Találtam egy irodalmi pályázatot az év elején. Egy vidéki város állt a középpontban – a történeteknek ehhez a helyhez kellett kötődniük, valósan vagy szimbolikusan. Tetszett az irány. Nem volt túl absztrakt, de nem is volt szájbarágós. Elég konkrét ahhoz, hogy inspiráljon, és elég tág ahhoz, hogy ne legyen korlát.

Két novellát írtam. Külön jeligével, külön hangulattal. Az egyiken kifejezetten sokat dolgoztam, a másik könnyedebb volt – de mindkettő mögé odaálltam volna. Leadás után jött a szokásos várakozás. Majd a szokásos semmi. És végül a szokásos „hirdetmény”: ünnepélyes kihirdetés, díjazottak felolvasása, zene, taps. A sorrend egyértelmű volt. Az indoklás kevésbé.

Az első helyezett – véletlenül – a városból való. „Egyhangú pontozással” nyert. A második – véletlenül – egy régi ismerős, „több éve rendszeresen pályázó”. A harmadik – ismét helyi. A zsűri szerint ez így alakult. Talán tényleg. De ahogy olvastam a kísérőszöveget, egyre kevésbé tűnt véletlennek.

Később kaptam egy e-mailt. Száraz, semmitmondó sorok. Az egyik írásom hatodik, a másik tizedik lett. Sem értékelés, sem indoklás, sem oklevél. Egyetlen sor gratuláció. Pontosabban: két szám és egy aláírás. Érdekes volt szembesülni vele, milyen az, amikor nem is a műved, hanem a jelenléted nem számít.

Nem az fájt, hogy nem nyertem. Hanem az, hogy senkit nem érdekelt, mit írtam. Hogy a dolog nem rólam szólt – de még csak a szövegről sem. Csak a megszokott nevekről. A megszokott körökről. A városról, ami „összezár”.

Nem pályázom többet ide. De írok tovább. Mert vannak mondatok, amik nem pályázatra születnek – hanem azért, hogy maradjanak.