Kedves Péter! Hogy a legfontosabbal kezdjem: engedd meg, hogy gratuláljak most megjelent könyvedhez, a Várni a 29-esre címűhöz. Hogy stílszerű legyek: a könyvedet egy Montecatini Termé-ből, vagy még pontosabban Pistoia-ból hazafelé úton olvastam el – egyszuszra, körülbelül a feléig. Elnézésedet kérem, hogy máris billentyűzetet ragadok, de túl sok minden kívánkozik ki belőlem a könyved olvastán
Ma, ahogyan kattintgattam a HBO Max-on egy furcsa kisfilm jött szembe velem: egy francia mindössze 19 perces kisfilm, az “Erratum” (magyar címekből kettőt is kapott: “Elírás”, máshol “Értelmezés Kérdése”), melynek rendezője: Giulio Callegari. Amikor megnéztem, egyszerűen nem kilógott az értelmezési horizontomból: mint egy jól megtermett kocadisznó a ruhásszekrényből. Arra gondoltam, mintha csak Rejtő Jenő írta
Valahogyan végigkísér ifj. Schiffer Pál munkássága. Volt már szó több munkájáról is: leginkább a kései munkái kerültek idáig a blogba, de ma egy olyan művéről lesz szó, amely alkotói korszakai közül talán a középsőbe sorolható. Ebben a korszakban Schiffer alkotói/rendezői koncepciója már kiforrott: bizonyos, etikailag ingoványos helyzetekben biztos kézzel irányítja a hőseit (még akkor is,
Érdekes, lassan elkészülő esszé kerekedett ebből az 1997-es magyar dokumentumfilm-ismertetésből. Az alkotás rendezője Kis Ervin Egon, operatőre Boldizsár András, producere Fehéri Tamás. A rendező a magyar internetes kereskedelem egyik jól ismert alakja (a rövid életrajza itt elérhető, egy 2020-as előadása pedig itt). Alapvetően egy karrierváltóról van szó, aki újságíróból végül üzletemberré válik. Ilyen olvasatban érdekes
Szóval úgy van, hogy ez egy nem tervezett bejegyzés. Két aspektusa van a megszületésének: 1. Újra van (ideiglenesen) Netflixünk. A feleségemmel családi hagyomány nálunk, hogy decemberben és januárban egy-két-három fizetős műsorcsomagra előfizetünk. Netflixünk ma éppen két hete van. 2. Megnéztem délután a sorozatot és éppen aludni indultam, amikor nem jött álom a szememre. Tapasztalt mocsári
Tudom, hogy valószerűtlennek tűnik, Nyájas Olvasó, hogy ismételten különvéleményt írok – ráadásul annak másnapján, mikor már egy ugyanolyan típusú bejegyzést publikáltam, de a hétvégén a feleségem és a gyerek az anyósoméknál vannak, így mindenre, amire eddig nem volt időm, igyekszem bepótolni: előretanultam a tanfolyamon, spamcsapdát építettem a feleségem honlapjába, kitakarítottam az erkélyünket a felesleges dobozoktól
Disclamer: Mélyen megértem a szülők és a család gyászát Karesz miatt. Természetesen ezzel a bejegyzéssel nem kívánom a lassan negyed évszázada gyógyuló sebeket feltépni, mindössze csak azt a hatást és szellemi muníciót szeretném prezentálni ebben a bejegyzésben, amit nekem évek alatt ez a film adni tudott. Írásomban igyekeztem a legnagyobb tapintattal érinteni Karesz személyét, de
Új bejegyzés-sorozatot szeretnék indítani a blogon, melyben leírom a gondolataimat és a véleményemet azokról a (főleg magyar) dokumentumfilmekről, melyek számomra értékesek és nem kapták meg a megfelelő figyelmet. Kommentben várom a hozzászólásokat és javaslatokat, kiegészítéseket. Nem titok, hogy nagy szerelmem volt az 1990-es évtized: fiatal, serdülő srácként, viszonylagos anyagi biztonságban, egy nógrádi kis falu védelmében