Álláshajsza 11. – “Én vagyok Apu abszolút egykedvűsége.”

És megint egy lelkiállapotomhoz illő dal.

Tegnap este megálmodtam ezt a címet, illetve – pontosabban – félálomban merült fel az elmém kavargó, kutyorgó mélyéből ez az idézet. A Harcosok Klubjából van (nem, nem fogom ezt sem bemutatni, tessenek kérem megnézni újra!). Mint rengeteg mindent, ezt sem értettem még vérvedelő tiniként vagy folyamatosan magoló, fiatal felnőttként. Ahhoz el kellett jutni.

FIGYELEM, RONTÓC/SPOILER!

Emlékeztek arra a részre (1:16:10 a filmben), amikor a Narrátor koszosan, véres foggal, gyűrött, kulcscsontig kigombolt fehér ingben, nyakkendő és zakó nélkül, szanaszét ráncolódott barna nadrágban megy be a főnökéhez, aki a sárga földig le akarja baszni azért, mert tulajdonképpen semmit sem csinál a munkahelyén? Emlékszel rá, hogy mi történik? A megvadult Narrátor saját magát veri össze, hogy ezzel is besározza a gyűlölt főnököt és havidíjat zsaroljon ki magának?

Ez fontos pillanat a filmben, mert itt derül ki, hogy Tyler Durden és a Narrátor egy és ugyanaz a személy. Itt “veszi át” a stafétát az agresszív Tyler a Narrátor teste felett talán először – akarata ellenére.

Én vagyok Apu abszolút egykedvűsége.” – mondja szinte letörten a Narrátor(?) közvetlenül azelőtt, mielőtt összeroppanna.

Mert tegnap álmomban arra jöttem rá, hogy a Narrátor itt éri el a mélypontot: a saját poklának a legsekélyebb részét. Amikor már minden mindegy. Amikor már nincs visszaút. Amikor már nincs mit vesztened. A Narrátor elengedi magát és ösztönből cselekszik.

Bár a film – szerintem tévesen – ezt egy másik részre teszi, de biztos vagyok benne, hogy ez a mélypont.

RONTÓC/SPOILER VÉGE!

“- Szánalmas vagy! Nézd meg, mit csinálsz!… A mélypontot elérni nem hétvégi kirándulás és nem is jógakurzus. Ne kapaszkodj bele mindenbe! Engedd már el magad végre! Engedd el!” – üzeni Tyler.

És én akaratomon kívül engedelmeskedtem neki. Hát, jelentem, így értem én is, hogy “Én vagyok Apu abszolút egykedvűsége” (angol eredetiben: “I Am Jack’s Complete Lack of Surprise“).

Az elmúlt két hétben – ha jól számolom – talán 4 közvetlen visszautasítást kaptam és legalább 15-20 helyre küldtem álláspályázatot. A visszautasításokat leszámítva egyetlen válasz sem érkezett: még ott sem bajlódtak a visszaírással, ahol ezt kifejezetten ígérték.

Semmi.

Abszolút semmi.

Már nem is írok állásnaplót.

Nincs értelme újra érdeklődni sehol.

És amikor úgy értem, hogy semmi álláslehetőség: nos, az tényleg semmi. Nincsen tanári állás, nincsen junior programozói állás, nincs egyéb állás nekem csak a csontozó, a segédmunkás és a takarító. Talán azt még el tudnám látni.

Volt egy befutó lehetőség, ott – úgy vélem – hogy szinte tökéletesen meg tudtam oldani az első fordulós HR-es tesztet, a csaj már a cégkultúrát mutatta be és ígérgette, hogy a hétre megszervezi a találkozót a második körre. Szóval tényleg jól sikerült az interjú. Vártam két napot, majd csütörtökön rákérdeztem, hogy mi a stájsz az interjúval? Elnézést kért, de a hétre nem tudja a kiértékelést megoldani. Szívtam a fogam, majd vártam egy teljes hetet, hátha. Végül most hétfőn, 15:15-kor, pontosan 2 héttel az interjú után jön a nagyfőnöktől a semmitmondó levél: “Jelzem Számodra, hogy a rendelkezésreálló információk alapján úgy döntöttünk, hogy nem folytatjuk a felvételi folyamatot Veled.

Ugyanazzal a helyesírási hibával (helyesen: rendelkezésre álló), ugyanazzal a nullkommunikációval, ugyanazzal a sablon”válasszal”, mint márciusban. Indoklás nincs. És így ment el két hetem feleslegesen. És persze szigorúan 15 óra után, amikor jobbérzésű ember már nem nézi az e-mailjeit. Annyira bennem volt, hogy eleresztek egy levelet, hogy mit játszotok itt az ember idegeivel hetekig és igenis, kérek indoklást, hogy szakmai interjú nélkül miért picsáztok ki egy informatikai érettségi előtt álló diák színvonalán álló teszt alapján? Mik azok a “rendelkezésreálló információk” ami alapján s döntés született? De csak legyintettem. Legvalószínűbb, hogy soha nem is volt állás, vagy ha volt is, lehet, hogy Jenőke, az egyik programozó húszéves unokaöccse tölti be most helyettem – állásinterjú és tesztek nélkül természetesen. Lehet, hogy ez a vénasszony nagyfőni annyira utál, hogy egy doktori fokozattal juszt sem vesz fel. Őszintén? Válassz egy lehetőséget, már nem is érdekel.

Én itt értem el a mélypontot.

Azóta egyszerűen nincs további motivációm álláskeresésre, így szinte gépiesen adom be a pályázatokat és írom a motleveleket. Adatelemző, kollégiumi tanár, junior backendes. Egyre megy. Csak egy újabb felesleges adatcsomó a postafiókomban.

Válaszok nélkül, sikerek nélkül – már egy hónapja keresek állást. Reményem sincs, hogy valami alakulni fog, de már nem zavar.

Itthon vagyok a családdal és imádkozom.

“Én vagyok Apu abszolút egykedvűsége”.


Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .