Admin szomszédháborúban

A mostani bejegyzéshez két zenét is hoztam. Az egyik zenekar tagjait jól ismerem, a másikat egy véletlen dobta fel a YouTube-on, de annyira a mostani hangulatomba karcoltak, hogy nem tudtam választani közülük.

Jó régen nem írtam, de egyszerűen meglódultak a dolgaim. Sajnos munkát nem találtam, sőt, ideiglenesen fel is hagytam a munkakereséssel. De ez egy újabb álláshajsza bejegyzés témája lesz.

Valahogyan összeszedtük magunkat annyira, hogy mint a feleségem, mint én, mint a gyerek kissé vidámabbak lettünk. Újra sportolunk (ma például 7,17 kilométert gyalogoltunk jó erős tempóban), újra tervezünk… újratervezünk. Egyre biztosabbá válik, hogy legalább fél évet még ki kell bírnunk valahogyan összezárva: tekintve, hogy az elmúlt másfél évben így volt, ez nem lesz túl nagy változás.

A gyerek egyre hisztisebb. Nagyon szeretem és látszik rajta, hogy borzalmasan nehezen viseli, hogy nincsen a kortársai között. A gyerekmegőrző bezárt, bölcsőde – nekünk – nem is volt. A kisfiam egyre több rossz szokást vesz fel: ennek egyike a borzalmas, fejhangú üvöltés, melyet kezdetben jobban-rosszabbul viseltünk, de mire másfél éves lett a fiú, ez már kibírhatatlanná és kezelhetetlenné vált. Minden apró kellemetlenségért azonnal és csillapíthatatlanul üvölt – ezt olyan fokozatban, mintha csak egyszerre nyomtunk volna el rajta két égő csikket és közben üvegcserepekre térdepeltettük volna. Nem könnyű ezt elviselni egy paneltömbben, kívülállóként – ezt készséggel elismerem. Ezt eddig a közvetlen szomszédság legnagyobb része sikeresen abszolválta, a felettünk levők pedig csendes beletörődéssel vette tudomásul.

Most azonban valami megváltozott. Nem mondanám, hogy abban a 8 évben, amióta itt lakunk, befogadtak volna vagy csak a lakóközösség részének tekintettek volna bennünket. De tudtunk együtt élni, mert a szükség úgy kívánta.

Rólam – egy megtermett pasas vagyok jelenleg, régebben ettől soványabb voltam – már az elejétől fogva, bármifajta beszélgetés nélkül úgy hitték, hogy egy mariachi zenészruhába öltözött tömeggyilkos vagyok, aki szótlansága ellenére a macskájukkal fajtalankodna, miközben egy fakanállal véreztetné őket ki az ánuszukon keresztül – és természetesen a családomat is bucira verem, mert csak. Ez később sem változott: hiába köszöntem, hiába próbáltam kedveskedni, a helyzet nem javult. A feleségem erőn felül próbált szocializálódni ezzel a megkeseredett, lelkileg réges-régen összeaszalódott emberköteggel, de természetesen semmiféle eredménnyel nem járt.

A Szomszédháború blogon olvastam egy hozzászólást, ami körülbelül karakterizálhatja, hogy mi jár egy ilyen megtermett Savanyú Uborka fejében:

“Az emberek többsége csak bolondabb lesz öregen. Kijönnek a rigolyái, intoleránsabb lesz. Aki már fiatalon is fasz volt, az idősen is az lesz. Így is valószínű, hogy az idős szomszédaid jó része nem szemétláda, csak egy-kettő. Mari néni folyamatosan körberíja a lépcsőházat és csak tőle kapnak információt. Így persze, hogy a fiatal kis csitri lesz a hibás, hiszen mindene megvan: fiatal, jó pasija van, élvezi az életet (ők ezt látják belőle). Ha beszélsz egy-kettő idősebbel, akik normálisabbak, akkor szerezhetsz szövetségeseket. Barátnőm korábbi lakásában ez volt a helyzet: a házban nagyon sok nyugdíjas volt, mind szerették Józsi bácsit, aki közös képviselő volt. Természetesen szenilis, teljesen alkalmatlan, hűtlen kezelt és sikkasztott. Hosszú évek munkájával meg lehetett győzni a nyugdíjas lakók nagy részét azzal, hogy Józsi bá simlis és higgyenek a szemüknek és ne azt a 30 évvel ezelőtti emléket tekintsék még mindig mérvadónak, hogy Józsi bá egy hozzáértő, szuper szakértő.”

Hosszas ittlétünk alatt már megrepesztették a szélvédőmet, vagy éppen véres tampont, szemetet, falevelet és gusztustalan fecniket gyűrtek a postaládánkba és a szembeszomszéd mind a mai napig azzal szórakozik időközönként, hogy ötvenes asszony létére a tini lányával együtt csöngetnek be a kaputelefonon keresztül este fél 11-kor. Teljesen szürreálisnak hat, mintha Hrabal írta volna, ahogyan így kopogom le a tényeket.

Ahogyan észrevettem, az egész lakótömb teljesen diszfunkcionális családokból áll: a gyerekes családok vagy elváltak vagy pedig vallási fanatikusok (nem vicc, tényleg fel is vállalják). A lakóközösség 70%-a megözvegyült asszonyokból áll, akik egy hangosabb seggszelep-lehelletre is tüzet okádnak. Mi nem zenélünk és nem dübörgünk: az egyetlen “bűnünk”, hogy élünk. Családként, férj és feleségként, gyerekkel. Igen, hangosabbak vagyunk, igen, naponta, nappalonta, pár percig olaszosan hangosak.

A legutóbbi héten – nem elég még a munkanélküliség – például a postaládánkba volt dobva egy újabb tacepao, amit ezúttal nem én, hanem szegény, tőlem sokkalta lelkisebb nejem talált meg. A feliratot – úgy mesélte – egy remegő kezű, valószínűleg idősebb ember írhatta. Az üzenet egyértelmű volt: “Takarodjatok innen!“. Sosem értettem az önkéntes csasztuska-faragó elvtársakat: mit várnak? Csak azért, mert kiböffentette a száján a vágyát, majd elrohanok innen feleségestől és gyerekestől a híd alá, csak azért, hogy Mancika a harmadikról jól érezze magát és meg tudja nézni a Puniellát este fél hétkor a tévében?

Most már eljutottunk arra a pontra, hogy a kéretlen fizikai spameket már nem kidobjuk, hanem random postaládákba dobáljuk be: hadd szarja csak össze magát Béla bácsi, hogy fenyegetik. 😀

A másik dolog: egy hónapja vettem egy jégesőtől is védő autóponyvát. Eléggé hejre kis darab, tényleg van benne anyag, nem hiába a csehektől jött a cuccos. Szerencsétlen Honda Jazzünkkel mostanában egyre kevesebbet megyünk, de azért eladni nem akarjuk. Persze van rá két év műszaki (pár hónapja vitte vizsgára apósom szerelője), szóval nem roncsként csesztük le a kukáskonténer mellé, hanem elővigyázatosságból “csomagultuk be”. Valamelyik kiállhatatlan elvtársnőnek persze ez sem tetszett: a friss, alig pár hetes ponyvát nekiállt két alkalommal is kézzel tépni, de hála a jó és minőségi varrásnak és az ő gyönge erőnlétének, mindössze csak két férfiökölnyi részen tudta felhasítani a ponyvát. Ezeket utána pillanatragasztóval szinte láthatatlanul össze is ragasztottam. Ettől függetlenül a huszonezres ponyvát így is sikerült megrongálnia. Tapsoljuk meg vidéki versenyzőnket! Most – mind az amerikai filmekben – rejtett kamerával figyelem meg a kocsit, de dacára a háromnapos megfigyelésnek, még nem sikerült kizárni a tettest. Pár embert már sikerült kizárnom a “gyanúsítottak köréből”, de még így is megmaradt a két legvéresszájúbb öregasszony, a környék két Magdi anyusa és Etus nénije, az önkéntelen tanácsok és kritikák szülőanyjai. Már csak ők maradtak meg a gyanúsításban.

Komolyan, néha tényleg szürreális az élet: harminchárom évesen hetven és a halál közötti öregasszonyokkal játszom “kapj el, ha tudsz-ot” egy panelban.

Istennek tényleg van humorérzéke.


Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .