Ez már a második “hirtelen” indíttatású blogbejegyzésem a héten, látható, hogy ez a hét sem a könnyebbek közül való. Most komolyan úgy jöhet le a Kedves Olvasónak, mintha én valami bamba pöcs lennék, aki random írogatja a netre a bántatát, ahelyett, hogy cselekedne. De tényleg minden lehetőséget kimerítettem már, muszáj némi stresszt szublimálnom.

Most vagyunk túl egy újabb egy órás hisztitornádón, végül Wifey levitte Csimótát a játszótérre.

A gyerek konkrétan reggel 5.30 óta fenn van, álmos volt, mint a kutya, de nem akart aludni. Többször próbálkoztunk az altatással, de semmi: a gyerek fejhangon üvölt olyan kitartással, mintha bért kapna érte.

Ma reggel a gyerek már konkrétan bokán rúgott, a feleségemet pedig izomból lefejelte hátrafelé: talán megússza szerencsétlen, hogy fogorvoshoz kelljen fordulnia (még nem tudjuk e sorok írásakor). Ez kibaszott kellemetlen. Nagyon félek attól, hogy később nehogy úgy járjunk, mint szegény megboldogult Lópici Gáspár megszemélyesítője Szilágyi István művész úr. A mai eset mutatta meg, hogy milyen fokú agresszió van a gyerekünkben.

Mellékszál (Admin-féle panelsztori 🙂 ) : Rohadt kellemetlen, mert a tömbben, ahol lakunk, többségében magányos hatvanas özvegyasszonyok vagy ugyanilyen korú vénkisasszonyok laknak. A maroknyi fiatalabb korú állampolgárcsoportból is néhányan utálnak bennünket (vegyesen vagy engem, vagy az asszonyt) néhányan a doktori cím/gyerek/mittudomén mi miatt. Én egy egyszerű nógrádi parasztgyerek vagyok, előre köszönök mindenkinek a tömbben és előre engedem a hölgyeket, segítek cipekedni satöbbi. Soha szóváltásba (egy kivétellel – erről majd külön bekezdésben írok) nem kerültem senkivel, ettől függetlenül a lakóközösségben él irányomban a “kövér, szemüveges, mély hangon, az átlagtól hangosabban beszél, de nem mosolyog sokat–>ergo biztos család- és tömeggyilkos” sztereotípia.

Ez az ellenségeskedés odáig terjedt, hogy egyszer véres betétet, nemrégen disznófejjel és “kuss” felirattal ékesített cetlit raktak a postaládámba, aztán valakik, tavaly berepesztették a kocsim szélvédőjét és rendszeresen a bejárati ajtónk előtt hallgatózik percekig egy-két hardcoreabb öregasszony (az egyikük azt állította, hogy miattam nem tudnak aludni 2 emelettel fentebb – WTF?!). A feleségemnek azt javasolták, hogy fusson el tőlem a gyerekkel és “nagyon sajnálják, amiért velem van“. Miafaszért?! Soha nem volt közöttünk semmiféle olyasmi, ami tettlegességig fajult volna, szóváltások persze voltak és vannak közöttünk és “olaszos családként” élve a vitáink kissé hangosabbak, de általában 5-10 perc után véget érnek. Nem üvöltözünk, nem csapkodunk, igaz, kissé hangosabban vitatkozunk, de este és éjszaka például mindketten fejhallgatóval hallgatjuk a dolgainkat.

Arra jutottunk, hogy az egyetlen gyújtópont a gyermek megszületése lehetett: a vénasszonyok teljesen kivetkőztek magukból azóta. A felettünk levő elvtársnő kisebb unoka-óvodát tart fenn, a gyerekek pedig télen-nyáron hármasával trappolnak a fejünk felett és üvöltözve dobálják a játékaikat a falnak. A lakóközösségnek ez nem okoz problémát. Mi sem szóltunk 5 éve érte.  A látszatkedvesség persze még fennáll (“nem is halljuk a gyereket“), de a hátunk mögött pletykálnak. A legtöbben már nem is köszönnek nekünk. Még egyszer mondom: egyetlen egy konfliktusom volt 7 év alatt, mióta itt lakunk (az sem a lakókkal, hanem a közös képviselővel) azért, mert egész egyszerűen évek óta csalja az adót az illegálisan szedett takarítási díjjal, én pedig szóvá tettem ezt, ami nyilván nem tetszett neki.

Bevallom, nagyon rosszul érint, ha bántják a feleségemet. Most is eldurrant a fejem és rávágtam a gyerek fenekére. Ez csak fokozta a hisztirohamot és az asszony is sírógörcsöt kapott. “- Ne bántsd!” Természetesen a hallgatózós öregasszony most is a bejárati ajtónál csorgatta a nyálát. Remek, ismét az jut majd vissza a közösségnek, “hogy ez a részeg alkoholista úgy veri a gyerekét, hogy egy órája fejhangon üvölt, majd utána a változatosság kedvéért a feleségét is pofáncsapja. Az a mocsok kövér rohadék!”

Ténylegesen gondolkozom rajta, hogy a gyerek dühkitöréseihez és órákig tartó, mini-idegösszeroppanásaihoz (ez a hisztin már túltesz az olvasatomban) gyermekpszichológus segítségét kérem.

Mi teljesen kivagyunk. A nagyszülők teljesen kivonják magukat a nevelési folyamatból (erről is tervezek egy bejegyzést). Covid ide vagy oda, egy éve nincs mi-időnk. Csak az egymás iránt érzett tisztelet és szeretet tart össze minket, mert már az idegeink cafatokban vannak. A gyerek elviselhetetlen: rendkívül okos és cuki, de fájdalomtűrése nulla és kifejezetten észreveszem rajta, hogy a legtöbb helyzetet agresszióval akarja megoldani. Könyveket tép szét cafatokra, mindent meg akar semmisíteni, ami csak a keze ügyébe kerül. Felváltva megyünk vécére, csak úgy tudunk pihenni, ha egyikünk feláldozza magát és bezárkózik egy begőzölt örökmozgó gyerekkel.

Az a szerencsém, hogy most home office-ban dolgozom, mert a feleségemnek szüksége van a segítségemre. De sajnos nem tudják megérteni sem ő, sem a gyerek, hogy a home office is munka, nem érek rá órákig őrizni a gyereket.

Baromi nehéz szülőnek lenni. Baromi nehéz kezdő szülőnek lenni a Covid és a karantén alatt. Hiába tanultam és aktívan gyakoroltam több évig a pedagógiát, a saját gyermekemnél mit sem érnek a betanult elvek.

Most már semmit sem értek.