Mára éppen berendelte a MÁK feleségemet, hogy valami rettenetfontos papírt autografáljon és én persze itthon maradtam a gyerekkel, mert hát ki más? Pont úgy alakult a dolog, hogy hallomásból és látásból már ismerem a gyerek kedvenceit, de persze teljesen már kajálás közben, kikapcsolt aggyal bámulni egy rózsaszín cickányt, míg teljesen más másfél óráig figyelni a tévét a lurkóval. Nem is tudom, hogy mi lelt, amikor leültem a gyerek mellé Tecsőt bámulni. A gyerek az én fiam, ez már a stílusából is látszódik: olyan kavalkádot (vagy inkább stiláris kakofóniát), mint amit a kiscsávó összehozott pár perc alatt még nem látott az …
Tehát, hölgyeim és uraim, valamint marsiak, moszatok, mókusok, mokkáskanalak és egyéb, nem földi életformák – visszatértem, mint a videodiszkó a divatba. Igaz, hogy több ideig voltam távol, mint szerettem volna, de mentségül írom: rengeteg minden történt velem az elmúlt több, mint két (és fél) hónapban. Egyvalami sajnos nem változott – állásom még nincsen, azonban a technológiai hiányosságaimat nagyrészt leküzdöttem. Erről majd máskor, másik bejegyzésben. Nem állítom, hogy visszahozom a blogon a rendszerességet, de azt igen, hogy a szemem a szeren lesz – mint GG Allinnak. Elsőként talán valami érdekes témát hoztam. Mivel – sejtelmesen most csak ennyit mondok – újra …
És a remek, kimagasló eredeti, a Kansas zenekartól: Elnézésedet kell kérnem, Nyájas Olvasó a ritkás publikálásért. Nem ígérem, hogy megváltozik minden egyszerre, sőt, néhány hétre búcsúzni kényszerülök Tőled és a blogtól. Most – kissé hosszabb bejegyzésben – igyekszem az ideiglenes visszavonulásomat, kényszerpihenőmet megindokolni, előkészíteni. A blog látogatottságából látszik, hogy a blogbejegyzéseket értő közönség (=magyar olvasók) teljesen eltűnt hetek óta, még a törzsközönség is felszívódott: csak az amerikai, a kínai, a holland, az orosz és az ír botok próbálják meg szorgos kis hangya módjára feltörni ezt a weboldalt. A magyar folklór persze ruszki “barátainkat” tartja mindig rossz fejeknek, ha hackelésről van …
A mostani bejegyzéshez két zenét is hoztam. Az egyik zenekar tagjait jól ismerem, a másikat egy véletlen dobta fel a YouTube-on, de annyira a mostani hangulatomba karcoltak, hogy nem tudtam választani közülük. Jó régen nem írtam, de egyszerűen meglódultak a dolgaim. Sajnos munkát nem találtam, sőt, ideiglenesen fel is hagytam a munkakereséssel. De ez egy újabb álláshajsza bejegyzés témája lesz. Valahogyan összeszedtük magunkat annyira, hogy mint a feleségem, mint én, mint a gyerek kissé vidámabbak lettünk. Újra sportolunk (ma például 7,17 kilométert gyalogoltunk jó erős tempóban), újra tervezünk… újratervezünk. Egyre biztosabbá válik, hogy legalább fél évet még ki kell bírnunk …
Új bejegyzés-sorozatot szeretnék indítani a blogon, melyben leírom a gondolataimat és a véleményemet azokról a (főleg magyar) dokumentumfilmekről, melyek számomra értékesek és nem kapták meg a megfelelő figyelmet. Kommentben várom a hozzászólásokat és javaslatokat, kiegészítéseket. Nem titok, hogy nagy szerelmem volt az 1990-es évtized: fiatal, serdülő srácként, viszonylagos anyagi biztonságban, egy nógrádi kis falu védelmében – gyakorlatilag teljesen elzártan éltem a külvilágtól. Milyen érdekes az élet: pont akkor került az utamba ez az opusz, amikor jómagam is hasonló – nyugodtan mondhatom – reménytelen és kizsákmányolt helyzetben vagyok, mint a legtöbb szereplő ebben a filmben. A filmsorozat az 1991-es Videoton-bezárás utóhatásait …