Szóval bevallom, hogy csak az alkalomra vártam, hogy valamiféle, nem a programozásról szóló írást elkövethessek. Ez hosszú lesz, megint szigorúan önvallomás jellegű. Talán pár embernek, akik nem rettennek el a fekete betűdzsungeltól, érdekes lehet.

Olvastam egy remek cikket, melyben 3 tanárt (nőket – ez valamiféle nemi összetételt súghat a tanár szakmáról) mutattak be, s megkérdezték őket a saját tapasztalataikról. 3 tanár, 3 korcsoport.

A cikk egyébként itt olvasható: Hogyan tanítottak engem? Hogyan tanítok én?

Most elemezhetném a tanulmány-méretű írást és a szereplők úgynevezett „pedagógiai hiteit”, de inkább csak megragadom az alkalmat arra, hogy rettenetes önreklám következzem: a saját pedagógai nézeteimről és saját tanulói tapasztalataimról szeretnék egy esszét írni.

Egy erős kezdéssel indítanék: bevallom férfiasan, én nem szerettem volna tanítani. Több csoporttársam is volt, aki már az anyja csecsén is tanítani akarta testvéreit és 6 éves kora óta (ez nem vicc, tényleg volt ilyen csoporttársam az egyetemen) tanárnak készült. Én nem ilyen voltam: a mi családunkban én a második diplomás voltam.

Én tanulóként minden tanárt unalmasnak láttam.

Egy rettenetes, falusi általános iskolába jártam: maga az épület éppen akkor épült, de a tanári garnitúra az elmúlt rendszerből maradt itt. A némettanárt 1-2 évvel előttünk képezték át orosztanárból: talán innen van az erőteljes ellenszenvem a német nyelv (de nem a kultúra) iránt. A Das Deutschmobil nevű, rendkívül „színvonalas” tankönyvcsaládból tanultuk. Két betépett béka: Milli és Willy ugráltak, csúsztak és minden baromságot elkövettek, ami egy 8-10 éves diák számára unalmas és szánakozást keltő volt. Minden témakörben volt körülbelül 30-50 szó, melyet névelővel, többes számmal és magyar jelentéssel együtt kellett megtanulni beseggelni, ugyanígy az erős igéket, a ragozásokat és minden-minden rohadt unalmas volt. Gyűlöltem nyelvet tanulni. Az angol, ami nálam az informatikával volt egyenlő, viszont tapadt rám: ott nem volt nyelvtan, nem volt biflázás. Az unokatestvérem 486-os számítógépén tanultam Warcraft 1.-ből, Gabriel Knight 1.-ből és társaiból angolul. Ment. Nagyon jól ment. Amikorra középiskolába kerültem, gyakorlatilag 2 évig nem is kellett angolt tanulnom a nyelvtan kivételével: ott rendkívül jó tanárunk volt, aki osztályfőnökünk is volt: Váraljai tanárnő.

A matek nálam sokáig ismeretlen és meghódíthatatlan területe volt az oktatásnak: gyenge tanárokat kaptunk, akik nyíltan kivételeztek a kollégáik gyerekeivel. Rossz minőségű, kép és mindennemű illusztráció nélküli tankönyvek, átlagban 3-5 teleírt matekfüzet. Végül 5-6. osztályban kaptunk egy férfi matektanárt, akit mindenki imádott: Bodor tanár úr kék köpenyben járt, egy kopottas Citroen kacsával. A felsősök imádták a nyegle stílusát és itták a szavait: a korszak nagy slágere volt Sub Bass Monstertől a Négy ütem című nóta. Mivel a tanbácsi egyébként autószerelő is volt, így nyíltan hirdette, hogy ez a kedvenc száma.

Nekem akkor már késő volt az érkezése: matekból sorra kaptam a rossz jegyeket. Bodor már nem tudott segíteni: beszélt anyámmal, hogy fogadjunk különtanárt, akihez közel 5 évet jártam: Zsuzsi nénihez. Az is nehéz kenyér volt, alig akart bármiféle egyenlet a fejembe menni, de érdekes módon a kémiában és az ottani mól-számításban és képletrendezésben jól teljesítettem. A fizikával sem volt bajom (leszámítva az általános iskolát, ahol szó szerint egy idegbeteg, máshonnan már kivitézlett tanárnőt, Madaras tanárnőt kaptunk, aki azért akart osztályfőnökit adni nekem egyszer, mert kiesett a kezemből a toll).

7-8. osztályban már más tanított matekot, mert Bodor tanár úr Pétervásárára ment tanítani. Kaptunk helyette egy szemüveges, törékeny tanárnőt, aki erélytelenül és észrevétlenül még jobban megutáltatta velem a matematikát. Már a nevére sem emlékszem.

A magyar sem volt jobb: az Igazgatónő tanított (Vinczéné, de sohasem hívtuk így). Unalmas és memoriterekkel teli oktatás volt az ő tanítása: mint így visszagondolva látom, szakmailag rettenetesen megkérdőjelezhető és fontos ismereteket mellőző.

A történelmet egy ízig-vérig tenyerestalpas asszony, Tóthné tanárnő tanította – engem szeretett, még egy könyvet is kaptam tőle, egy történelemverseny miatt, ahová harmadmagammal vitt el. Ő volt az, aki az iskolát felavató Fodor Gábor akkori oktatási minisztert „kedves elvtársként” üdvözölte 1995-ben. Ebből sejthető, hogy nem volt túl kurrens az, amit az általános iskolában, történelemoktatás címszóval kaptunk.

A középiskolában már jobb volt a helyzet: egy gépipari, építőipari és számítástechnikai iskolába jártam. Időközben megtetszett az irodalom: egy kisebb és visszhang nélküli könyvem is jelent meg és ebben az időben határoztam el, hogy magyarból emelt érettségit fogok tenni. Ehhez kértem az iskola segítségét, aki – mivel az iskola jellegéből fakadóan – nem tudta belsőleg megoldani a kérdést, így egy másik, városi iskolába – egy gimnáziumba kellett mennem külön magyarra.

Itt találkoztam életem legjobb tanárával: Komódi tanárnővel. Amit tudok magyar irodalomból, tulajdonképpen tőle tanultam. Őt rendkívüli tanárnak tartottam: 11. és 12. osztályban az adott iskolában megszüntették az emelt magyar órákat, de ő mégis megtartotta nekem – a saját szakállára. Egész tételsorokat dolgozott ki nekem – ez egyébként nálam is megmaradt: tanárként minden érettségizőmnek én dolgoztam ki a tételsort.

Jellemző volt rám, hogy minden elrontott helyzetet, minden tönkretett szituációt meg szerettem volna menteni: az egészségügyi szakközépiskolában például a törvényileg helytelen tételsor helyett újat írtam, új, begyakorolt forrásokat tettem bele.

Életemben 2 alkalommal buktattam: azok is érettségin fordultak elő. Az egyik, külsős, nem saját diákom volt, aki rendkívül gyönge feleletet adott, ami a holokauszthoz kötődött, a másik pedig – ha jól emlékszem – az első világháborúhoz kapcsolódott. Nem tehettem mást, de rendkívül emésztett a dolog: a saját kudarcomnak életem meg.

Saját tanítási módszereiben mindig törekedtem a digitális módszertan alkalmazására: multimédiás, early-bird módszertanú, modern órákat tartottam, a PowerPoint-os jegyzet nálam alap volt. Heti 22-24 órát tanítottam, ez másként nem lehetséges.

Nagyon vicces voltam, ahogyan tanárként mint a szamár, húztam magamon a projektort és a laptopot. Saját tanári karrieremben körülbelül 120 embernek adtam történelemérettségit és még körülbelül 80 embert juttattam el az érettségi kapujába. A szülők nagyon megsértődtek, amikor otthagytam a tanítást a 11. osztályaim akkor léptek át volna 12. évfolyamba.

Nem tehettem mást: a tanári karrierem végén ott tartottunk már, hogy 2 végzős osztály magyar és történelem érettségifelkészítését és javítását rám bízták, emellett plusz órákat kellett volna tartanom az alsóbb évfolyamokban és tehetséggondozó szakköröket is kellett volna tartanom. Emellett kvázi-kimondatlanul még osztályfőnökséget is kellett volna vállalnom. Nem bírtam tovább. Akkor született a fiam, a feleségemnek is szüksége volt rám.

Nem volt könnyű döntés, hogy otthagytam a tanítást: hónapokig fájt és égetett ott legbelül a döntésem és mind a mai napig is valamiféle szégyent érzek, amiért cserbenhagytam a diákjaimat. De legbelül érzem: pont időben és helyes irányba léptem.

Nagyon megértem a mostani tanárokat: tényleg tudtuk már 2015 körül, hogy baj lesz, mert egyre kevesebb tanár van és a túlterhelések miatt egyre többen hagyják ott a szakmát. Ha bármit is tudtam volna segíteni, mint Kovács III. Pali, akkor megtettem volna.

De én is, mint oly’ sokan, inkább a „lábunkkal szavaztunk„.