Kedves Péter! Hogy a legfontosabbal kezdjem: engedd meg, hogy gratuláljak most megjelent könyvedhez, a Várni a 29-esre címűhöz. Hogy stílszerű legyek: a könyvedet egy Montecatini Termé-ből, vagy még pontosabban Pistoia-ból hazafelé úton olvastam el – egyszuszra, körülbelül a feléig. Elnézésedet kérem, hogy máris billentyűzetet ragadok, de túl sok minden kívánkozik ki belőlem a könyved olvastán
Szóval bevallom, hogy csak az alkalomra vártam, hogy valamiféle, nem a programozásról szóló írást elkövethessek. Ez hosszú lesz, megint szigorúan önvallomás jellegű. Talán pár embernek, akik nem rettennek el a fekete betűdzsungeltól, érdekes lehet. Olvastam egy remek cikket, melyben 3 tanárt (nőket – ez valamiféle nemi összetételt súghat a tanár szakmáról) mutattak be, s megkérdezték
Szóval éppen szörföztem a weben és unatkoztam. Mióta először állást kerestem, 2013-ban random időpontokban rákerestem a Fejvadászra, arra csokornyakkendős, nagyon elegáns, de közben nyegle férfira, akinek éles nyelve azonnal levett mindenkit a lábáról. Legutoljára 2020-ban kerestem a cikkeit és a nyilatkozatait, de akkor halálos csend volt. – A Covid… biztosan a Covid. – legyintettem. Éppen
Pont a melóhelyen derült ki számomra (igen, még megvan az állásom, de most nem erről szeretnék beszélni – Admin), hogy kéttucatnyi fiatal, életerős, műszaki végzettségű férfi és nő között senki sem beszél olyan szinten angolul, hogy megértesse magát, vagy csupán csak el tudjon olvasni egy közepestől nehezebb szakszöveget. Senki, csupán szerénységem. 🙂 Taszilót ez a