Különvéleményem – A Videoton trilógiáról

Új bejegyzés-sorozatot szeretnék indítani a blogon, melyben leírom a gondolataimat és a véleményemet azokról a (főleg magyar) dokumentumfilmekről, melyek számomra értékesek és nem kapták meg a megfelelő figyelmet. Kommentben várom a hozzászólásokat és javaslatokat, kiegészítéseket.

Nem titok, hogy nagy szerelmem volt az 1990-es évtized: fiatal, serdülő srácként, viszonylagos anyagi biztonságban, egy nógrádi kis falu védelmében – gyakorlatilag teljesen elzártan éltem a külvilágtól. Milyen érdekes az élet: pont akkor került az utamba ez az opusz, amikor jómagam is hasonló – nyugodtan mondhatom – reménytelen és kizsákmányolt helyzetben vagyok, mint a legtöbb szereplő ebben a filmben.

A filmsorozat az 1991-es Videoton-bezárás utóhatásait követi nyomon longitudinálisan – kifejezetten néhány elbocsátott dolgozó szemszögéből. Igazi, klasszikus és nagybetűs szociológiai elemzés bontakozik ki a filmvásznon. A dokumentumfilm-sorozat elkészítése legfőképpen Schiffer Pál rendező és Dr. Leveleki Magdolna szociológus nevéhez kötődik. A trilógiát – nem hivatalosan, de mindenképpen odatartozóan – tetralógiává növelő negyedik rész rendezője (Schiffer halála miatt) Sipos András volt.

Először is maga a vállalás is filmtörténeti kuriózum (bár például Almási Tamás is 11 évet forgatott az ózdi kohászati művekről): egy “anyaggal” 1992 és 1998 között, intenzíven, az okokat valóban kutatva, magas színvonalon és nem “megúszósan” foglalkozni – tiszteletreméltó vállalkozás. Döbbenetes emberi sorsok elevenednek meg. Az elhalványult arcok, a szinte kialudt reményfény, a rendszerváltás teljes bizonytalansága egyszerre jelenik meg a filmeken. A kiábrándult munkások 48-50 évesen már szinte aggastyánok: megtörődött testük gyengeségét jól láthatóan az arcukra véste az élet.


Sok kommentelőnek feltűnt a YouTube-on az a bácsi (József), akitől Schiffer megkérdezi a leszámolása utolsó pillanataiban: “Hány éves?“. A megtörődött, végletekig kizsigerelt és elcsigázott bácsika kivillantja sárgás fogait és kényszeredett mosollyal biccenti a kamerába: “48 éves vagyok, 35 éve dolgozok itt. Ebből 16 évet voltam üzemvezető“. Órákat gondolkodtam rajta az elmém rejtett sarkaiban, hogy mi törhette meg ennyire ezt a férfit, aki inkább 78 évesnek tűnt a negyvenes évei végére? A férfi – mint később, az 1998-as filmből, a Törésvonalak I.-ből kiderült – 1 év munkanélküliség után közel 2 évet dolgozott úgy, hogy naponta ingázott Székesfehérvár és Budapest között. Mint szerényen elmondta: a hajnali 3:40-es vonattal ment, hogy reggel 6 órára már az Ócsai út végére érjen, tehát naponta 6 órát utazott – hármat oda, hármat haza.  Végül az IBM-hez került, de mint tudható, az is megszűnt 2002-ben. Én teljesen hasonló élethelyzetben vagyok, mint József, így én is feltettem magamnak a kérdést: elvállaltam volna-e egy 6 órás utazással járó munkát a megélhetés miatt? Valószínűleg igen, bár gondolom József döntésébe beleszámított az egyévnyi munkanélküliség tespedtsége is. Én ma egy hónapja keresek munkát, de már most a falat kaparom. De akkor is… hajnali 3-tól este 7 óráig folyamatosan úton lenni, heti 5 nap? Embertelen.

A másik szereplő, aki hihetetlenül megérintett, Csaba. A fiatalember – az eddigi anyagok tanulsága szerint – mindössze az első részben tűnt fel. Ő az, aki tényleg emberfeletti hitről tesz tanúbizonyságot a felvételen. Minden mondatában Istenhez fohászkodik és nem fél, mert az Úr erejében reménykedik. A kommentelők gúnyos céltáblája lett ez a fiatalember, de saját példámból tudom, hogy nem könnyű csak úgy “átadni a gyeplőt” a Mennyei Atyának és várni a vihar elültére, de biztosan tudom, hogy működik a dolog. Nem tudom megmagyarázni, talán a pozitív és reményteljes gondolatokkal van kapcsolatban, de ha valaki tényleg szívből kéri az Urat és hite van, az mindenre képes. Bár nem ismerem ezt az férfit, de egészen biztos vagyok benne, hogy sikerrel járt és talált munkát.

Voltak olyan szereplők is a filmekben, (Ferencre és Zoltánra, illetve az ő családjukra gondolok), akik összeroppantak a kapitalizmus terhétől. Ferenccel Schiffer viszonylag sokat foglalkozik. Eleinte bizakodik: “úgy hiszem, hogy mindenki talál munkát, aki dolgozni akar” – idézi a filmre a régmúlt szocialista idők szlogenjét Ferenc. A rendező – valószínűleg nem szándékosan akart gúnyolódni – a következő schnittben már Ferencet mutatja közel egy évvel később, a munkaügyi hivatalban. A mostani korszaknak teljesen életidegen rendszerben folyt az állásközvetítés: a kedves megrendelő – szinte rabszolgahajcsárként – válogathatott a nincstelen, de dolgozni akaró embertömegben. “Ajaj… ön túlkoros” – mondja a munkaügyi előadó Ferencnek. Mint kiderült, legfeljebb 25 éves munkásra volna szüksége a cégnek és a legjobb, ha ő is “vidéki”. Nem is tudom, hogy mi a nevetségesebb: a lehetetlen és teljesen indokolatlan feltételfüzért látni egy borzalmas, DOS-os programképernyőn vagy a szerencsétlen munkanélküli pasas, aki hirtelenjében az számolgatja, hogy pontosan 6 évvel idősebb annál, mint kellene, mint “szabadna”? Ferenc lassan, de biztosan épül le: a felvételt készítő Schiffer több év eltelte után is csak búsan cigarettázva, a koszos sárga és egyre szutykosabbá váló verandaoszlop mellett találja a depressziós fiút. Mint kiderül: Ferenc nem tudja azt adni a munkaerőpiacnak, amit az elvárna tőle. Nincs kedve tanulni, a fizikai munkát meg nem bírja. Már a Törésvonalak I. közepén tisztán látszik a néző számára, hogy a tragédia nagyon közel jár az idős szülőkhöz és Ferenchez: a szocializmusban felnőtt fiatalember elveszett az 1990-es évek amerikanizálódott és germanizálódott magyar valóságában.

Végül a Törésvonalak I. része egy tényleges töréspontot mutat be (és sajnos itt kellett elengednem “virtuálisan” Ferenc kezét, hiszen a Törésvonalak többi része nem elérhető az interneten e sorok írásakor): a szélsőséges és kezelhetetlen élethelyzet miatt alkoholistává vált anyját elviszi a májzsugor és az alkohol indukálta egyéb betegségek. 3-4 hónapra rá az engedelmes apa is követi a halálba házastársát, vele szívinfarktus vagy agyvérzés végez. Ferenc és öccse teljesen összeroppannak a dupla temetés lelki és anyagi terheitől. Ferenc végül gondozatlan, hajléktalan külsővel, cserepes szájjal és arcán gennyes fekélyekkel ad interjút a bodakajtori munkaterápiás intézetben (aminek azóta már nyomát sem találtam az interneten) Schiffernek, akinek előtte postai (milyen fura ezt így leírni…) levélben könyörög, hogy látogassa meg. A rendező enged a kérésnek és leautózik hozzá. A tehetetlen férfi néhány héttel később már az intézetben sem maradhat: hogy legalább anyagi könnyebbséget érjenek el, az öccsével megegyeznek abban, hogy eladják a szülői házat, de előtte – és ez a jelenet az utolsó, melyben Ferencet láttam – még haza kell mennie, hogy a neki szükséges dolgokat kiválogassa a hagyatékból. A ház Ferenc lelkének szimbóluma: a szurtos bútorok és falak között romokban állnak a ruhák, kegytárgyak, fényképek. Ferenc kényszeredetten megjegyzi: a dupla temetés anyagi rendezéséhez kerestek eladnivalót, azért van minden összehányva. A férfi végül remegő kézzel néhány fotót vesz magához: a díszmagyarba öltözött, minden ízében beállított családról készült fotót, az érettségi tablót és néhány egyéb csecsebecsét tesz a zsebébe, majd odalép a már sokat látott verandára és az időközben a természet által visszahódított udvart nézi: története helyszínét és lelkiállapotát tekintve is úgy ér véget, ahogyan 4-5 évvel ezelőtt elkezdődött. A család házában és a teljes létbizonytalansággal, itt viszont már nincsen senki, aki segíteni tudna Ferencnek…

Zoltáné szintén kudarctörténet: mindössze egy jelentbe összetömörítve. Schiffer itt is kíméletlenül odavágja az 5 évvel ezelőtti férfi rövid jelenetét: Zoltán akkor még csendes optimista volt, gondozott szakállal és igényes, konszolidált ruházattal adott interjút Schiffernek. A valamikori gyógypedagógus felesége (vagy édesanyja? – ez nem derül ki számomra) még nálánál is jobban összeroppan: fejét a falnak támasztva, a plafont bámulva vegetál – már esélyét sem látja sorsuk jobbrafordulásának. A meghatározhatatlan korú nőnek alig vannak fogai, haja gondozatlanságától csak a ruházata igénytelenebb. A szintén foghíjas, teljesen beletörődött és láncdohányos Zoltánnal együtt mindketten egy sötét, elfüggönyözött szobában várják… mit is? Számomra döbbenetes az a fokú reménytelenség és pesszimizmus, ami ebből az emberpárból árad. Kétség nélkül az őket bemutató jelenet a trilógia legmélyebb és legsötétebb pontja. A jeges, vérfagyasztó reménytelenséget sugározzák ezek a képkockák. Zoltán és női lakótársa sorsát sem dolgozták fel a további részek, de szinte biztosra veszem, hogy ilyen szintű nihilből már csak nagyon nehezen lehet felkelni.

És egy totális ellenpélda: egy másik szereplő, Mihály négy gyerekkel lett munkanélküli. Döbbenten látom, hogy milyen életszínvonalon élnek. A felesége gyakorlatilag az iskolai menzával tudja táplálni a gyerekeit, húsra és friss kenyérre alig telik nekik. Mihály mégis grafikusnak tanul, ő már igyekszik megfelelni a munkaerőpiaci elvárásoknak. Tanul és imádkozik.

Milyen érdekes, ahogyan a filmek szereplői keresztezik egymás útját: Mihályt másodszorra pontosan az a “Laci” küldi el, aki az Elektra Kft. című film főszereplője. Megtudjuk a történet másik oldalát is, amit eddig csak sejteni lehetett: a teljesítménybéren dolgoztató “Laci” havi 13 ezer forintot adott napi 8-10 óra munkáért Mihálynak. Ez a KSH akkori adatai szerint is arcpirítóan kevésnek számított – pláne 4 gyermek alapvető ellátásához. Az 1993-as nettó átlagkereset 18.397 Forint, az 1994-es 23.424 Forint. Tehát Mihály körülbelül az átlag 75%-át, majd a következő évben körülbelül a felét kereste, a legrosszabbul kereső dolgozók közé tartozott. A fogyasztóiár-index (tehát az árak aránya a tavalyihoz képest) pedig nagyságrendileg 122% volt, tehát durván negyedannyival került többe minden, mint 1992-ben. Megdöbbentő adat, de a nyakamat tenném rá, hogy ilyen trendeket fogunk találni majd a 2020 és 2021 közötti adatsorban is.

A másik fontos dolog, amiről itt szerettem volna írni, az tulajdonképpen az Elektra Kft. Itt az elemzések nagyjából megegyeznek abban, hogy “nagycsúnyavállalkozó Laci” kisemmizte az “Ötöket”, tehát a “divide et impera” (“oszd meg és uralkodj!”) elvét alkalmazva, egyesével megszabadult a valamikori beosztottaitól és a cég alaptőkéjét összerakó barátaitól. Szerintem itt a helyzet sokkal bonyolultabb: “Laci” – bár tényleg látszik rajta, hogy vállalkozásért vívott mindennapos harc miatt fokozatosan megkeményedik -, de igyekszik a barátaitól a legemberibb módon elbúcsúzni: pénzt adva nekik.

Hogy jobban megértsük “Laci” helyzetét ide illeszteném Torontáli Zoltán jegyzetének egyik gondolatát:

“Laci fogja az aktatáskáját, Trabantjával járja a várost, fehér inget és kötött mellényt vesz, szervezi az ügyeket, és elég hamar rájön, hogy illuziókat kerget. Nem arra van kereslet, amit a cége kínálni tud. Műszerész munka helyett lemezelést, lakatosmunkát, fényreklámokat, cégéreket, reklámtáblákat kérnek tőle. Eljutnak oda, hogy a hat műszerész tulajdonos fizetését már nem maguk, hanem a lakatos alkalmazottaik termelik ki, és ez zavart okoz: Laci rájön, hogy a barátai nem hozzák, hanem viszik a cég pénzét.”

Akkorra (1994 nyarát írjuk) már szinte biztossá válik, hogy a cég tönkre fog menni: megtehetné, hogy mindent “felemészt” maga körül és elrohan a tőkével, de véleményem szerint “Laci” a helyzethez képest a legkisebb rosszat választja: “lenyeli” az “Ötök” pénzének 3 év kamatát, ami körülbelül az 1991 decemberében befektetett összeg 60-65% százaléka lehetett az extrém magas pénzromlás miatt. Mégis: a barátok – ellentétben a többi, ideig-óráig felvett ex-kollégával, három évig (illetve mínusz fél év, hiszen csak 1992 nyarán tudnak munkába állni) biztos állásban vannak, állandó pocsék, de folyamatos fizetést kapnak.

Ettől persze még neki is megvannak a maga hibái. Számomra biztosan látszik, hogy “Laci” tisztában van az erőfölényével és szinte dölyfösen próbál jobb színben feltűnni Schiffer előtt: már-már egy atomrobbanás hirtelenségével dobja be a mit sem sejtő tagtársaknak a vállalati értekezleten “Simi” kirúgását, akik jól láthatóan nincsenek felkészülve erre és “Laci” ezzel tisztában is van. A passzivitásba (mondhatjuk kommunista terminológiával is: “illegalitásba”) vonult “Ötök” nem tudják meggyőzni a főnököt arról, hogy a legcsendesebb társukat ne rúgja ki. Talán a legélesebb eszű “Robi” azonnal reagál és Kasszandra-jósol: ha “Simit” kirúgják, akkor mindegyiküket ki fogják. Végül igaza lesz.

Szintén – erre a saját szavaival is ráerősít egyhelyütt a filmben – maga találja ki “karcsúsítás” indokával  teljesítménybérezést az eddigi órabér helyett, a norma meghatározása természetesen a saját reszortja lesz. A dolgozók emiatt az eddigi fizetésük töredékét kapják kézhez. A kommunizmusból átörökített százalékos értékelés abszurditását “Simi” és állandó munkatársa érzékelteti: “hogyan állítja meg “Laci” azt, hogy egy gépkocsifeljáró vagy járda betonozása mindössze 80%-ra sikerült?” Tényleg. Hogyan lehet a betonozás sikerességét a kábelezéssel összehasonlítani? Simi azt is elmondja: “Laci téged 2 hónapja nem láttunk már a helyszínen. Honnan tudod, hogy mi van velünk?” “Laci” a vitát végül azzal zárja le (kábé): “Hozhatsz fel bármennyi objektív indokot, akkor sem tudod megváltoztatni a helyzetet“.

És ekkor válik “Laci” tulajdonképpen despotává. És innentől már nincs megállás: “Laci” többször csúsztatni kényszerül. Legelőször erre “Simi” anyja (az áldott emlékű, apró néni a saját apai nagymamámra emlékeztet stílusban és kinézetben is, aki szintén ilyen karakánul tudott vitatkozni) mutat rá kerek perec: ő nem kérte a saját fia, “Simi” kirúgását, ő csak azt kérte számon “Lacin”, hogy a gyereke miért dolgozik seggig koszosan, segédmunkásként, amikor műszerészi szakmája van? Az anya persze csak féligazságokat és mellébeszélést kap, így dolgavégezetlenül hagyja ott “Lacit”. Ebben a rendszerváltás valóságában már semmit sem lehet elérni reklamációval. Talán ettől a pillanattól egy dolog egészen biztosan látszott az Elektra Kft.-vel kapcsolatban: ez a cég végül bukni fog. A megszorítás soha sem lehet állandó megoldás, mindössze ideiglenes “foltozásra” szolgál.

Végül még egyet el kell mondanom: bármennyit kutattam az internetes archívumokban, fórumokban, sajnos – egy-két nyomon kívül – nem sikerült a szereplők nyomára bukkannom. Ez mondjuk teljesen érthető a 1990-es években 50-es éveiket taposó szereplők esetében (ők jellemzően kisebb vagy semmilyen digitális lábnyomot nem hagynak maguk után –  ha még foglalkoznak földi dolgokkal), de sokkal érhetetlenebb, hogy a fiatalabb, most 50-60 körüli szereplők nyomát sem találtam. Több szerencsém volt a helyszínek felkutatásában: a krumplival digitalizált videoszalag megőrizte a filmsnittek között néhány szereplő lakhelyének képét és a hozzávetőleges címét. Megtaláltam a Google Maps segítségével például az Elektra Kft. “Simijének” egykori lakhelyét. Kiderítettem azt is, hogy a szintén elektrás “Robi” tényleg megmaradt az édesapja nyomdokain és 2001-ben fémtechnikai céget alapított, mely a mai napig is aktív. Ha jól kutattam és ez a cégvezető – a névhasonlóság mellett – tényleg megegyezik a filmben szereplő “Robival”, akkor azt is tudni lehet, hogy kényelmes autótávolságban maradt Székesfehérvártól, minden bizonnyal azért, hogy a szüleit támogatni tudja. Emellett természetesen – nem túl izgalmas dolog – de a 30 évvel ezelőtt még létező és a filmben említett cégek székhelyeit és cégadatait is lekértem virtuális formában az ingyenes cégadatbázisból. Az egyik dolog meglepett: Gyula, a Videotonban szintén 35 évet dolgozó férfi 5 évet dolgozott annál a német cégnél, amit valószínűleg az az NSZK-ból származó férfi alapított (vagy csak a nevét adta hozzá?), aki a Videoton felszámolási versenytárgyalásán is sikertelen ajánlatot tett a részegységek megvételére. Sok kommentező ezt a német férfit tartja a “tiszta hangnak” a versenytárgyaláson, mivel megkérdőjelezte a spekulánsnak tűnő ajánlatok mögött álló pénzügyi garanciát, de amint látható, Gyula inkább 5 év után elmegy korkedvezményes nyugdíjba, mert a német “cég billeg, tönkre talál menni” (ez a mondatrész annyira tetszik, hogy szó szerint másoltam ide a filmből Gyula szavait). Még a cég adatait sem tudtam megtalálni, mivel a filmben feltüntetett cégnév nem eredményezett találatot.

Hogy mi lett a legfontosabb szereplő “Lacinak”  és – végül – saját cégének, az Elektra Kft.-nek az utóélete? A cég rövid időn belül becsődölt. A cégadatbázis szerint a felszámolás kezdetének időpontja 1995. április 18., míg a felszámolás befejezésének időpontja 1996. november 23-a volt. A céget végül 1997.01.07-én törölte a cégbíróság: ez lett végül “Simi”, “Robi”, “Csaba”, “Laci” és “Nándi” álmából. Ami elkerülte a kedves kommentelők és újságírók figyelmét, hogy feltehetőleg “Laci” az Elektra Kft. után (lehetséges, hogy annak pénzügyi maradványait újrahasznosítva) két új céget is létrehozhatott ugyanarra a lakcímre (természetesen nem tudhatom, hogy “Laci” és felesége meddig laktak azon a címen, amire bejelentették az Elektra Kft.-t). Valószínűnek tűnik számomra (nem tudom, hogy így van-e?), hogy a második cég még a nevükhöz kötődhet. Ezt 1997.04.25-én jegyezték be (körülbelül 3 hónappal az Elektra Kft. teljes beszántása után), majd 2002.01.21-én törölték a cégadatbázisból, hivatalból történő felszámolás indokán. Mindenesetre “gyanús”, hogy az Elektra és az új kft. is ugyanabba a kézbe futott össze, hiszen – sok egyéb mellett például – mindkettő telephelye is ugyanaz az inkubátorház, mint ami az Elektra Kft. telephelye is volt – és a filmben is szerepel. A harmadik cég egy párhuzamos vállalat lehetett (ismétlem, csak találgatok), melyet – az előző cégnévhez nagyon hasonló névvel – jegyeztek be 1996.02.12-án, majd 1998.04.16-án törölték. Tevékenységi köre, telephelye és cégneve is kísértetiesen hasonló az eddig említettekhez. Ha elfogadjuk ezeket a találgatásokat, akkor valószínűnek látszik, hogy “Laci” 2002-ig, tehát 10 évig volt vállalkozó. Néhány évvel ezelőtt – a már letörölt Elektra Kft. egyik YouTube-os példánya alá kommentelve – az egyik szemfüles felhasználó belinkelte a filmben is szereplő feleség Facebook-profilját. A hölgy az egyik helyi multinál dolgozott, nyilvános képei között pedig nem szerepelt olyan, melyen a férjével, “Lacival” együtt szerepelt volna. Ez két dolgot sejtethet: “Laci” már meghalt azóta, vagy pedig elvált a feleségétől, aki azóta is megtartotta asszonynevét. “Laci” a filmben elmondta, hogy gyerekük nem született és én sem találtam nyomát a hölgy profiljában.

Mindenkinek szívből javaslom a trilógia megnézését, aki érzékeny a szociológiai témák iránt vagy pedig 1990-es évekbeli retróra vágyik. Bármiért is nézed ezt a dokumentumfilm-sorozatot egy szinte biztos: meg fog érinteni.

Végül (javasolt megtekintési sorrendben) itt vannak a dokumentumfilm-sorozat interneten még fellelhető részei (kivéve a Törésvonalak II. és III. részét, melyet nem sikerült megtalálnom):

 

 

 


Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .