Tudom, hogy valószerűtlennek tűnik, Nyájas Olvasó, hogy ismételten különvéleményt írok – ráadásul annak másnapján, mikor már egy ugyanolyan típusú bejegyzést publikáltam, de a hétvégén a feleségem és a gyerek az anyósoméknál vannak, így mindenre, amire eddig nem volt időm, igyekszem bepótolni: előretanultam a tanfolyamon, spamcsapdát építettem a feleségem honlapjába, kitakarítottam az erkélyünket a felesleges dobozoktól

Disclamer: Mélyen megértem a szülők és a család gyászát Karesz miatt. Természetesen ezzel a bejegyzéssel nem kívánom a lassan negyed évszázada gyógyuló sebeket feltépni, mindössze csak azt a hatást és szellemi muníciót szeretném prezentálni ebben a bejegyzésben, amit nekem évek alatt ez a film adni tudott. Írásomban igyekeztem a legnagyobb tapintattal érinteni Karesz személyét, de

Új bejegyzés-sorozatot szeretnék indítani a blogon, melyben leírom a gondolataimat és a véleményemet azokról a (főleg magyar) dokumentumfilmekről, melyek számomra értékesek és nem kapták meg a megfelelő figyelmet. Kommentben várom a hozzászólásokat és javaslatokat, kiegészítéseket. Nem titok, hogy nagy szerelmem volt az 1990-es évtized: fiatal, serdülő srácként, viszonylagos anyagi biztonságban, egy nógrádi kis falu védelmében