Now Reading: Toszkán tájakon barangolva (2024-es nyaralásunk)

Loading

Toszkán tájakon barangolva (2024-es nyaralásunk)

Olvasási idő: 15 perc.

Szóval eljött ez az idő is: igyekszem minden évben megjutalmazni magunkat egy olcsóbb, külföldi társasutazással – s ezzel magamat is biztatom, hogy ismét meg tudtam teremteni az árát programozóként (tanárként eltöltött 10 évemben gyakorlatilag nem voltunk nyaralni – nem telt rá).

Talán idén éreztem először, hogy ez mennyi irigységet váltott ki a körülöttem lévő emberekből, furcsamód olyanokból, akik pedig vagy a többszörösét elszórták hülyeségekre vagy pedig jócskán megengedhetnének maguknak egy full-exkluzív, egyéni nyaralást is. De hát ennyikeh, “haters gonna hate“, ahogyan a névtelen bölcs mondotta helyesen.

Maga a kirándulás – bár Olaszország tényleg lélegzetelállító – most kevesebb örömet okozott, mint az erdélyi, tavaly, amely tényleg feltöltött és energizált. Cserébe itt nem fognak – valószínűleg – kirúgni a rosszkor kivett szabadság miatt.

De már megint félrebeszélek, ezért elnézésedet kérem, Kedves Olvasóm. Épp ezt okozza az állandó időhiány, amely megakadályozott abban, hogy az elmúlt egy hétben elkészítsem az útibeszámolót.

Szóval 2024.06.18-06.23 között nyaraltunk Toszkánában, a nyaralásunkat ugyanaz a helyi utazási iroda szervezte, mint a tavalyit.

És innentől már az útinapló.

2024. június 18. – Indulás a kalandokra

Nyűgös, hűtlen alvás. Koránkelés. Taxi 4 órára: a fiatalabb srác szinte köpni tudott volna, hogy egyetlen cigit sem tudott elrakétázni, hanem azonnal bepattantunk a kocsiba. Görcsre kötött idegrendszer, veszekedés a csomagok miatt.

Hajnali sötét, amikor a taxi letett a parkolóban. Mi voltunk az elsők. Az izgatottság szinte tapintható volt, ahogy a csoport összegyűlt a busznál. Az autóbuszon más, mint az erdélyi: itt se sört, se vizet nem lehetett venni, ez – mint később kiderült – jelentős hátrányt okozott. A klíma és a szellőzőrendszer tökéletesen működött, talán túl jól is: a harmadik nap végére már mindenki könnyezett.

Itt sem az MTA rendes doktorai vannak: már a város határánál járva szisszentek a sörök. Valaki pörköltet evett. Őrület.

Az idegenvezető teljesen passzív: semmit sem mond be – csak találgattuk, mikor állunk meg. Nem állunk meg magyarban, hanem első megálló Horvátország. Remek. 6:40, a büfé 7 órakor nyit. Én már meghalok éhen, mert itt akartunk enni egy benzinkutas hot-dogot, de ez nem jött össze.

Dinamikusan megyünk: 3-4 óránként megállunk, csak fizetős pisildéknél. Már az első nap ugrott 10 euró wc-kre. Enni nem vettünk. Őrül árak – legalább is, akkor még azt hittük – egyre drágább minden, ahogyan Olaszország felé közeledünk. Egy kis kóla előbb 3 euró, Szlovéniában 3,50.

A csaj beszedi a programok árát: 240 eurót összesen kettőnkre. Mint kiderült, rendesen átvágtak bennünket: csak egyetlen közös program volt, a többi szépen el lett felejtve. Nem számítottunk ilyen árakra: egyéb felújítási projektek miatt mindössze 110 eurót tudtunk ezen felül félretenni. (Ebből végül körülbelül 9 eurót vissza is hoztunk, szóval jól sáfárkodtunk a pénzünkkel.) Megváltottuk a félpanziót is, amely 40 ezer forint pluszot jelentett fejenként, de – így utólag visszanézve – rettenesen megérte azokért az ételkülönlegességekért, amelyeket feltálaltak.

Este 19:30 körül érünk Montecatini Termébe: mindenki éhes, mint a farkas. A kaja nagyon finom, de rettentesen kevés. Rezidenciánk a 4 csillagos szálloda: a Grand Hotel Tetuccio. Remek, filmszerű élmény. Mindenki beszél angolul. Lenyűgözve és éhesen fekszem le vacsora után. Teleportáltam reggelre.

2024. június 19. – Firenze, a reneszánsz gyöngyszeme

A reggel Montecatini Terme-ben köszöntött ránk, ahol egy kiadós reggelivel indítottuk a napot. Ökölharc a reggeliért: minden magyar a felvágottra és a sajtszeletekre utazott. Az édes kalácsok szinte senkinek sem kellenek.

Innivaló is ugyanaz maradt egész héten: görögdinnyés-epres és ananászos gyümölcslé koncentrátumból felkeverve. Isteni. Legalább 10 pohárral ittam – és ezzel, mint kiderült, legalább 10-15 eurót spóroltam – reggelente.

Az étel friss, de nem változatos: úgy látszik a “Il doge di Venezia” menüben csak ezek vannak benne. Eszpresszó nincs a csomagban, csak hosszúkávé szerű löttyök. Első nap még ittunk capuccinónak bélyegzett édes valamit, de később inkább kihagytuk. 2 euró egy expresszió. Kösz, inkább mégsem kérünk.

A szállodánk hangulatos előkertjében elfogyasztott kávé után Firenzébe utaztunk. A busz csak valamilyen P+R parkolóba vitt bennünket, onnan még vonattal kellett egy félórácskát utazni: rettenetes bunkóság. Mindenki lökdösődik, pimaszkodik és olaszul gúnyolódnak a turistákon. Az ellenőr azonnal jön, ahogyan kezeltük a jegyet: szerencsénk van, mert a bírság 250 euró a bliccelésért. Ezt a bűvös összeget később többször is látom a bírságoknál. Istenem, mintha a Keletiben szálltam volna fel a kettes metróra csúcsidőben. Komolyan, visszasírom Magyarországot.

Firenzébe érkezve majdnem elgázol a vonat, mert a köztes közlekedési lámpa percek óta nem vált zöldre. Végül kénytelen-kelletlenül szabálytalankodunk, de akkor is rettenes és halálközeli élmény volt. Firenze borzasztóan turistás: ettől zsúfoltabb később csak Pisa lesz (és kissé lemaradva Siena). Sehol egy talpalatnyi föld, ahol egy persze nyugodtan leülhetnél. Ha pedig sikerül, lerázhatatlan gáborcigány-asszonyok jönnek kéregetni: én ötöt, a feleségem négyet rázott le. Mindegyik meg van győződve róla, hogy neki jár a fél euró. Felvilágosítottuk őket, hogy mi gyakorlatilag hátizsákos magyar turisták vagyunk: “akkor meg minek vagytok itt?” – kérdezi a csak az olaszokra jellemző ingerültséggel. Tényleg, minek?

A városba érve, mintha visszarepültünk volna az időben: a dóm, a Ponte Vecchio és a lenyűgöző Uffizi Galéria mind rabul ejtették a szívünket. Az emberek viszont rettenetesen voltak: nem tetszett és most sem tetszik az olasz mentalitás. Minden padot vagy elvittek vagy lezártak. Fogyassz, hogy leülhess. A Firenzei Dómot még csoportosan nézzük meg – alig másfél óra alatt be is jutottunk – aztán 4 óra szabadfoglalkozás. Mindketten elámulunk a szervezési alibizés láttán.

Az éh- és a szomjhalál küszöbén beülünk egy firenzei étterembe, a dóm mellett közvetlenül. Én már jóelőre, a sorban állás közben kinéztem az éttermet. Rekkenő hőség, legalább 35 fok. Végül 2 margarita pizzát (18 euró) és 3 vizet (6 euró) kérünk, elvileg 24 euró lenne, plusz 10% szervizdíj. Végül 30 euróra vágnak meg. Mint kiderült: ha beülsz valahova, akkor azt is felszámolják. Általában 20-30%-kal. Csak nehogy bevezesse ezt a magyar kormány: kétszer adsz borravalót egy vásárláskor. Agyrém, komolyan.

Sétánk során többen is egy helyi gelateriában fagyiztak, ahol a pisztácia és a citromfagylalt ízei egyszerűen mennyeinek tűntek: mint kiderült, itt nem a fagylaltért fizetsz, hanem a tölcsért. Egy nagyobb fagyi 9 euróba került. Elhűltünk az árak láttán.

Az esti órákban visszatértünk Montecatini Terme-be, ahol egy hangulatos vacsora zárta a napot. A pincérek ingerültek: eleinte mindenki próbálta a kedvükre tenni az egybites olasz nyelvtudással, de végül inkább hallgattunk. Érezhetően untak bennünket. Este aztán végül desszertnek kaptunk mi is fagyit: csokit és citromot, ami isteni volt.

2024. június 20. – Cinque Terre, a festői szépség

Egyre biztosabbak voltunk benne, hogy nem volt véletlen, hogy a kirándulásunk első két napja tömegközlekedéses: valószínűleg kilométerdíjon nem tudtak megegyezni a buszosokkal a szervezők. Mindenesetre nagyon kellemetlen volt, ahogyan La Spezia vasútállomására erőltetett menetben, körülbelül 2-3 kilométert kellett gyalogolni a város elejétől: az aznapi terv szerint Cinque Terre-be vonattal utaztunk. Megint sikerült hozni az adott utazási irodában szokásos szintet: a gyorsléptű tinik és az amatőr tájfutók az élre törtek az idegenvezetőnkkel, míg mi, kevéssé gyakorlott túrázók és idősebbek próbáltunk utánuk menni. Ahogyan McClane is mondja a Die Hard 3-ban: “hiába, no, öregember nem gyorsvonat“.

Természetesen a vasútállomás is tömve volt turistákkal: a faszkalap biztonsági őr csak bennünket, magyarokat küldött ki az állomásról, amíg a vezető megvette a jegyeket. Mindez háromszor is megtörtént – öt percen belül. Többen már akkor vissza is szóltak: hová menjünk akkor? Különös volt, hogy egyébként a többi turistacsoport busza meg tudott állni a vasútállomás előtti parkolóban – de a magyar virtus inkább gyalogoltat…

A vonat valami rettenetes volt: rosszabb pillanataiban olyan volt, mint az indiai vasútvonalról készült mémeken. Emberek fürtökben lógtak a planfonról, dacára annak, hogy ún. “double-decker” vonat volt, vagyis emeletes vonat volt: két szinttel. Kifejezetten rossz döntésnek tartottam, hogy nem visszafelé haladtunk: tehát nem Monterosso-ig mentünk, ahol a legtöbb hely és maga a strand is volt, hanem csak egy állomást mentünk és Riomaggiore-ban szálltunk le, amely gyönyörű kis falu, de a látványon kívül nem sokat tud adni (pontosabban de, itt volt Olaszország legolcsóbb automatája, amely 1 euróért adta a vizet és 2 euróért a kólát). Sokkal egyszerűbb lett volna, hiszen vélhetően kevesebb turista lett volna, de most már ezt is a csak a “rosszul meghozott döntések” tömbjébe írtam fel.

A helyiek rettenetesen bumburnyákok: nem is csoda, hogy kettős érzésük, már-már szinte tudathasadásuk van a turistáktól. Az 50 millió olasz lakosra 60 milliós turistatömeg jut egy év alatt. A legtöbben teljesen udvariatlanok a jövevényekkel dacára annak, hogy a kiürült olasz államkasszát mi töltjük fel dugig. A riomaggiore-i vécés bácsi olyan undorral kezelt bennünket, hogy azt a még a legvéresebb szájú náci családirtók is elismerően vennék tudomásul a Kristályéjszakán. Nem hiába volt a fasizmus bölcsője Olaszország.

Ezt a lenézést ezen a napon többen és többször is éreztük. Én például nyugodtan ültem a hazaúton oldalvást, lábam természetes pózban, nagyrészt magam alá húzva, a lábfejem egy része körülbelül 10-15 centiméterre “lógott ki” a közlekedő folyosóra, de mivel ennek ellenére volt körülbelül másfél méter szabad hely mellettem, amelyen még két szemben közlekedő is erőlködés nélkül elfér – így nem aggódtam. Kellett volna. Először egy kiskölyök rúgott a lábfejembe nekifutásból, de mivel gyerek, nem szóltam semmit, csak azt gondoltam, hogy túl szeleburdi a lelkem. Bosszúból (?) kb. 10 perc múlva jött apuka és mint aki jól végezte dolgát, teljes erőből bokán rúgott, majd ezt sikeresen megismételte a mögötte levő anyuka is azon nyomban, kínosan ügyelve arra, hogy egyikük se kérjen bocsánatot. Itt szakadt ki belőlem először egy kecses “basszátokmármeganyátokathátmineknéztekparasztok?”. A leszállni készülő nejemet előző nap rántotta ki egy éppen felszállni szándékozó, talján úriember a metróajtóból. Ő legalább egy gunyoros “sorry“-t kapott a fiatalembertől, aki már ránézésre felmérte, hogy csakis turisták lehetünk, velünk szemben ez viselkedés megengedhető.

A turistákkal szembeni általános elégedetlenség a lakosság nagy részében megvan: általában a vendéglátósok és a boltosok normálisabban viselkednek, de a koldusok és a legtöbb átlagember ilyen szempontból kritikán aluli. Talán emiatt sem jött át kicsit sem az “olasz életérzés”.

De hogy jót is írjak: mi végül is három falut néztünk meg az ötből. A festői falvak, mint Riomaggiore és Vernazza, szinte egy mesevilág részeinek tűntek. A személyes kedvencem Monterosso volt: meggyőződésem, hogy ebbe a földi kenyérbe egy falatka mennyország van elkeverve. Mégis talán itt hiányzott legjobban Magyarország és a kisfiam. Amikor annyira facsar a szépség, hogy már szinte fáj a szerencsém, ahogyan a valóság és a képzelet határai összefolytak, mint egy széthulló kaleidoszkóp képei. Monterosso utcái mintha egy különös álom zugaiból bukkantak volna elő, tele színes kavicsokkal és sóhajokkal, amelyek a tenger morajával keveredtek.

Az érzések összegabalyodtak bennem, mint egy csomóba kötött fonal, a gyönyör és fájdalom furcsa elegye egyazon pillanatban. Ahogy a nap egyre fényesebben és hívogatóbban parancsolt árnyékba bennünket, a távolban felderengett Magyarország képe és a kisfiam mosolya, mint egy elmosódott, de mélyen ismert emlék. Ebben az elbűvölő káoszban rájöttem, hogy a legszebb tájak sem érnek semmit az otthon melege nélkül és hogy az igazi csoda nem a látványban, hanem a lélekben rejlik. Magyar vagyok, és minden sejtemben és csontomban az is maradok. Még itt, a csodában is Radnótit és József Attilát szavalok magamban, magyarul élem meg az olasz tengert: Flipper Öcsi dalával köszönök el. Nem adhatok mást, csak mi lényegem. Végül szigorú bőrgyógyászi utasításra nem mentünk a vízbe, napra.

A színes házak, a szűk utcácskák és a tenger kékje egyszerűen elvarázsoltak minket. Ez nem csak egy romantikus túlzás valamilyen amerikai regényben: tényleg lélegzetelállító, ahogyan egy karnyújtásnyira vagy a türkizkék, tiszta tengertől és egy pohár chiantival öblíted lesz a feszültségeidet. Egy helyi trattoriában elköltött szieszta során megkóstoltuk a híres chiantit és végre ittunk egy jó olasz kávét – az ízét örökre az agyamba véstem.

Estére visszatértünk a szállodába, ahol egy közös vacsora alkalmával meséltük el élményeinket egymásnak, bár igen kellemetlen volt a visszafelé is megtett 3 kilométer durchmars a vonatállomásról visszafelé a buszra. Este a vacsoránál két hatalmas Moby Dicket, sárgafarkú fattyúmakrélát (amberjack) vue de belle stílusban kínáltak fel. Remek volt.

Kicsit úgy éreztem magam, mint Vivian a vacsoraasztalnál a Micsoda nő-ben: fogalmam sem volt, hogy hogyan is kell enni egy ilyen finomságot.

2024. június 21. – Carrara és a márvány csodája

Reggeli után Carrarába utaztunk, ahol a híres márványbányát látogattuk meg. Már az odajutás sem volt egyszerű: már a 900 méter magasan levő “alaptáborba” sem lehet felmenni hagyományos járművekkel, így végül 4X4-es Mercedes dzsipekkel vittek fel bennünket addig, amíg az 50 perces “márványtúra” el nem kezdődött.

Szerintem ez a túra volt egész olasz utunk csúcspontja. Rettenetesen élveztem, ahogyan a vezetőnk a45 fokos lejtőn visszatette kettesbe a gépet és kilőttünk, mint a lövedék – míg a hátam mögött ülő öregasszonyok sikoltoztak, mint az éppen kopasztott tyúk. Úgy előzgettük a hegyről lefelé 35 tonna márványt hozó kamionokat a szűk hegyi utakon, hogy az már szinte mesébe illik. Én az anyósülésen ültem és fel is vettem, ahogyan mentünk, mint a távirat – egyre magasabbra. Életem egyik legjobb élménye volt. Az 1200 méteres bányaszinten volt egy-két rövidebb, angol nyelvű bemutató – tényleg szépen és igényesen bemutatták, hogyan is termelik ki a márványt.  A hatalmas fehér kőzetek látványa lélegzetelállító volt. Megtudtuk, hogy Michelangelo is innen szerezte be a márványt néhány híres szobrához. Az óriási kőtömbök, mint megdermedt felhők, sorakoztak előttünk, és szinte hallottuk, ahogy a történelem súlya remeg a levegőben.

A bányák mélysége és hatalmassága megrendített, és elgondolkodtam, milyen lehetett itt dolgozni évszázadokkal ezelőtt, amikor még minden vésőnyom egy ember keze munkáját tükrözte. Az idő itt is megállt egy pillanatra, a kőtömbök között sétálva szinte láttam Michelangelo szellemét, emlékeztetve arra, hogy a szépség és a művészet örök.

Délután Pisában megálltunk, hogy megnézzük a ferde tornyot és a Dóm teret. Tényleg próbáltam élvezni az egészet, de sajnos a valóság, hogy elviselhetetlen sok a turista: sok vicces fotót készítettünk a képbe szándékosan belenyargaló emberekről. Talán a legmurisabb volt, amikor a feleségem egy szerecsen úriember fejét tartotta meg véletlenül a készített fotón, mint Salomé Szent Jánosét. Talán itt éreztem legközelebb Afrikát: ennyi szaracént még maga a Teremtő sem látott. Persze mindegyik bóvliárus volt: üldözték a magyarokat, akik közmondásosan megvesznek minden szart, amit csak lehet. Szinte már helyi legenda lett a buszon a “Lúketmíla Ungria, plízvegyél egyojró“- háromnyelvű beszólás. Tényleg szerettem volna valami fennköltet írni, de sajnos csak a tolakodás és a turisták arcoskodása maradt meg. Persze azért mi is lefotóztunk mindent, amit csak lehetett – bár azt senki sem mondta el, hogy célszerű elővételben venni a Pisai Toronyba jegyet, mert élőben egyáltalán nem biztos, hogy aznapra kapsz jegyet, ráadásul óra-percre adnak jegyet, ami azt jelenti, hogy ha nem vagy ott, akkor buktad a 20 eurós jegyet.

Szerencsére az idegenvezető megalkudott, hogy fejenként 4 euróért gyakorlatilag a buszig visz bennünket a helyi városnéző “csucsu” vonat, ami még dilisebb volt, mint amire emlékeztem.

Erre a napra még “be volt szúrva” Lucca is, amely egy újabb varázslatos helyszín volt az utazásunk során. Érzésem szerint rettenetesen túl volt zsúfolva ez a nap. Erről persze nem Lucca tehet: a város falai közé lépve mintha egy időutazás részesei lettünk volna. A szűk utcák és terek, a régi házak és templomok mind-mind egy olyan világot idéztek, amelyben a múlt és a jelen összefonódik. A város szívében álló Piazza dell’Anfiteatro lenyűgöző volt és a középkori építészet csodáit csodálva arra gondoltam, mennyire különleges ez a hely. De aztán beugrott, hogy magyar ésszel ez nekünk egy-az-egyben Szigetvárra hasonlított. Bevallom, én ezt nagyrészt tényleg csak átszenvedtem: ennyi gyaloglást már nem bírtam, rettenetesen fájtak a lábaim ekkorra már.

Este visszatértünk Montecatini Terme-be, ahol egy hagyományos toszkán vacsora várta a csoportot – aznap pulykát ettünk. Egészben mutatták be az állatot – én pedig igyekeztem nem röhögni nagyon, ahogyan a Horrorra Akadva 2 vacsorajelenete jutott az eszembe a pulykáról.

2024. június 22. – Siena és a toszkán vidék

Reggel műszaki okok miatt nem tudtunk azonnal elindulni reggeli után, így vettünk magunknak a fáradtságot, hogy körbenézzünk Montecatini Termé-ben. Közvetlenül a hotel mellett a Verdi Színházat néztük meg, aztán meg lepacsiztunk a híres kollégával, Puccinivel kicsivel távolabb a színháztól – egy különleges padon. Több embernek túl sok volt a tegnapi nap, így inkább a helyi termálfürdőt látogatták meg. Nem hibáztatom őket: ez a kicsi város többet érdemelt volna, elvileg még egy fogaskerekűje is van, amely összeköti az általunk is látott újvárost a régi, Montecatini óvárossal. Menetdíj oda-vissza: 15 euró. Nem jutott rá idő/energia, pedig tényleg szerettük volna megnézni. Majd leközelebb.

Amikor végre menetkész lett a busz, olyan 9.30-10 óra táján, Sienát látogattuk meg, ahol a középkori épületek és a híres Dóm lenyűgöztek minket. Ahogy a katedrális grandiózus homlokzata előtt álltunk, szinte érezni lehetett a történelem súlyát és a művészet hatalmát. A Dóm belső terének lenyűgöző mozaikjai és festményei megbabonáztak, és elmerültünk a művészet és építészet csodáiban. A város hangulata és a Palio di Siena verseny története mindenkit elvarázsolt. Az utcákon sétálva szinte hallottuk a dobok ritmusát és láttuk a színes zászlókat, ahogy a város lakói lelkesen készülnek a híres lovasversenyre.

Innen Volterra és Lajatico felé vettük az irányt, ahol a toszkán vidék varázsa ejtett rabul. A dombtetőn fekvő Volterra ősi városfalai között sétálva úgy éreztük, mintha egy másik világba csöppentünk volna. A feleségem persze a Twilight 2-3-4. részében feltűnt városrészt kereste, hogy lássa, hol akarta magát feladni Edward, de végül kiderült, hogy ez is, mint a legtöbb filmes trükkfelvétel, legnagyobb részt CGI volt. Ez persze semmit sem von le a város szépségeiből. A város kanyargós utcái és ősi épületei az etruszk múlt emlékeit őrzik és a kilátás a környező vidékre egyszerűen lélegzetelállító volt.

Lajaticoban, Andrea Bocelli szülőfalujában, a csodálatos Teatro del Silenzio nevű szabadtéri színház látványa varázsolt el minket. A toszkán táj zöldellő dombjai és szőlőültetvényei között álló színház tökéletes harmóniát árasztott. Éppen sikerült belecsöppenni egy helyi esküvőbe: a násznép már alaposan felöntött a garatra ottjártunkkor – gyakorlatilag azt sem vették észre, ahogyan a vőlegény és a menyasszony elindultak a következő helyszínre.

A nap végén elköltöttük az utolsó vacsoránkat is, amely a többi naphoz képest kevéssé volt változatos: gyakorlatilag “milánói kotlettet” ettünk, ami a magyar rántotthúsnak egy-az-egyben megfeleltethető. Furcsa, hogy a pincérek “figyelmességből” kitettek minden asztalra egy borravaló-borítékot. Én magam ellenzem a borravalót: ha úgy gondolom, hogy jóval többet tett értem a pincér/pizzásfiú/orvos/stb. adom magamtól, egyébként pedig kifejezetten neheztelek rá, ha valaki csak dörzsöli a tenyerét a pénzért. Itt is azt éreztem, hogy csak a kötelező hozták: miben tartott volna 3 eurós ásványvíz helyett (ami reggelinél még ingyenes) egy kancsó csapvizet kitenni elénk? Nem éreztem semmiféle tiszteletet vagy többletmunkát értünk – ezt a módit pedig sem az idegenvezető, sem más útitárs nem ismerte.

2024. június 23. – Hazautazás

Az utolsó reggelit egy pakisztáni turistacsapattal együtt költöttük fel: ha azt mondom, hogy udvariatlanok voltak, még a felszínt sem kapargatom. Itt nem a saját tányérjukat vitték a svédasztalhoz, hanem a svédasztal többszemélyes tálait vitték az asztalukhoz. Lökdösődve, idegen nyelven káromkodva fosztottak le mindent válogatás nélkül, mint a mongol hadak. Annyira pofátlanok voltak, hogy körülbelül 30-40 perccel tovább tartott megreggeliznünk miattuk.

Persze reggel elkezdett szakadni az eső és még volt egy program: Pistoia. A város különleges atmoszférájából sajnos semmit sem tudtunk élvezni: többen fennmaradtunk a buszon, mert szakadó esőben, vasárnap, zárt boltokkal és szigorú miserendben gyakorlatilag semmit sem tudtunk csinálni – esély sem akad a normális városnézésre. A maradék felfedezőcsapat 40 perc után tért vissza – gyakorlatilag ők sem láttak semmit sem.

11 óra körül indultunk haza. A megállók között sikerült ifjú, ferences szerzetesekkel és Szent Erzsébet nővérekkel találkozni. Tényleg érdekes egy népség volt: nem voltak türelmetlenek, de láthatólag értették és érzékelték a mai világot. Végül 23 órára sikerült hazaérnünk a tervezett hajnali 2-3 óra helyett. Az idős taxis bácsinak szinte kezet tudtam volna csókolni, ahogyan a házunk felé vitt bennünket, ráadásul abban a pillanatban, ahogyan hazaértünk a magyarok az utolsó percben berúgták a skótok elleni egyetlen gólunkat, amit szinte jelnek tekintettem. Végül aztán behalt a kártyaolvasó, így el kellett mennem pénzt levenni, de annyi baj legyen.

Mit is mondhatnék erről az egészről? Ha az olasz tájat kellene jeggyel illetnek, ötöst adnék, de az olasz virtusnak sajnos pótvizsgáznia kell. Nem vágyom vissza egyhamar Olaszországba, s ha vissza is mennénk, akkor mindenképpen egy fapados járattal mennék Firenzébe és onnan kocsit bérelve leutaznék egészen Szicíliába és megnézném Dél-Olaszországot is, plusz San Marinót, Rómát és a Vatikánt is. Megnézném hívőként Assisi-t, amit most valamiért kihagytunk.

Hálás vagyok a Mindenhatónak, hogy ide is eljuthattunk és végre kihúzhattam a bakancslistámról azt a tételt, hogy “látni a tengert“.

svg

What do you think?

Show comments / Leave a comment

Leave a reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Loading
svg
Quick Navigation
  • 01

    Toszkán tájakon barangolva (2024-es nyaralásunk)