Az első ilyen a “Számvetés – Perczel Tamás élete és halála” című (röviden innentől csak “Számvetés”), 2005-ben keletkezett dokumentumfilm-sorozat, melynek rendezője és operatőre
Tóth Péter Pál, a beszélgető riporter pedig Brády Zoltán.
Nyelvészkedjünk egy kicsit, mivel a cím egy eléggé régies fogalmat takar és nem mindenki érti:
Nyilvánvalóan ebben a dokumentumfilmben a második értelemben történik a számvetés. A dokumentumfilm híres lett a későbbiekben arról, hogy a már nem élő beszélő, Perczel Tamás a síron túlról is rámutatott azokra az eseményekre és személyekre, akik Fenyő János vállalkozó halálához vezethettek. Engem most itt nem a Fenyő-gyilkosság és nem is a bulvár szál érdekel, hanem az ember a filmben.
1. A megismerkedés
Talán 2010 körül hallottam először a dokumentumfilmről – nagy valószínűséggel egy YouTube-hozzászólásból. Akkor éppen megszállottan érdekelt az 1990-es évek alvilága, az olajszőkítés és a magyar maffia. Éppen semmi dolgom nem volt, így ráértem dokumentumfilmeket nézni és cikkeket olvasni. Ekkor botlottam bele ebbe filmbe: valahogyan egyre-másra felmerült Fenyő pszichológusának a neve, aki halála előtt egy dokumentumfilmben megnevezte Fenyő János vállalkozó lehetséges gyilkosainak listáját. Felkeltette a kíváncsiságomat ez az elsőre narcisztikusnak tűnő figura, aki dokumentumfilmben szerepel a halála előtt. Akkor még csak darabokban sikerült megnézni a YouTube-on a filmet, a teljes 4 és fél órás változat, a most linkelt formában akkor még nem volt elérhető.
Történészként nem volt ismeretlen a Perczel név számomra: tudtam a Vörösmarty által nevelt Perczel Mórról (1848-as tábornok), a kiegyezés körül is felmerült a nevük, ráadásul Baranyában, Tolnában a Perczelek nagy földekkel rendelkeztek, tehát tanultam róluk. Amikor elkezdtem nézni a filmet, kifejezetten imponált Perczel tárgyi tudása a történelemről: bár engem a kiegyezés kori magyar és egyetemes történelem már az egyetemen sem érdekelt, de a Rákosi-rendszer az egyik kedvencem maradt. Erről is beszélt: Bonyhádon laktak, miután mindenüket elvették, egy paraszti ház egyik szobában. A hajdani grófék.
2. A benyomások
Perczel Tamás fantasztikus mesélő volt.
Nagy kedvvel, remek szókinccsel és értőn mesél; a régi, magyar nemesek retorikájával kvaterkázik. Számomra és saját szavai szerint is kifejezetten elitista néha: például, amikor arról beszél, hogy az első generációs értelmiségi tulajdonképpen nem is értelmiségi még. Dúsgazdag, láthatólag addig a pontig az élet a tenyerén hordta. Én kifejezetten irigykedtem rá a múltja miatt: én már a szeretett apai nagyapám apját, az apai dédapámat sem tudtam felderíteni. Elfelejtették. Ő viszont hosszasan és pontosan idézi a családfáját: kiváló pedigrével rendelkezett. Saját gyereke nincs – amit bán.
Az első hirtelen őszinteség akkor csak le a nézőre, amikor Perczel hidegen, beletörődőn mondja: vele a családja ki fog halni, csak egy-két idősebb nagybácsi és nagynéni van még.
Perczel Tamás valahogyan nagyon kettős figura: egy pillanatra sem hagyja, hogy végleges ítéletet mondjunk felette. Remek tanár, szinte nyomdakészen beszélő vitázó, de emellett az életet és hatalmat habzsoló figurának tűnik számomra. Hosszasan lamentál arról, hogy mennyire “jó kinézésű” férfi volt. De a sorsa érthető: az édesapja, aki szintén pszichológus volt, disszidált, amikor Tamás tinédzser volt, akinek egyedül kellett ellátnia az édesanyját és lakhatást szerezni maguknak, mert kvázi az apjuk miatt páriák lettek az anyjával.
Mégis, nem az emberről szeretnék véleményt nyilvánítani (nem is szeretnék, tekintve, hogy még élő rokonai és ismerősei vannak, akiket tényleg nem szeretnék még véletlenül sem megbántani egy-egy sután fogalmazott mondattal), sokkal inkább a filmről és az erkölcsi mondanivalóról illene ehelyütt beszélnem. Mondanvaló pedig rengeteg van belezsúfolva ebbe a 4 és fél órába: beszélhetünk a szükségszerű halál elfogadásának folyamatáról, Kádár-korszak egyik tótumfaktumának sorsáról, az érett kádárizmusról, a kiegyezéskori magyar történelemről, Tolna megye történelméről a huszadik században, a rendszerváltás történetéről, az 1990-es évek alvilági leszámolásairól. Tényleg roppant tényanyagot sikerült belezsúfolni ebbe a filmfolyamba: a “beszélő fej”, Perczel Tamás szinte mindent elmond, ha kell, kendőzetlen őszinteséggel.
2.1. A halálról
Mindig is érdekelt a halál kutatása, a tanatológia. Most cinikusan mondhatnám, hogy azért, mert ebben szükségképpen én is érintve leszek, de talán az is benne van, hogy nagyon érdekelt, hogy kutatói szemléletmóddal mennyire tudunk valamit leírni, ami egyszerre misztikus és biológiai folyamat? Perczel Tamás már a film elején tudja, hogy meg fog halni: nincs esély számára. Ha csak a “szlovák szellemsebészhez” nem fordul, már minden korabeli segítséget megkapott – hasztalanul. Érdekes dolog, de több kommentben felmerült, hogy Perczel állapotának gyors romlását talán mesterségesen idézték elő: az orosz titkosszolgálat illetve a hozzájuk köthető személyek egyik kedvelt módszere, hogy hasadóanyagokkal idéznek elő mesterségesen rákos folyamatokat.
Perczel maga is megerősíti, hogy a rák diagnózisa előtt fél évvel végzett vizsgálat még semmiféle rákos gócpontot nem mutatott ki a szervezetében, a megismételt vizsgálat szerint a frissen kialakult rák viszont már áttéteket is képzett. Az első felvételeken még semmiféle hatás nem látható, de aztán a film előrehaladtával Perczel szinte alig tudott beszélni a nyelőcsődaganat és az arcának baloldali bénultsága miatt. Rettenetesen megindító, mégis életidegen, ahogyan az Országos Onkológiai Intézetben, pizsamában ül, már szinte megtört emberként és arról beszél, hogy már inkább feladná: mégis küzdenie kell, mert a sajátóban rágalomhadjárat indult ellene, amire reagálnia kell.
Rettentesen megindító, ahogyan leépül: ahogyan ő fogalmaz, belsüllyed abba az állapotba, “amikor már csak a sejtek harcolnak“. Megőrzi az akaratát és a gondolatait a legvégsőkig: vacillál, hogy “meg kellene halni“, de mégsem teszi, mert “nem lenne elegáns“. Nem tudom, hogyrendezői inteció vagy tényleg így volt, de ez a gondolatmenet csak egyszer fordul elő a filmfolyamban: Perczel marad és küzd a végsőkig.
A fekvőbeteg, kopasz, eltorzult arcú Perczel a film legvégső perceiben még annyit kér Istentől(?), magától(?): “nekem öt hét időre van még szükségem“. Nem azért, mert valami fennkölt dolog történne addig: el kell adni a földeket, a vadászpuskákat, el kell rendezni a Fiduc és a többi cég ügyeit, találkoznia kell a bátyjával. A legutolsó jelenetekben a fájdalommal küzdő férfi csukott szemmel mondja ki: már nem fél a haláltól. “Inkább attól félek, hogy túl messze van” – mondja.
Rettenetesen megindít és könnyekre késztet, ahogyan ez az ember a halálról gondolkodik: gyakran újranézem a filmet és igyekszem megtanulni a beletörődést és az élethez és a halálhoz való viszonyt – pont úgy, ahogyan Perczel Tamás is tette.
Számomra végtelenül egészséges és népi, ahogyan a saját elmúlásáról vélekedik: amikor a film eljut addig, hogy “nagyon sokat alszom, 15-16 órákat“, akkor már tudtam, hogy közel a vég. A nógrádi szembeszomszédunk férje ugyanígy volt: életének utolsó szakaszában már nem is beszélt, csak készült a másvilágra, aludt, szinte napokat. Körülbelül 2-3 hét után halt meg.
Csak némi Arcanum-os kutatás során tudtam meg (az egyik Népszabadság lapból), hogy Perczel Tamást mikor is temették:
FÁJÓ szívvel tudatjuk mindazokkal, akik szerették és tisztelték, hogy DR. PERCZEL TAMÁS,a pszichológiai tudományok kandidátusa, egyetemi docens november 10-én elhunyt. Szeretett halottunkat 2003. november 21-én 12.45 órakor búcsúztatjuk a Farkasréti temető Makovecz-termében.
2.2 A politika
Az a rész, ahonnan a legtöbb rész kimaradt. Bár Perczel igyekszik konkrétumokban beszélni, érezhető, hogy a környezete biztonsága érdekében sok mindent nem mond el: a saját viszonyát az Antall-kormánnyal nagyon felületesen tárgyalja, a rendszerváltásról szóló gondolatai maradtak bent inkább a film ezen részében. Nem teljesen értem azt a fajta rezignáltságot és mély apátiát, amely a baloldal győzelmét követi Perczel részéről: a szinte a végtag-amputálással felérő lelki fájdalom még évek múlva is átsüt a képernyőn. Hogy miért ennyire ellenszevesek számára, az nem pontosan érthető.
Perczel nagyon várja a Fidesz győzelmét követő “pozitív” eseményeket 1998 körül, de szintén szinte elektrosokként éri az MSZP 2002-es győzelme: ő a második választási kudarcának tudja be, hogy megjelent a rákja. Ezt viszonylag nehezen értem meg, hiszen a legtöbben ezt viszonylag jól kezelik. Egyetértek az egyik hozzászólóval: “Sok ember érez így, majd a depresszióból kimászva, élik az életüket tovább. Nem mondom, hogy ez az orosz módszer valós, de minden esetre gyanús ez a gyors leépülés.“
Az onimózus Fenyő-gyilkosságot Perczel látszólag eléggé mélyen írja körül, de kissé megkapargatva a felszínt, láthatjuk, hogy eléggé kétértelműen fogalmaz. Perczel nem tudja, hogy ki volt a gyilkos, hanem azt a kört írja körül, akinek “érdekében állt” Fenyő János halála. A lassan lezáruló bírósági per miatt mondom, hogy Perczel jól tippelt, amikor Gyárfás Tamás személyét is bevonta a gyanúsítottak körébe.
3. A számvetés
Nagyon nehéz valamiféle összefoglalást adni arról, amilyen hatással ez a film volt rám. Ennek a bejegyzésnek az eredetije 2022. szeptember 9-én készült, de csak félkész állapotig jutottam vele és majdnem másfél évre félretettem. Csak most jöttem rá, hogy szinte napra pontosan csak Perczel Tamás halálnak a 20. évfordulójára fejeztem be a bejegyzést – de sajnos most sem érzem teljesnek és jól sikerültnek.
Ez az a film, amit szinte évente újranézek: nagyon imponál Perczel gondolkodása, bár a személyiségével és a hiúságával nem nagyon tudok mit kezdeni. Minden újranézéskor tanulok valamit, minden esetben lenyűgöz, hogy az interjúalany milyen választékosan, milyen minőségben nyilatkozik meg: a 2000-es évek után ez szinte ritkaságszámba megy.
A film sajnos több kérdést vetett fel, mint amennyit megválaszolt: nagyon érdekelt volna egy még bővebb anyag, egy újravágott változat a filmből. Nem a Fenyő-szál miatt, hanem Perczel sajátos mondanivalója miatt. A film sajnálatosan meglepően visszhangtalan maradt 20 évvel azután is, hogy elkészült: csak egyetlen interjút láttam a rendezővel, ahol az anyag elkészültéről beszélt, de sajnos semmiféle egyéb információ nem derült ki a forgatás körülményeiről azt leszámítva, hogy a riporter Brády Zoltán és Perczel Tamás egyetemi társak voltak. Egyébként a beszélgetés itt tekinthető meg:
Mindenkinek ajánlom, hogy megfelelő lecsendesülés után nézze meg a filmet. Nem könnyű: sűrű és komoly film, egyszerre szinte megnézhetetlen. Rengeteg információ, rengeteg érzés bombázza az embert, miközben ezt a dokumentumfilm-folyamot nézi, de mégis, csak ajánlani tudom.
És legvégül egy vers a témával kapcsolatban:
József Attila
SZÁMVETÉS
Ettem-ittam fekete, undok
mocskot és csípős trágyalevet;
ember vakmerőbb nem lehet.
Ám eddig sohasem voltam boldog.
Ebben a megváltott világban
egy pillanatom nem volt nemes;
sem langyos, édes, kellemes,
mint disznónak a pocsolyában.
Engem sunyiságra oktat
az erkölcs. (Rólad is ezt hiszem.)
Huszonnyolc éve éhezem.
Rajtam már csak a fegyver foghat.
Ezért ülnek oly sötét dolgok,
oly hatalmak a szívemen,
hogy szorong lágy arcú kedvesem,
ha ránézek; pedig mosolygok.
Komor ég alatt üldögélek,
mint hajléktalan a híd alatt.
Mindentől fölmentem magamat,
mert nem lesz utolsó ítélet.
What do you think?
Show comments / Leave a comment