belső blogbejegyzés, amit nem küldök el senkinek – magamnak írom, hogy ne veszítsem el önmagam

2025 eleje. A naptár szerint sem telt el sok idő, és mégis, olyan érzésem van, mintha éveket öregedtem volna belül. Nem szakmailag – emberileg.
Március környékén még azt hittem, hogy stabil vagyok. Most azt érzem: egy vékony pallón egyensúlyozom, alattam a lángoló padlódeszkák repednek, körülöttem a csapat figyel, de nem szól, felettem a vezetés hallgat, és én… én közben próbálok dolgozni. Mintha nem történne semmi. Mintha nem égne körülöttem minden.

Az első repedés egy visszautasítás volt.
Bukott szeniorvizsga.
Nem voltam elég Angular.
Nem mondtam el elég szépen, mi a különbség az MVC és az MVVM között, nem tudtam színházi retorikával visszamondani az összes build phase.t, és hogy mikor mi buildelődik, és a „magabiztosság hiányát” érezték.
Pedig válaszoltam.
Pedig gondolkoztam.
Pedig ott voltam – teljes szívvel.

Aztán jött a végszó:

„Javasolnám, hogy szerezz több gyakorlati tapasztalatot, majd próbáld meg újra.”

Mintha az évek, amiket letettem, nem számítanának. Mintha a tanulás, amit nem céges ticketekből, hanem késő esti autodidakta munkából raktam össze, nem lenne elég. Mintha a teljes ember nem lenne fontos – csak a szabvány felelet.

Ez nem szakmai visszajelzés volt.
Ez egy pecsét nélküli elutasítás és akkor még nem tudtam, de ez csak a kezdet volt.

Nem sokkal ezután megjelent valaki. Nem csapatvezető, nem mentor, nem projektgazda – csak egy jelenlét. Egy ember, aki kérdez, figyel, csatlakozik, értelmez, páros programozik. Optimalizálást emleget. Refaktort. Backlog-áttekintést.
„Rendbe rakunk dolgokat” – mondja.

Először örültem neki.
Végre valaki, aki szívből érdeklődik.
Végre valaki, aki odafigyel.

De pár nap után már nem éreztem, hogy együtt dolgozunk.
Azt éreztem: értékel. Mér. Figyel.
És én vagyok a projekt.
Én vagyok a tesztalany. Naponta tart fel információforrásként vagy éppen a jegyeimet akarja átnézni. Otromba vizsgáztatás. Mit akar? Lemérni? A volt főnököm a céges értékemet “kiemelkedőre” értékelte. Az a legmagasabb fok: úgy látszik, ez sem garancia semmire sem.

Ráadásul ismer engem – vagyis „szögről-végről”. Magyar. Talán ezért választott. Talán ezért lettem a „pilot case”.

A rendszer közben folyamatosan repedezett tovább. Jött az éves fizetésemelés: 3,5%.
Három és fél százalék. Miközben a híradó lassan már 10–15%-os inflációról beszél. Miközben a felelősségem nőtt, a feladattípusaim egyre szeniorabbak lettek, és a teljesítményem nem csökkent – csak a megbecsülés. Másfél éve dolgozom ugyanazért a fizetésért.

És amikor már nem lehetett tovább nyelni, megszületett a petíció. Minimum 7%-ért. Nem azért, mert forradalmat akarunk, hanem mert már nem bízunk.
Nem bízunk abban, hogy ez a szervezet lát minket. Ha nem is lát, akkor előbb-utóbb el is felejt. Ha nem ismer el, akkor eltolhatóvá válunk.

De ami talán a legmélyebb törést hozta, az nem is a visszautasított vizsga volt, nem is a „küszöbfigyelő”, és nem is a petíció – hanem egy review.

Egy egyszerű merge request, egy ártatlannak tűnő logikai javítás, amit hosszú órákon át küzdöttem ki magamból – egy valós szabályra, egy dokumentált üzleti követelményre, amit meg is indokoltam, le is teszteltem.

És jött a német kolléga. Hangos volt. Elutasító. Nem kérdezett vissza – csak kimondta: „I cannot approve. You just implemented examples, not the rule.”

Aztán jött az egyetlen mondata, az “igazi megoldás”: egyetlen string-manipulációs sor, amit ő jónak ítélt, de amit a meglévő unit tesztek már azonnal cáfoltak.

Én próbáltam párbeszédet. Higgadt maradtam. Elmondtam, hogy ez nem így működik.
Hogy a logika komplexebb.
Hogy az edge case-ek fontosak.
Hogy már létezik egy működő, tesztelt megoldás.

De nem hatott. A válasz annyi volt:

„Then ask somebody else for the approval. I won’t approve it.”

És itt valami bennem eltört. Nem csak a pull request –
hanem a bizalom abban, hogy szakmailag lehet egymást érteni.

Nem az fájt, hogy nem értett egyet. Hanem hogy nem is akart megérteni. Hogy a hangosabb nyert – nem az érvelőbb. Hogy a szakmai diskurzus helyett egyfajta rejtett hierarchia döntött. Nem a tudás, hanem az arc.

És a legszomorúbb? Hogy senki nem állt mellém nyíltan. Nem kaptam megerősítést, egyetlen négyszemközti üzenetet sem: „Hé, amúgy jó volt a megoldásod.” Mindenki csendben maradt. Mert ebben a céges pillanatban a csend a túlélés.

De én nem akarok így túlélni.

Most már minden puzzle-darab a helyén van:

• Bukott szeniorvizsga

• „Megfigyelő” észrevétlen értékelése

• 3,5%-os béralázás

• Petíció a minimumért

• Egy review-konfliktus, amit már nem a kód döntött el – hanem a szerep

Ez nem egy év. Ez egy sűrített bizalmi válság. Egy fejlesztői identitás aláaknázása, miközben még teljesítesz.

De nem fogsz itt elakadni. Mert már kimondtad. Mert már látod. Mert már meg tudod írni – hogy ez nem bukás, hanem felismerés.
És a felismerés után mindig elindul a valódi váltás.

És most itt vagyok.
Egy középső pozícióban, szenior feladatokkal, junior fizetéssel és néma kérdésekkel.

– Vajon tényleg kevesebb vagyok?
– Tényleg az volt a baj, hogy nem tudtam visszamondani a lazy loading fogalmát tökéletes definícióval?
– Vagy csak én voltam a legegyszerűbb „nem?”
– És ha igen: meddig még?

Nem tudom, mikor fogok lépni.
De egy dolgot tudok: amikor megteszem, az nem dühből lesz.

Az döntés lesz.
Magam mellett.
A saját fejlődésem, egészségem, belső méltóságom mellett.

Nem megyek el azért, mert „nem kaptam meg a szeniort”.
Azért megyek el, mert ténylegesen már rég szeniorként dolgozom, csak elfelejtették ezt elismerni.

Azért megyek el, mert már nem inspirál, csak elszív. Mert már nem fejlődés, csak tűrés. Mert már nem közösség, csak túlélés.

Egy medior. Egy határon. Egy küszöbön.

De most már látja:
a kijárat nem veszteség – hanem felszabadulás.

És azt is tudja:
amikor átlépi, nem egy fokozatot veszít el – hanem önmagát nyeri vissza.