Különvéleményem – A Karesz végakarata/Mosolygó kék szemek (2000) című dokumentumfilmről

Disclamer: Mélyen megértem a szülők és a család gyászát Karesz miatt. Természetesen ezzel a bejegyzéssel nem kívánom a lassan negyed évszázada gyógyuló sebeket feltépni, mindössze csak azt a hatást és szellemi muníciót szeretném prezentálni ebben a bejegyzésben, amit nekem évek alatt ez a film adni tudott. Írásomban igyekeztem a legnagyobb tapintattal érinteni Karesz személyét, de ha szándékomon kívül valami bántót írtam volna róla, előre is elnézést kérek érte a családtól. Biztosítok mindenkit, hogy nem a bántás, hanem a tisztelet szándékával íródott ezen esszé.

Nem is tudom, hogy hol kezdjem ezt a bejegyzést? Körülbelül 5 éve gondolok rá, hogy bővebben kifejtem erről a dokumentumfilmről a véleményemet. Rengeteg gondolat és kérdés motoszkál a fejemben, így most képernyőre szeretném vinni ezt a gondolatfolyamot. Kapaszkodj, mert hosszú leszek!

1. Az alapadatok

A film készítéséről nem sok minden találtam, már maga a kiadási dátum kiderítése sem volt egyszerű: a 2011-ben elhunyt rendező, Paulus Alajos IMDb-adatlapja jelen sorok írásakor csak 1998-ig van kitöltve, de a Wikipédia és a film saját weboldala szerint az alkotás 2000-ben látott napvilágot. A film történeti leírása szerint:

“A Gáspár család önzetlen és önkéntes közreműködésével, valamint a felajánlott családi filmanyag felhasználásával készült film a droghalálban elhunyt 21 éves Gáspár Karesz leépülésének folyamatát követve a szenvedélybetegségek elhatalmasodásának okait tárja fel. Mindezeken túl bemutatja azt is, hogy a drog rabságából sokszor a legjobb szándékkal sem tud szabadulni a beteg. Erre utal Karesz édesapjának a filmben elhangzó vallomása is, amely a film készítése során vállalt személyes közreműködést eképpen indokolja. » A droghalálban elhunyt fiam, a Karesz, tiszta pillanataiban gyakran mondogatta, hogy ő úgy szeretne segíteni »testvéreinek«, akik olyanok, mint ő, akiket egyszer szintén rabul ejtett a heroin és nem tudnak tőle szabadulni. Számomra ez Karesz végakarata, amelyet teljesítenem kell.« Gáspár Károly.”
A másik, gyakorta összekevert és félreértett dolog a filmmel kapcsolatban a címadás. Itt maga az apa, a film elkészítésének fő mozgatórugója beszél erről:

Tehát: a nyersanyagot 2 változatban vágták meg. A “nagy művészfilm” (ahogyan az apa fogalmaz) 104 perces és a “Karesz végakarata” címet viseli, de az iskolai drogprevenciós előadásokhoz készült egy sokkal rövidebb terjedelmű változat is “Mosolygó kék szemek” címmel. Félreértés ne essen, mindkét esetben ugyanarról a filmről van szó. Meg kell azonban mondanom, hogy a “bővített változatot” sehol sem találtam és a film honlapján is csak a rövidebb, 48 perces változat lelhető fel. Azonban az országban ez a kisebb film “Karesz végakarata” néven terjedt el, én magam is így ismerem. Sajnos a szellősebb változat logikai bakugrásait tökéletesen magyarázza a túlzott vágás: főleg Karesz állapotának követéséből, romlásából és a végzetes este bemutatásából maradtak ki “részletek” (tehát gyakorlatilag minden).
Tekintsük tehát a két filmcímet egymás szinonimájának annak ellenére, hogy ezek mégis külön filmek, mivel jelen sorok írásakor a “Karesz végakarata” című, 104 perces filmváltozat az interneten nem található meg.

2. Első találkozásom a filmmel

Még 2003-ban vagy 2004-ben láttam először magát a filmet. A címét nem tudtam, mert éppen egy osztályfőnöki órára robbantam be egy öribarimmal együtt – szinte cigifüstben úszva, szarva a világra és tojva a többi ember fájdalmára. A barátnőmmel történt csúnya szakítás még élénken élt bennem, sokáig, évekig gennyedző lelki sebet okozva: elhanyagolva, belülről magányosan, szinte a fejemben a depressziótól üvöltve éltem az életem. Meg voltam győződve róla, hogy minden, ami velem történt – túlzó és csak az én veszteségem és magányom a valóság, mindenki más pedig csak másodlagos.

Ilyen lelkiállapotban “szenvedtem végig” a film egy részét előszörre (körülbelül 30-35 percnyi részletre lehetett idő), 15-16 éves kiskrapekként. A főszereplő sráccal, Karesszel már az elejétől fogva egyszerre együttéreztem, de mégis – idegesített.  Nehezteltem rá még halálában is, hiszen őt szerették és elfogadták a szülei, láthatólag – a kisebb zökkenőktől eltekintve – bizalmi viszonyt ápolt velük és mindent megkapott, amit én nem. Vastag aranyláncokat hordott, jó ruhákban járt, a legjobb elektronikai dolgai voltak és közkedvelt volt, igazi alfahím volt a baráti körében. Ezzel szemben én a cinizmus és a szarkazmus páncélját vettem fel magamra, sok ellenséggel és neheztelő osztálytárssal egy álhaverral és heti ötszáz forint zsebpénzzel éltem bele a világba. Napokig szinte éheztem, mert egy szendvicsen és fél liter teán kívül otthonról nem kaptam kaját és emiatt is szoktam rá a cigarettázásra, mert akkoriban még 365 forint volt egy doboz cigi és elnyomta az étvágyamat.

A legjobban talán azért nehezteltem rá, mert ilyen szülők és – emlékszem az akkori ízlésemre – ilyen csinos nővér ellenére is az önzése nagyobb volt, mint a szeretete. Mindent megkapott, mégis ez ölte meg.

Az évek előrehaladtával mélyen sajnáltam ezt a fiút: bár idősebb volt, mint én, de gyakran eltűnődtem rajta – főleg, amikor a fiam megszületett – hogy milyen élete lehetne Karesznak, ha másként dönt akkoriban? Gondolataimban, főleg a magányos, őszi-téli délutánokon gyakran visszatértem ehhez a sráchoz.

3. A film, mint a drogprevenciós sokkhatás eszköze

Ahhoz, hogy meg tudjuk érteni a helyzetet és a miliőt, melyben a film elkészült, bele kell látnunk az 1990-es évek magyar valóságába. A rendszerváltás után a “nyugatias” bűnök: a könnyűdrogok elterjedése és fogyasztása, alvilági leszámolások, robbantások száma soha nem látott magasságokba emelkedett hazánkban. A mai szemünknek a film durva, kidolgozatlannak ható és látható, hogy a történeti részletesség ellenében inkább az elrettentés és a néző szándékos sokkolása lettek a legfontosabbak. Ma már nem lehetne iskolákban vetíteni olyan filmet, melyben a főszereplő, valódi helyszínelői hullafotóit vágnák bele az anyagba. (Nyugtalanító belegondolni abba is, hogy hogyan és miért kaphatták meg a szülők ezeket a felvételeket? Ha ők fotózták, hogyan és hol hívathatták elő a képeket?). Itt ezt történt: Karesz megszáradt vértől, nyáktól csatakos arca többször is feltűnik egy-egy rövid, de látható pillanatra a képernyőn. Emlékszem, hogy az osztályfőnökünk és az énektanárnő, akik ott voltak velünk a filmvetítéskor erre az egyre emlékeztek a filmmel kapcsolatban és – egy kivételével – el is pörgették ezeket a részeket.

Én, mint expedagógus és mint apa, értem a szándékot, de azon sem csodálkozom, hogy Gáspár úr (az apa) többet nem tudja megnézni a felvételt. Én sem tudnám. És ezt a filmet 13-14 éves gyerekeknek mutogatják: borzalmas. A kilencvenes években és kétezres évek közepén az volt az általános elképzelés, hogy ha a függőknek eléggé sokkoló felvételeket mutatunk, akkor az majd “rövidre zárja” az illető vágyait, majd egyszeriben lemond a függőségéről. Ez nincs így: ezen az ominózus filmen kívül még egy amerikai, a dohányzásról és az alkoholfogyasztásról szóló dokumentumfilmre emlékszem élénken (sajnos a címét, ha megveszek sem tudom feleleveníteni), melyben az érintett tinédzsereket a patológiára vitték, majd egy jól szituált boncmester nyomkodott a tinik kezébe egészséges, majd márgás, törökmézszerű alkoholista májat, szanaszét szenesedett, tüdőrákos tüdőt. A fiatalok (főleg a legutóbbi alkoholmérgezéséből éppen kilábalt srác) halálra sápadt arrcal megígérte, hogy ők aztán innentől többet az életben egy kortyot, egy slukkot se… De aztán gyanítom, hogy mégis. Velünk így volt: a teljesen eltömődött artériák és szenes tüdők, hullafotók bámulása után fanyalogva mentünk ki dohányozni és persze a hétvégi ivászatokat sem mondtuk le.

Gyanítom tehát, hogy a film a sokkolás által nem nagyon ért el eredményeket. Ami viszont időről-időre feltűnt, hogy ha szóba került, akkor minden osztálytársamat jobban érdekelte Karesz sorsa, az a végzetes drogos élet-ámokfutás, melynek végén – ahogyan az apa fogalmazott – “eljutott Jézus szívéhez“. Erről azonban a film – a szerintem téves – megközelítési mód miatt alig beszél.

4. A film, mint részleges családtörténet eszköze

Egyszerű lenne legyinteni, rögvest lezárni az elemzést és ítéletet mondani a szülők felett, ahogyan a Youtube-os és Port.hu-s kommentelők teszik: “az apa csúsztat a marihuánával kapcsolatban, a kölyök túlzottan elkényeztetett volt, a család pedig úgy röhög a felvételeken a drogos Kareszon, mint valami kiskutyán”. Én nem hiszem, hogy ez lenne az igazság és hogy ennyivel meg kellene elégednünk az elemzésben.

A legfontosabb szerepe – értelmezésem szerint – itt az apának volt.

Károly a család abszolút érvényű védelmezője és eltartója. Az apa a film elkészítésekor és a tragédia megtörténtekor jólmenő vállalkozónak látszik: a rendszeres külföldi nyaralások, a gyereknek juttatott (és eldrogozott) tízezrek meg sem kottyantak a családi kasszának (pontosan emlékszem a filmben is bemutatott Népszabadság diagrammra: a heroin grammja 1998-2000 körül 10 ezer forint volt – ez akkoriban őrült pénz volt, s ez csak Karesz egy napi adagjának ára volt). A család egyetlen szóval sem említi az anyagiakat, de látható a valóság: közösen nyaralnak Egyiptomban vagy Tunéziában, emellett telt építkezésre és rendezett környezetben élnek. Videókamerával, videójátékkal, mobiltelefonnal rendelkeznek már akkor, amikor ez csak a leggazdagabbak státuszszimbóluma lehetett.

Az apa nevelési hiányosságai a film múltjában is látványosak és már a film legelejétől nyilvánvalóak: a trónörökös szinte mindent megtehet, amit csak szeretne, az apa és az anya pedig abban bízik, hogy pusztán ez a tény és a hála majd keretek közé szorítja a megzabolázhatatlan fiatal felnőttet. Nem így lesz. Az apa a fia halálakor összeroppan érthető módon: nyilván nem ismerem a tényeket, de a riportok alapján úgy látszik, hogy a család anyagi körülményei romlani kezdenek, majd az apa otthagyja az állását és teológiát tanul, ingyen tart drogellenes előadásokat.

A szülők – legjobb szándékaik ellenére – a filmben a lehető legrosszabb dolgot teszik, amit csak tehetnek: megpróbálják az egész ügyet a négy fal között tartani. A család Karesz ápolója lesz, a nővér és az anya vécére kísérik, átöltöztetik és etetik a delíriumban levő Kareszt. Nem lehet őket megszólni vagy neheztelni rájuk: 1998-ban a rendszerváltás utáni Magyarországon éppen csak akkor üti fel a fejét a drogfogyasztás. Nincs tájékoztatás, nincs információ arról, hogy mit is lehetne tenni egy drogfüggővel. A család – tévesen – azt hiszi, hogy a drogról való leszoktatás ugyanolyan, mintha egy kocadohányos le akarná tenni a cigit: csak akaraterő kérdése. Nem így van. (Nos, én elvégeztem a drogellenes és az AIDS-elleni kortársoktató képzéseket, amiket szakértő orvosok tartottak. Ők mondták: csak két szer elvonásába lehet belehalni: az alkoholéba és a heroinéba.) A szülők mákteát itattak a sráccal, ami – köszönhetően az akkor formálódó Európai Uniós csatlakozásnak – a korszakban már alaposan legyengített, hatóanyagait szinte teljesen elvesztett mákgubókból készült. Ez sem használt.

Már az elején fel kellett volna venniük addiktológus szakemberrel a kapcsolatot (főleg, hogy Karesz nővére úgy nyilatkozik a filmben, hogy már élt együtt egy drogos férfival – tehát ő már látott hasonló helyzetet), akár a filmben is nyilatkozó Dr. Szeles Géza igazságügyi orvosszakértővel vagy más szakemberrel, de egészen biztos vagyok benne, hogy egy idegorvos (pszichiáter) is tudott volna segíteni a szülőknek. Egy ilyen támogató családi háttérrel gyakorlatilag biztos lett volna a siker – Karesznek csak egy egyéves leszoktató terápián kellett volna részt vennie.

Nem világos – és itt van szerintem az alkotás legnagyobb szerkezeti-vágási hiányossága – hogyha a szülők vérrel-verejtékkel, sikeresen leszoktatták Kareszt (vagyis elmúltak a fizikai tünetei), akkor mégis miért kapott aneurizmát? Itt most nyilvánvalóan nem az igazságügyi magyarázat érdekel, hanem a lelki (gyakori a sikertelen leszokásnál, hogy a függő túllövi magát újrakezdéskor, mert ugyanazzal a mennyiségű anyaggal próbálkozik, mint a leszokás előtt). Kareszt nem hagyták egyedül, megkapta a törődést a szüleitől. Mégis, hogyan tudott szerhez jutni, ráadásul úgy, hogy a szülők a másik szobában erről semmit sem tudtak? Ez azt feltételezi, hogy a leszokás bizonyos mértékig sikeres volt, tehát Karesz állapota javult – bizonyos ideig. A filmben több heti, hónapnyi szenvedésnek lehetünk tanúi, sajnos azonban a vágás során elmosódik, hogy a folyamat pontosan hol tart – a narrátornak ezt kellett volna elmondania. Mit tehet egy szülő hasonló esetben? Ez sincsen kiemelve és elmondva.

5. A film, mint a konzervatív értékek képviselője a liberalizmus ellenében

Saját véleményem szerint nem helytálló módon az apa túlzott egyszerűsítéssel, érveléstechnikailag a “hamis dilemma” érvelési hibával közelíti meg a drogkérdést. Érthető a személyes elfogultsága és érintettsége, emiatt a legtöbben hajlamosak a túl sarkos véleményét teljes mértékben elfogadni. Nincs vita közöttünk abban, hogy a fiatalkori droghasználatot vissza kell szorítani, a felnőttkorit pedig erősen korlátozni kellene, különös tekintettel az ópiátokra. Fenntartom azonban (mint egy középutas liberális és középutas konzervatív értelmiségi), hogy vannak olyan élethelyzetek: súlyos depresszió, végstádiumú rákos betegség, satöbbi, mikor a kannabisz igen is hatásos lehet.

Gáspár úr ezeket a kivételes, nyugaton már törvénnyel szabályozott helyzeteket (az “úzust”) a filmben következetesen összemossa a szerrel való visszaéléssel (az “abúzussal”). Más példával: mintha a borkóstolókat a primer patológiás részegség miatt elkövetett emberölések miatt ellenezné valaki. A társadalom évszázadok óta él törvényileg engedélyezett drogokkal: alkohollal, cigarettával, szerencsejátékokkal. Mindösszesen társadalmi egyezmény, hogy ezeket kevésbé károsnak, míg másokat (a könnyűdrogokat) sokkal ártóbbnak gondoljuk.

Mint hívő és mint keresztény, örülök a film üzenetének, hogy a hit az egyetlen, ami valamit is ér a drog ellenében, de a kérdés ilyen tálalását szintén túlzottan szegényesnek érzem. Nyilván nem a család feladata megválaszolni a kérdést, de ha tényleg ilyen irányban kellene elmozdulnunk és az Egyház a válasz, akkor miért nem hallottunk a közelmúltban egyetlen katolikus, országos drogprevenciós programról sem? Hol marad a cselekvő szeretet, az agapé?

Szintén érvelési hibának érzem a liberalizmussal szembeni folyamatos érvelést. A liberalizmus a filmben a dekadenciával egyenlő: bármennyire is cáfolni akarják a készítők, a Pepsi Sziget (a későbbi Sziget Fesztivál) a dobok hangpróbájára vonagló, nyilvánvalóan ittas hölgyekkel és urakkal lesz azonos. A filmben az Anima Sound System (vajon engedélyezte az együttes a Mariguana Cha Cha Cha című daluk felhasználását? A filmben nem említik.) az abszolút asszociatív zene szóvivője lesz a drogos partihimnusz szerzője, miközben az érintett Karesz nyilvánvalóan nem ehhez a szubkultúrához tartozott a ruházata és a filmbeli részletek alapján. A helyzet annyira kínossá válik, hogy a honlapon külön ki van emelve: “A film alkotói nem kívánnak kapcsolatot sugallani a magyarországi drogfogyasztás és Pepsi Sziget között, amely es[e]tünkben csupán adott háttere a rendezvényen résztvevő és a filmben megszólaló személyeknek“. Közben nyilvánvalóan nem ez a helyzet.

A film igyekszik komolyan venni azt az elvet, hogy nem csak bírálni akar, de valamiféle jelzőfényként a mikéntre is próbál rávilágítani. Nem kétlem, hogy mind a szülőket, mind a film alkotóit a jószándék vezette, de a film konklúziója már 3-5 évvel a kiadás után is gyermekdednek és keményvonalasnak számított, manapság pedig szinte karikaturisztikus. Dicséretes ugyan, hogy az alkotók valamiféle rögtönzött szociológiai elemzéssel is megpróbálkoznak, de ez a próbálkozás is kifullad Csintalan Sándor egyik parlamenti beszédének bemutatásában.

Az apa – néhány filmbejátszásban – beszél a valódi okokról: “Egyértelműen ezt mondják az újpesti fiatalok, akik ebben a körben mozognak és ezt hallják, hogy elsősorban nem is magyar érdekeltség [a drogterjesztés]. Azok a morzsák, amik ezeknek az asztaláról leesnek, még mindig elegek ahhoz, hogy a díler BMW-vel járjon és az Antillákra vigye a családot nyaralni. Ezt kell kategorikusan megszüntetni… széttaposni. De én tudom, hogy az én fiam életét elvette egy izomagyú kopasz, egy mai élet királya, aki nem győz pöffeszkedni a baromi nagy Mercedesében és nekem csak ökölbe szorul a kezem, amikor látom. Nagyon felhívom a figyelmet, hogy a két marihuánás cigarettából következik az aranylövés.” Sajnos, mindannyiunk szerencsétlenségére ezek az utalások sohasem kerülnek kifejtésre teljes valójukban, pedig valószínűleg sokkal hasznosabbak lehetnének egy szülőnek vagy egy vívódó fiatalnak, mint csak hogy azt mondják nekik: “A világnak Krisztus kell”. Igen, ez igaz, de Krisztus urunk szeretete mellett az is kellene, hogy “úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket” (János, 15:12), ehhez pedig a sarkos üzenetek helyett valódi párbeszédet kellene folytatni mindenkivel – szembenézve a magunk felelősségével. (Félreértés ne essék, a filmben szereplő dal énekesét, Sillye Jenő művészt és munkásságát nagyon tisztelem.)

Az apa mindenképpen okolni akar valamit: ez pedig (legnagyobbrészt szerintem jogosan) a drog lesz. A gondolataiban a drog az a szer, ami elvette tőle a fiát. Az apa a film egésze alatt láthatólag nem érzi a személyes felelősségét, erre pedig ketten is felhívják a figyelmét: Karesz egyik barátja és a börtönlátogatás alkalmával az egyik rab is elmondja neki az ilyen irányú véleményét. Az apa ekkoriban még nem látja az összefüggést és az okokat Karesz drogozása mögött. A film 9 perc 38-adik másodpercében a láthatóan diszorientált Kareszt kísérve a következő mondatok hangzanak el az anya vagy a nővér szájából a családi videófelvételen: “Csak tegnap nem lőttél csak, mert nem hoztam neked. Mert kölcsönadtad a Timinek a belövőpuskádat…nekiadtad ajándékba… örökbe.” Az idézett mondat után – hatalmas csúsztatásként – Konrád György liberális gondolatai vannak narrálva: “Ez mind csak őrá tartozik és mindehhez állami tisztviselőknek semmi közük nincsen. Semmi közük a fiókjához, a virágcserepéhez az erkélyen vagy a virágágyásához a kertjében.”

(UPDATE – Időközben megtaláltam Konrád György – Van-e bűnös sértett nélkül? című glosszáját, maga a filmben idézett gondolat a 499. oldal végén és az 500. oldal elején van. Innen letölthető a teljes szövege. Mint kiderült, a film tévedett szinte minden adatban, amit feltüntetett a idézett műről. A glossza 1996-ban jelent meg a Budapesti Könyvszemlében (BUKSZ), nem pedig 1994-ben a Népszabadságban. Érdemes elolvasni teljes terjedelmében az esszét, mert teljesen más lesz a megközelítési módja, ha hozzátesszük, hogy a marihuánafogyasztás büntethetőségéről szól, nem a nehézdrogokról – amire ráhúzták a filmben az esszé gondolatmenetét.)

Bár a film nem ezért idézte oda a mondatot, de mindez Konrád György igazát bizonyítja: a fiú – felnőtt ember létére – sajnos egy rossz döntést hozott, saját szabad akaratából – a szülői segítség ellenére. Karesz pontosan tudta az elejétől fogva, hogy a “drogkarriere” végül hová vezet: a filmben elhangzik, hogy Karesz baráti köre is érintve volt és azt gyakorlatilag lemészárolta a drog.

6. Összefoglalás

A film mondanivalója, témaválasztása miatt egyértelműen a magyar dokumentumfilmek krémjébe tartozik. A szülők és a film szándéka nemes és igaz, a téma manapság még kurrensebb, mint 1998-2000-ben volt. Érdemes volna egy alaposabb,  jobban követhetőbb változatot készíteni és újravágni a nyersanyagot (ha még megvan) és az apa több évtizedes drogprevenciós tapasztalatait beleilleszteni.

Bár Karesz és a szülei nem tudhattak róla, de a fiúnak minden esélye meglett volna a normális életre, ha sikerül leszoknia: a mostani időkben a “jó minőségű” drogot felváltotta a számtalan szintetikus vacak (erről itt egy frissebb drogprevenciós anyag – figyelem, a 21. dián gusztustalan kép van!): a herbál, a “krokodil”. Ezek szinte azonnal károsítják a szerveket és hatásuk megjósolhatatlan, összetételük ismeretlen. Már az első használatuk is halált okozhat, hiszen a cucc gyakorlatilag bármi lehet a csavarlazítótól a rozsdamaróig – származási helyük pedig szinte minden esetben a Távol-Kelet. Már pár használattól is tartós agykárosodás, szervi roncsolódás alakulhat ki. Ez a lány szintén évek óta az eszembe jut, ha a herbálról beszélgetek:

Csak remélni tudom, hogy a szülők és a nővér megtalálták a maguk békéjét, talán a gyermek- és unokasereg segít valamelyest enyhíteni a bánatukat Karesz miatt. A fiú szeretetreméltó és jó ember lehetett, aki egy rossz döntése miatt gyakorlatilag eldobta magától az életét.

A film mindig is megérintett, akárhányszor néztem meg – ez pedig remek indikátora egy dokumentumfilmnek. Azt kívánom, hogy Gáspár úr még sokáig és eredményesen folytathassa a drogprevenciós munkáját és köszönöm Karesznak, hogy tanulhattunk a példájából – a több százezer fiatal nevében, akik látták a filmet.


Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .