Pont a melóhelyen derült ki számomra (igen, még megvan az állásom, de most nem erről szeretnék beszélni – Admin), hogy kéttucatnyi fiatal, életerős, műszaki végzettségű férfi és nő között senki sem beszél olyan szinten angolul, hogy megértesse magát, vagy csupán csak el tudjon olvasni egy közepestől nehezebb szakszöveget.

Senki, csupán szerénységem. 🙂

Taszilót ez a képességem kifejezetten idegesíti. Nem akarok flexelni a tudásommal, mivel én sem születtem angol anyanyelvű szülők és rokonok közé. Egészen pontosan, a családomban (az unokatestvéremet leszámítva) senki sem beszél idegen nyelven. Jómagam éveket töltöttem az angol nyelv tanulásával, ennek köszönhetően több angol nyelvű szakcikket írtam, számos videójáték- és irodalmi műfordítást és szótárat készítettem már a munkatársammal.

Még egyszer írom, nem a dicsekvés szándéka vezet, mindössze csak Tasziló, a vezető progmanusz azon megjegyzése, amit a fejemhez vágott: “Én már 13 éves korom óta programozom. Nekem mindegy, hogy C# vagy .NET, vagy Java, vagy Angular. Ha kell, akkor 3 nap alatt megtanulok egy új programnyelvet. Te egy olyan autószerelő vagy, aki ismeri az autó felépítését, de nem tud 10 Nm-rel behajtani egy csavart.” Bármennyire is kellemetlennek találtam a kartársat, de pedagógiai értelemben, bizonyos mértékben igaza volt.

Viszont Tasziló a nyelvtanulás (legyen az programnyelv vagy természetes nyelv) egyik nagyon fontos, ám nem eléggé kihangsúlyozott elemét figyelmen kívül hagyta: a motivációt. Apukám, nem azért tudsz megtanulni egy hetedik programnyelvet, mert jó vagy benne. Az már következmény: azért tudsz tanulni, mert tanulni szeretnél és az önbecsülésed az eddigi sikereid által egyre magasabbra nőtt. Ez pedig úgynevezett intrinsic (belső) motivációt okoz: élvezed a tanulást, mert egyre jobb vagy benne. “A pozitív 22-es csapdája.”

Tasziló tanulhatott programozást, mert egy vidéki nagyvárosban nőtt fel. Én egy nógrádi faluban töltöttem a gyermek- és tinédzserkoromat. Az első számítógépet talán 1994-ben vagy 1995-ben láttam, amikor unokatesóm szülei (gazdagék) megvették AZ EGYEDI ÉS HAMÍSÍTATLAN 486-os számítógépet számára (azért “AZ EGYEDI ÉS HAMÍSÍTATLAN 486-os”, mert nem volt más számítógép 15 kilométeres körzetben). Emlékszem, hogy az egész falu odajárt Doomozni és Doom 2-zni.

Akkor véglegesen beszippantott az informatika: onnantól datálom, hogy az agyamban végleg összegubancolódott a számítógép és az angol nyelv. Végtelenül irigy voltam a kuzinra (nevezzük már A.-nak): ők az iskolában angolul tanultak és ő a jobbak között volt. 12-14 évesen már tisztességes szókincse, de csapnivaló angol nyelvtani ismeretei voltak. És persze volt egy bitang számítógépe, rajta egy szakajtónyi játékkal, amivel gyakorolhatta is az angolt.

Ehhez képest én az akkoriban frissen épült, falusi általános iskolába jártam és a Jocó bá’-t kivéve (aki testnevelőnk és kémiatanárunk volt), szinte minden tanárom vacak volt. A nyelvtanárunk egy orosztanárból átképzett némettanárként dolgozott, aki amellett, hogy borzasztó unalmasan tartott órát, ráadásul szakmailag sem volt nagy durranás (ma már tudok kollegiális véleményt mondani). A legjobb, vele kapcsolatos történetem, amikor a Németországból frissen visszatelepült, félnémet osztálytársam veszett össze a némettanárral: “ilyet Németben nem mondanak“. A nyelvtanár pedig kötötte az ebet a karóhoz, hogy de. Végül a patthelyzetet egy erőből bevésett szaktanári figyelmeztető oldotta meg, de onnantól kezdve a tancsinéni kifejezetten utálta az osztályunkat, mi pedig őt. Nálam mindez még megfejelődött a német nyelv iránti konstans utálattal és rossz jegyekkel.

Mindez az angol nyelvet – mint elérhetetlen levelezőtársat – rendkívül felértékelte számomra.

Szinte minden alkalommal, amikor lehetett, az unokatesómnál lógtam, aki éveken keresztül csepegtette belém az angol szókincset. Mivel a családban senki sem beszélt angolul addig, így természetesen egyetlen angol-magyar szótáram sem volt, csak A.-nak volt egy angol-magyar zsebszótára vagy 5000 szócikkel, természetesen maroknyi informatikai kifejezéssel. Ő nem adta oda (még kölcsönbe sem), mert neki sem volt másik.

Mellé ültem és néztem, ahogyan játszik, közben fordított (most már látom, hogy sokszor tévesen) és én tátott szájjal figyeltem. Kijátszottuk így a Jungle Strike-ot, az Aladdin-t, a Gabriel Knight 1 részét, melyet később a gyerekkorom iránti tiszteletből magyarra is fordítottam egy csoport munkatársaként. Aztán kijátszottuk magyar “élő” narrációval a Warcraft 1. részét, a Raptor: Call of The Shadows-t, a Gods-ot (itt a remek Éjjeli Vakond ismertetőt szúrtam be inkább), a Mortal Kombat 1. részét és a Day of Tentacle-t. Aztán persze a Doom-okat. Emellett volt egy csomó “kortárs” lemezújságja a winchesteren: a “Terror News“-ok a nevükkel ellentétben a korszak kockáinak virtuális, mégis offline találkozóhelyei voltak. (Olvasd el a linkelt cikket, ha érdekel a története.)

Talán tizenegy évesen kaptam meg az első és jó ideig az utolsó Angol-magyar kéziszótáramat, mely már egy közel 38 ezer címszót tartalmazó szótár volt. Emlékszem, hogy az iskola akkor a Szalay Könyvkiadóval volt kapcsolatban és egy tanáron keresztül vettem meg a kötetet, mely akkor elég drága volt. Sokat spóroltam rá és emlékszem, hogy a katalógusban 1. vagy nem lehetett megvenni a magyar-angol részét, vagy 2. nem volt rá pénzem. Mindegy. Azóta elég sok anglisztikát végzett emberrel beszéltem, de senki még csak nem is hallott a Borók-Fashola-féle kéziszótárról.

Borók-Fashola-féle Angol-magyar szótár borítója

Én annyira fanatikus voltam, hogy az anyámék által megvett, de meg nem hallgatott Cliff Richard Best of CD-hez adott bookletben levő dalszövegeket kezdtem magyarra fordítani: mondom, mindenféle nyelvi tudás nélkül, csak kiszótárazva a szavakat. Aztán annyira “perverz” voltam, hogy ezt a vacak szótárat lapozgattam és oldalakat tanultam meg belőle.

Fantasztikusan szar, közhelyes-fostömlős dalszövegek voltak, de legalább megtanultam a legelső angol phrasal verb-öt (összetapadt szóösszetételt): “(don’t) leave me alone baby” (“[ne] hagyj magamra bébi”).

Az ezen a lemezen található dalok szövegeinek fordítása volt az első ilyen jellegű munkám. Tehát: Cliff Richard – My Kinda Life (1992, EMI)

Ezzel a dallal szívtam a legtöbbet:

Rögtön már az első sor is taccsra tett: “Right from early days from the moment I was born“. Ezzel úgy el is voltam hónapokig, amíg A. nem segített: a born jelentése “születni” “erős ige”, “was born” szenvedő szerkezet és múlt idejű ige. “Már a legkorábbi naptoktól kezdve, már amikor megszülettem” (nem tökéletes a fordítás, de nincs most időm csiszolgatni).

Emlékszem, baromira büszke voltam, amikor elkészültem a fordításommal: egy nyári délutánon írtam le kézzel, vázlataimat tisztázva egy nyomtatópapírra a dalszöveg magyar fordítását. Aláírtam, mintha lenne bármi is ebben a gesztusban, ami felértékelné a mű árát és A.-nak adtam oda, aki zavartan elolvasta, majd emlékeim szerint illedelmesen megvárta, amíg eljöttünk tőlük, mielőtt kidobta volna a kukába, ahová való volt.

A saját, Pentium 1-es számítógépemet 1998-ban kaptam meg, de sajnos programjaim nem voltak hozzá (csak a Windows 95-ös tört oprendszer), így tulajdonképpen olyan volt a helyzetem, mintha nem is lett volna számítógépem. Egyetlen IDE-t sem tudtam letölteni programozáshoz: sem Turbo Pascalt, sem Delphit (más programnyelvet nagyon ismertem akkoriban). Internetet 2003-ban kötötték be hozzánk, unokatestvéremnek pedig 1998 körül volt már betárcsázós netje, horror percdíjakért. De persze az internetezéshez és a megfelelő kereséshez sem értettünk, csak kattingattuk az újságokban és a tévéműsorokban feltüntetett webcímeket. És cseteltünk a Juventus Chatszobájában – órákig, a semmiről.

Amikor középiskolába kerültem, szókincset tekintve magasan a kortársaim felett voltam: “kezdőként” olyan 1500-2000 szót tudhattam az intenzív fordításnak köszönhetően. Az osztályfőnököm, V. tanárnő volt a suli legjobb angoltanára, ennek a ténynek és az előzetes tudásomnak köszönhetően kimagaslóan jó voltam angolból. Igazából szívtam magamba a tudást, így angolból körülbelül 11. osztályig semmiféle gondom nem volt, akkor is csak azért reccsentem meg, mert borzalmasan összetört az osztálytársnőmmel történt szakítás.

Végül a 12. osztály végén tettem le a középfokú nyelvvizsgát, sajnos nem időben, hogy felvegyenek az ELTÉ-re, mert többletpontos elismertetéshez egy másolat kellett volna a bizonyítványról, ami 1,5 héttel a határidő után érkezett meg. Minorként fel akartam venni az egyetemen az angol szakot (az ógörög és a latin mellett, melyek végül nem indultak), de ahhoz felsőfokú nyelvvizsga kellett volna, így végül a történelmet választottam. Aztán 25 éves koromban tetéztem a nyelvvizsgáimat egy komplex, C1-es, angol felsőfokkal, intenzív nyelvtanulással 3-4 hónap alatt. Azóta pedig amit csak lehet, angol felirattal és angol szinkronnal nézek. Minden nap, egész nap. Állandóan.

Így tehát elmondhatom, hogy Taszilókám, én sem “úgy csúsztam ki az anyámból“, hogy beszélek angolul, hanem úgy alakítottam ki mindent, hogy ennek kedvezzen. Valahogyan te is így lehetsz a programnyelvekkel. Ettől függetlenül vasakaratom van a tanulásra: így tettem le szinte teljesen újrakezdőként a német, középfokú nyelvvizsgát 24 évesen, 10 év kihagyás után, mindössze 6-8 hónap alatt.

De ez már egy új sztori egy másik napra.