Másnéven… 108 nap a kibaszott húsdarálóban: 410 soros Excel, négy futam, és egyetlen rohadt aláírás Szerdán, ápr.22-én reggel 08:40-kor felvettem a telefont, és azonnal tudtam, hogy vége. Igaz, hogy előző nap ígérték, hogy “aznap vagy másnap” hívnak, de ennek már alig hittem. Mert hát jó voltam a múltkor is, amikor 85 percig brillíroztam, majd a
Két hónapja taposom ezt a kurva mókuskereket. Azt hittem, hogy elég lesz, hogy 13 országra kiterjedő, EU-szintű számlázási rendszert tartottam karban és segítettem működtetni. Dehogy! Lehet, hogy a “dr” névelőzék teszi, de ezt meg nem fogom letagadni. Eddig is tudtam, hogy a magyar interjúztatók a “műegyetemi bully” képviselői: visszanyomtam magamban, de egyre-másra újra megmutatják, hogy
Szóval megint itt, kissé korábban, mint szoktam. A heti penzum most a HR-esekről fog szólni. Egyébiránt keresztény emberként nem szívesen gyűlölködöm és vagyok negatív, de amit a héten tapasztaltam (kedd van, teszem hozzá!), az maga a sunyiság netovábbja. Az csak egy dolog, hogy Múltheti Cuncus, azaz az állásinterjú megszervezője úgy eltűnt, mint szürke szamár a
Amúgy nem is értem, hogy miért írogatom ide, a blogba minden legbelsőbb gondolatom, talán saját magamnak? A fene tudja: mégis jó utólag visszaolvasni, hogy hogyan is történtek a dolgok. A címben szereplő nyakatekert baromságot az egyik volt főnököm, a Legkisebb Alezredes mondogatta mindig (a Lúdas Matyi rajzfilm után szabadon), amikor valami egetrengető fasság közeledett, amit
Szóval végre van miről írni. Első hír nem túlzottan jó: eddig a pontig, a héten 9 12 visszautasítás érkezett (péntek 16 óráig – Admin). Az egyik Háerres elvtársnő biztosra ment és összesen háromszor sikerült elküldenie a visszautasító levelet egymás után. A heti lerázásokból egy pozícióra sajnos butaságból, “véletlenül” adtam be a jelentkezésemet: Senor Fullstack Fejlesztő.
Üdvözöllek újfent a bináris dzsungelből, Kedves Olvasóm! Egy újabb hét telt el állásinterjú nélkül: csak a mai nap 3 elutasítást kaptam e-mailben, anélkül, hogy a kapcsolatfelvétel legcsekélyebb kísérlete történt volna. Mivel már eléggé régóta úszkálok ebben a digitális álláskeresési pocsolyában komolyabb eredmények nélkül, így kutatni kezdtem az okokat. Mint kiderült: az eddigi magas elutasítások oka
Egyre kevésbé értem a mostani világot: mint egy boomer bámulok néha. Most komolyan, mi folyik itt? Elküldtem az álláspályázatomat két helyi céghez, egyik sem IT-s, de éppen webprogramozót ÉS rendszergazdát kerestek: a meló egyik felében supportozni kellene, a másikban webfejleszteni. Adtam egy bruttó 700 ezres bérigényt – tekintve a speciális követelményeket és persze vártam a
Persze abban a pillanatban, hogy megírtam az előző bejegyzésemet, megint seggcsókoltatott a sors. Szerdán, okt. 25-én, 9:27-kor kaptam az elutasítást a könyvtárosi állásra, amin persze nem is csodálkoztam, tekintve, hogy az eredetileg tervezett 30 perces állásinterjú ajtótól ajtóig 12 perc volt. Tudtam, hogy nem akarok itt dolgozni: bruttó 316 ezer Ft-ért havonta egy szombatom is
Szóval ez terveim szerint az utolsó előtti része a sorozatnak. Meg is fogadtam – most már igazán, hogy ez volt utolsó, de tényleg az utolsó álláshajsza a következő két évben. Jelenlegi terveim szerint bármi áron meg kell tartani a programozói állásomat. Nagy valószínűséggel ez a két év a tanulás időszaka lesz. De hogy konkrétan az
Szóval úgy döntöttem, hogy ettől a héttől kezdve inkább itthon írom meg a heti penzumomat, mert eléggé stresszes úgy bejegyzést írni az állásváltásomról, hogy a főnököm, a “legkisebb alezredes” szó szerint a hátam mögött áll és mászkál. A hét már nem volt olyan nagy intenzitású, mint a múlt heti, de nem kevésbé volt eseményteli. Talán