lehetőségről: ha oklevelet kapok, majd belső postán elküldik; ha pénzjutalmat, akkor úgy is utalják.
Egyedül csak a hintáztatásra és reménykedésre feleslegesen “kidobott” időt sajnálom, de legalább sikerült 30 rongyot megspórolnom a benzinköltségen.
What do you think?
Show comments / Leave a comment