Alig pár napja, hogy múlt pénteken felkerült a Netflixre a Squid Game harmadik, befejező évada, de a rajongói közösség máris hangos a csalódottságtól. Én is a képernyő előtt ültem, vártam a katarzist, a nagy lezárást, de helyette csak egy egyre mélyülő ürességet éreztem. A maratoni darát követően pedig már nem volt kérdés, és ki kell mondanom azt, amit sokan érzünk: ennek a sorozatnak csak az első évadja volt zseniális.

Fájdalmasan nyilvánvalóvá vált az, amitől a második évad után már tartani lehetett: a rendező, Hwang Dong-hyuk víziója és eredeti, kíméletlen társadalomkritikája fokozatosan háttérbe szorult a Netflix globális termékgyártási logikájával szemben. Az első évad azért működött, mert bátor volt, kegyetlen és őszinte. A harmadik évad ezzel szemben egy biztonsági játékot játszó, kötelező elemekből felépített, lélektelen utánérzés.

Ez leginkább a gonoszok terén volt tetten érhető. Emlékezzünk vissza az első évadra! Ott volt Jang Deok-su, a Heo Sung-tae által alakított kíméletlen hústorony. Egy rémisztő és jó ellenfél volt, akinek minden megnyilvánulása veszélyt sugárzott. Hiteles volt, a karakteréből fakadt a fenyegetés. Ehhez képest mit kaptunk a második és felvillanásokban a harmadik évadban is? Azt a lila hajú nyikhajt (Parappa Thanos, a rapper), akitől még Pinokkió is félelmetesebb jelenség. Egy karikírozott, súlytalan figura, aki inkább illett volna egy délutáni tinisorozatba, mint a Squid Game halálos világába. A kontraszt a két karakter között tökéletesen leírja a sorozat mélyrepülését.

És a finálé… az a bizonyos befejező képsor. A lassított jelenet egyszerűen hányingerkeltően giccses volt. Látjuk a főszereplőt, aki minden logikát és korábbi karakterfejlődést sutba dobva, egy közhelyes akciófilm legelcsépeltebb jelenetében leveti magát egy számára teljesen ismeretlen kisbabáért, hogy megmentse. A pátosz és a hatásvadászat olyan szintjét érte el, ami méltatlan volt a sorozat örökségéhez, és ami semmissé tette az előtte felépített feszültséget.

De a legnagyobb árulást Seong Gi-hun karakterével követték el. A motivációját egyszerűen nem lehetett érteni. Itt van egy ember, aki túlélte a poklot. Ott van 45,6 milliárd von a számláján. Végre gondoskodhatna a családjáról, a lányáról, a volt feleségéről. Megadhatná nekik azt az életet, amiért annyian meghaltak a játékban. És ő mit tesz?

Vendettát játszik helyi gengszterek segítségével egy ismeretlen ellenfelet keresve, akinek kb. végtelen erőforrásai vannak. Hátat fordít a családjának, a pénznek, a jövőnek. Kap lehetőséget kiszállni, kap lehetőséget nyerni, de ő valamiért csak játssza a Rambót. Ez a makacs, logikátlan önpusztítás már nem az a Gi-hun, akit megismertünk. Az ő drámája az eladósodott kisember drámája volt, nem egy akcióhősé.

Kár érte. Nagyon nagy kár, mert az első évad egy modern klasszikus volt, egy kulturális mérföldkő. De a folytatások bizonyították, hogy a siker néha a legnagyobb átok, ami egy kreatív alkotást érhet. A Squid Game befejező évada intő példa arra, hogyan lehet egy zseniális alapötletet kiherélni és feláldozni a globális streaming-piac oltárán. Megnéztük, de jobb lenne elfelejteni.