Nevelési frász 2. – A mérgező nagyszülők

Gratulálnom kell magamnak, mert sikerült egy héten “tripláznom” a hirtelen felindulásból elkövetett blogposztok számát tekintve. A legutóbbi blogbejegyzésemben ígértem néhány gondolatot a szüleinkről, akik sikeresen “felküzdötték magukat” mérgező szülőkből mérgező nagyszülőkké. Az elmúlt 2 napban olyan szinten negligáltak bennünket, hogy így éreztem, hogy a mai nap a legjobb arra, hogy kitálaljak. Ezeknek a bejegyzéseknek az a célja, hogy egyrészt naplókként funkcionáljanak nekem a jövőben, másrészt pedig olyan rokonlelkeket keresek, akik hasonló cipőben járnak.

Volt régebben egy műsor a tévében, amit Janikovszky Éva híres írónő írt: “A lemez két oldala”. Na, pontosan ugyanezt csinálom én is ezekkel a bejegyzésekkel.


2020. január 24-én született meg kisfiunk. Már akkor is voltak arra vonatkozóan jelek, hogy szinte semmilyen családi segítségben nem lesz részünk. Én akkor még tanárként dolgoztam, de az akkori főnököm rendkívül rugalmas és remek ember volt (később kirúgták – pont emiatt), így ahová csak tehettem, elkísértem a feleségemet, de rajtam kívül sem anyós, sem anyám, sem a család egyetlen tagja nem gondolta úgy, hogy a veszélyeztetett terhes kismamát akár csak egyetlen alkalommal elkísérjék vizsgálatokra. A legjobb az volt, hogy a szülés előtti utolsó ellenőrző csekapra már én sem tudtam menni, így a család legfiatalabb, de már nagykorú nőtagját kértük meg, hogy autóval vigye el nejemet ultrahangos vizsgálatra.

A csajka pedig elaludt. A feleségem sírva kellett, hogy könyörögjön, hogy egy órát tartsák már neki az időpontját, mert lerobbant az autója. Akkor kértünk utoljára segítséget.

Ez volt az első intés az égiektől, hogy nem lesz könnyű. A szülést ketten csináltuk végig, őt végül is 10-12 órát vajúdtatták, mielőtt műtőbe került. Nem fogadtunk orvost, ezért. (Tudom, a második gyereknél már okosabbak leszünk, de akkor úgy tűnt, hogy egészségügyi dolgozóként talán kollégaként kezelik.)

Emlékszem, hogy semmit sem tudtam arról, hogy mit kell tennem, amikor hazahozom a feleségemet és a gyereket. Én munka után egyedül mentem fel a klinikára: éhes voltam, de boldog. Semmi étel nem volt otthon, a gyerekszoba sem volt elkészítve. A gyerek borzalmasan éhes volt, mert 1,5 napja nem kapott ételt: a feleségemnek nem volt teje, a tápszert (ha ismertük volna) pedig a kórház tiltotta. Hazafelé én futkostam a gyógyszertárba, egy pizzáért és bevásárolni – a hátsó ülésen a feleségem és egy üvöltő csecsemő.

Az első éjszaka maga volt a pokol: akkor először és utoljára segítettek anyósomék tettel. Én 21 órára teljesen kifáradtam és beleájultam az ágyba: olyan 16-18 órája voltam talpon akkor. Emlékszem, hogy meghatódtam, hogy apósomék 21.30-ra már itt voltak és csak másnap mentek haza.

Nem sokkal később jöttek anyámék is babalátogatóba. Nemcsak a gyerek, hanem elvárások is születtek:

  • miért nem tud szoptatni?
  • miért nincs itthon még egy éjjeli lámpa?
  • a legjobb az volt, hogy miért nem visszük le 350 kilométerre a gyereket 3 hónaposan?

Ez az elváráson alapuló, feltételes szeretet(?) a későbbiekben csak erősödött. Nem csak a szülők részéről. Legutoljára öcsémék is 2020 márciusában voltak itt, akkor is csak azért, hogy az új 5 milliós kocsijukkal villogjanak és mellesleg megnézzék a gyereket. Az öcsém ajándéka egy műanyag, kínai boltból vett, felfújhatós szamár volt. Milyen aranyos. Ki is basztuk a kukába.

Annyira másként lehetne csinálni.

Emlékszem, hogy az én drága nagyapám mennyit játszott velem és mennyi türelme volt. Borzalmasan erős és okos ember volt. Lenyomott 35-40 évet a bányában, mégis, a mai napig emlékszem a szeretetre a szemében, ha rámnézett. Folyamatosan segítette a szüleimet: családi házat épített nekik, autót vett a fiatal házaspárnak és a drága nagymamám közel 30 évig főzött anyámra és ránk. Évtizedekig jött naponta kétszer hozzánk: kora reggel hozta a ropogós zsömlét a péktől nekünk és délután is lejött az ebéddel és vigyázott rám és a testvéremre, amíg anyám nem ért haza. A nagyszüleim 15-20 évig minden nyáron hasogatták és tolták be a tűzifát a pincébe, hogy legyen mivel fűtenünk. József Attila szavaival: “Nem nyafognék, de most már késő,/most látom, milyen óriás ő – “.

Fantasztikus emberek mindketten. Apai nagypapám, Isten nyugtassa az Égben, emlékszem, hogy 2005-ös halála előtt még utoljára egy egész télre való tűzifát hasogatott össze nagymamámnak, hogy ne hagyja magára csak úgy. Csak most veszem észre, hogy sok szavamban és tettemben Őt utánzom: a nagypapámat, akit Igazi Férfinak tartok. A végsőkig szerette, védte és segítette a gyermekét, az unokáit és a feleségét – kérniük sem kellett soha, mert tudta, hogy milyen szégyen, ha kérni kell. Továbbtanulhatott volna, esze is lett volna hozzá, de szegények voltak. Apámtól ezt kérte, de ő nem tette meg: mégis, tiszta szívből szerette és segítette – feltétel nélkül. Amikor én átvettem a diplomámat, a nagymamám azt mondta, hogy “papa milyen büszke lenne rád”: ez pedig akkor hihetetlenül jól esett. Apai nagymamám még él, de már csak árnyéka önmagának. A feleségemet szintén a nagyapa nevelte: ő ugyanilyen szeretettel gondol rá. Sajnos én őt alig ismerhettem, de a róla hallott történetek alapján ugyanilyen lelkiállapotú ember lehetett, mint az én papám.

Innen tudom, hogy én nagyszülőként ugyanígy segíteném a gyermekeimet és unokáimat.

Az anyai nagyszüleimet egyszerűen nem tartom nagyszülőknek, mert szinte semmilyen kapcsolatom nincs velük. Ők az unokatestvéremért éltek, őt segítették – én már nem fértem bele ebbe a körbe.

Ma már sokadszorra kaptuk meg a szülőktől: “Most már ennyi idősen magunkra kellene gondolnunk.” Hogy-hogy nem hallottuk ezt egyetlen-egyszer sem a mi nagyszüleinktől? Hogy lehet, hogy ők feltétel és a viszonzás reménye nélkül is adtak abból, amijük volt? Ezen a héten szinte könyörögtünk a szülőknek: adjatok egy kis pénzt ételre, mert üres a hűtő, napról-napra élünk. Segítséget nem kaptunk, csak jótanácsokat.

Én napokat, heteket voltam nagypapáméknál. A szüleim nem tudnak vigyázni az unokára egy órára. Egyedül vagyunk és magunkra maradtunk: úgy érzem magam, mint Vágási Feri és Jutka a Szomszédokban. Tudom, hogy csak “muzi” (ahogy papám mondta), de nagyon irigylem az optimizmusukat. Nálunk a nagyszülők állandóan megsértődnek, követelőznek és akaratoskodnak.

Annyira fárasztó már az egész. Folyt.köv…


Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .