Hétfő van. Egy hete műtöttek. Komoly, gyomor-bypass műtéten vagyok túl, ami után az orvos hetekig tartó, szigorú pihenést írt elő. A testem próbál gyógyulni, az agyam viszont nem tud. Folyamatosan harckészültségben van, mert a cégem, ahol majdnem két évet lehúztam, úgy döntött, hogy pont most, a legkiszolgáltatottabb helyzetemben indít ellenem egy csendes, kegyetlen háborút. Elmondtam,
Alig pár napja, hogy múlt pénteken felkerült a Netflixre a Squid Game harmadik, befejező évada, de a rajongói közösség máris hangos a csalódottságtól. Én is a képernyő előtt ültem, vártam a katarzist, a nagy lezárást, de helyette csak egy egyre mélyülő ürességet éreztem. A maratoni darát követően pedig már nem volt kérdés, és ki kell
Van egy különleges izgalom abban, amikor az ember rátalál egy pályázatra, ami megszólítja. Egy téma, ami beindítja a fantáziát, egy lehetőség, hogy megmérettessük magunkat, hogy a fióknak írt soraink talán napvilágot lássanak. Nemrég én is belefutottam egy ilyenbe: adott volt egy sor inspiráló kép, mi pedig, a pályázók, verset írhattunk hozzájuk. Remek ötletnek tartottam, a
A tegnap(!), a sprintzárás előtt(!!) megkapott, mára szóló(!!!) és a közvetlenül mai daily előttig tartó meetingmeghívóban ez állt: „Let’s reflect together.” Meg “annual review”. Persze. Soha sem volt még ilyen: senkinek. Főleg, hogy 2024 januárjában kezdtem, nem júniusban.Ahogyan megkaptam, mindjárt megnyugodtam. Tudtam, hogy ki akarnak csinálni. Osztottunk-szoroztunk a Csetivel: arra úgy 10-15%-nyi esélyt láttunk, hogy törlik
Négy hónapja küldtem el a verseskötetemet egy országos, neves irodalmi kiadóhoz. Nem első próbálkozás volt – a magyar irodalmi tér egyik legtekintélyesebb intézményéről beszélünk, ahol évente néhány új kötet jelenik meg, zömében már bejáratott nevek alatt. Tudtam, hogy nem vagyok favorit. De abban is biztos voltam, hogy amit elküldtem, nem hobbipoézis, nem szellemi kaland, nem
Az előző bekezdésemben írtam a code review konfliktusomról: Egy egyszerű merge request, egy ártatlannak tűnő logikai javítás, amit hosszú órákon át küzdöttem ki magamból – egy valós szabályra, egy dokumentált üzleti követelményre, amit meg is indokoltam, le is teszteltem. És jött a német kolléga. Hangos volt. Elutasító. Nem kérdezett vissza – csak kimondta: „I cannot
Találtam egy irodalmi pályázatot az év elején. Egy vidéki város állt a középpontban – a történeteknek ehhez a helyhez kellett kötődniük, valósan vagy szimbolikusan. Tetszett az irány. Nem volt túl absztrakt, de nem is volt szájbarágós. Elég konkrét ahhoz, hogy inspiráljon, és elég tág ahhoz, hogy ne legyen korlát. Két novellát írtam. Külön jeligével, külön
belső blogbejegyzés, amit nem küldök el senkinek – magamnak írom, hogy ne veszítsem el önmagam 2025 eleje. A naptár szerint sem telt el sok idő, és mégis, olyan érzésem van, mintha éveket öregedtem volna belül. Nem szakmailag – emberileg.Március környékén még azt hittem, hogy stabil vagyok. Most azt érzem: egy vékony pallón egyensúlyozom, alattam a
Volt időm átgondolni az előző kudarcot: de akárhogyan is töröm a fejem, bizony 2/3-ad részt nem rajtam múltak a dolgok. Buktatási körülménynek venni (100%-os írásbeli vizsga mellett), hogy “nem eléggé magabiztos volt“, meg hogy “döbbenten láttuk, hogy nincs ipari tapasztalata” dacára annak, hogy minden specifikus kérdésre megfeleltem példásan úgy, hogy hivatalosan csak JS-ből és Angularból
Vannak vizsgák, amik próbára teszik az embert, és vannak vizsgák, amik egyszerűen csak igazságtalanok. Ez az utóbbi volt. Egy olyan folyamat, ahol nem az volt a kérdés, hogy sikerül-e, hanem hogy mikor és hogyan buktatnak meg úgy, hogy ne legyen esélyem kikerülni belőle. Hosszas, két és fél hónapnyi vajúdás után tegnap kaptam meg az elutasító