A bejegyzés választott címét Deáky Andrásnak, Gyimesbükk talán legfontosabb emberének könyvéből kölcsönöztem, mert remekül összefoglalja azt az igazságot, amelyet jómagam is megtapasztaltam az erdélyi kirándulásunk közben.

A szervezés

Alapvetően spórolási célzattal fizettünk be egy pécsi utazási irodánál egy erdélyi körútra, még júliusban. 2012-ben voltunk nyaralni legutoljára, még Egerben, hátizsákos turistaként: a feleségem akkor még csak a barátnőm volt. Mindenképpen egy olyan nyaralást szerettünk volna, ahol aktív pihenésre van lehetőség, hiszen a “döglök és nézek magam elé” nyaralás számunkra nem pálya: nyaraláskor mi minden múzeumot, szobrot és templomot meg szoktunk nézni. A “terepjárós”, hegymászós túrákat nem szívesen vállaljuk be, de nincs gondunk az 5-6 kilométeres távok lesétálásával. Erdély tökéletesnek tűnt ilyen szempontból, hiszen több ismerősünk is ajánlotta és a kirándulás ára sem volt egetrengető. Két személyre, egy hétre 460 ezer forint volt: ebbe beletartozott a napi kétszeri étkezés (“félpanzió”) és a szállás és utazás költsége is. Nem volt benne a belépők díja: 32 euró volt a Gyimesbükkön található Deáky-panzió csángó programjának díja, a múzeumi belépők pedig 130 lejbe kerültek, amelyből végül 41 lejt visszakaptunk.

A szervezés számunkra nem volt megfelelő: az utazási iroda kommunikációs stílusa finoman szólva is hagyott némi kívánnivaló maga után. A szállások szervezése sem volt tökéletes: a befogadó családok nevét összekeverték.

Nekünk a feleségemmel a legnagyobb gondunk főleg az idegenvezetővel, Hédinkével (nevét általam kapta az ADHéDinke kifejezés rövidítésével), az idegenvezetőnkkel volt, hogy folyamatosan beszélt a mikrofonba. Ez még viccesnek tűnik így elsőre, de miután 3 napig nem tudsz szót váltani a házastársaddal, sem olvasni, sem zenét hallgatni, szerintem Te is megőrülnél, Kedves Olvasó. Az, hogy történészként néha már a falat kapartam a fasságaitól, már csak hab a tortán: mint megtudtam – a teljesség igénye nélkül – “Mátyás király áttette Bécsbe a székhelyét” és “II. József törvényekkel kormányzott“. A csajnak az volt a vezetési stílusa, hogy konkrétan a tömeg elején szaladt, a többségében 60+-os vendégek közül pedig 2-3 tudta követni: nekik magyarázott, míg a többieket akár utcahossznyira elhagyta egy idegen városban.

Sehová sem jutottunk be: hol egy mise időpontját felejtette el, amiatt nem tudtunk bejutni a templomba, hol nem nézte meg, hogy nyitva van-e valami? Szóval pont a kulturális programokra nem jutott idő: bár a körutazások alapfokon is a gyors helyváltoztatásokról és a felszínes megtekintésekről szólnak, de a miénk Hédinke LSD-s chipmunk stílusa miatt eleve sokkal gyorsabb volt, mint az átlag.

Nem lett szimpatikusabb a hölgyemény a szemenszedett önpromó miatt: ő volt a legokosabb a csoportjában, ő már nem tudom hány utazást vezetett, neki X diplomája van. Tényleg siralmas volt.

Az utazás és gyaloglás

Klasszikus autóbuszos túrán voltunk. Hédinke kezdetben a buszúton alig akart megállni. Azért 4-5 óra folyamatos buszozás, megállás nélkül – rettenetes. Amúgy a busz rettenetesen kényelmetlen volt: egyetlen autóbuszt sem terveztek napi 10-12 óra utazásra. Legalább klíma volt a buszon: ez mentett meg attól, hogy a többször küszöbön álló hőguta végleg megüssön. Remek időnk volt, sőt, talán túlzottan jó: nem volt a ritka a 38-39 fok sem. Hármat találhat a Kedves Olvasóm, hogy melyik napokon mentünk túrázni? Hát persze, hogy azokon a napokon, amikor a szemem már majdnem kiugrott a hőségtől. Mi – a nagynéném tanácsára – kihagytuk a tordai hasadék kvázi túra nehézségű terepét, mint kiderült: jól tettük. A rekkenő hőség ellenére a többségében 60 pluszos útitársak úgy ugrottak bele ebbe a nehéz túrába, mintha a Tescoba mentek volna csirkefarkhátat venni. Meg is bánták sokan.

Ezt leszámítva persze mentünk mindenhova: ha kellett, akkor a Házsongárdi Temető majdnem függőleges útjait másztuk meg (csodálatos élmény volt), ha kellett, akkor 6 víz- majd vérhólyaggal a lábaimon mentem Agyagfalva vagy Torockó utcáin. A nehézségek ellenére remek élmény volt: napi, átlagosan 10-12 kilométert gyalogoltunk (a tordai hasadékot bevállalóknak megvolt aznapra a 20 kilométer is).

Remek lett az állóképességem: napi átlag 10-12 ezer lépés után sikerült jócskán némi kondíciót összeszedni, ennek kifejezetten örültem.

Az emberek

A székelyeket és a csángókat mindig is szerettem: én palóc vagyok, mindig is származási és szellemi rokonságot, inkább testvéri szeretetet éreztem irántuk. Én Erdélybe a székely és csángó testvéreimhez mentem, nem a román idegengyűlölettel szembesülni. Teljesen megértem azonban édesapámat, aki azt mondta: “én Romániába nem mennék” – mert sajnos egyre terjed a romanizálódás. Én sem. Székelyföldet azonban véglegesen megőrzöm a kellemes emlékeim között.

A nagyobb városok legtöbbje, Nagyvárad, Kolozsvár már “elesett” a románok előtt. Magyar szót nem hallani, ha mégis, csak rejtetten, suttogva, mint a hajnali szentmise elején elmondott miatyánk – csak úgy hallani az édes magyar nyelvet. A boltokban szinte köptek ránk, amikor véletlenül magyarul kértünk egy szatyrot: angolul, németül alig beszélnek, magyarul inkább. Furcsa, tört angol-magyar párbeszédek jönnek így létre. Nem éreztem biztosnak a nyelvtudásomat: egyetlen boltba sem mertünk bemenni, mert alig lehetett megértetni magunkat a román nyelv kivételével. Papírzsebkendő nincsen: illetve Kolozsváron találtunk 10 lejért 10X10-es papírzsebkendőket. Egyébként szalvétával kell orrot fújni.

Ami furcsa volt és hihetetlennek látszott: a Romániában általános, rettenetes rapszodikus élet- és lakhatási körülmények: teljesen megszokott ugyanis, hogy a kisebb falvakban (mondjuk Bánffyhunyadban) a kalyibák tőszomszédságában úgynevezett “cifrapaloták” állnak: giccses, keleti templomszerű, de vakolatlan és románbarokk alapján összetákolt, három- és négyemeletes épületek ezek. Lakni nem lehet bennük, mert nincsenek befejezve belülről (sem): a házigazda a legtöbbször külföldön dolgozik azért egy fél életet, hogy legalább egyetlen szobát be tudjon fejezni. Mint a páváknál a tollazat, a románoknál a cifrapalota a bőség és a férfiasság szimbóluma.

Sajnos, amiről csak olvastam nyelvészeti tanulmányaim alatt, most megtapasztalhattam: utáltak, mert magyar voltam. Rettenetes érzés. Másodszor már okosabban csinálnám: kihagynám a nagyvárosokat és egyből csak Székelyföldre mennék. A magyar falvak lakossága tényleg legendásan vendégszerető: remek emberek és csodálatos társalkodók. A koszt isteni volt, tényleg semmiféle panaszra nem lehetett mód.

Nem vagyok nagy szeszvitéz, de a székely ribizli és áfonyapálinkát megkóstolni kötelező – tényleg remek.

S végül a kötelező, rövid útitervet ismertetem a Nyájas Olvasómnak:

1. nap: Pécs – Nagyvárad – Király-hágó – Bánffyhunyad – Körösfő – Torockó
Utazásunk első napja kora reggel, 04:00-kor kezdődött, igaz, a taxit reggel 3 órára kértük.

Talán 3 megállóval, körülbelül 10 órára értünk Romániába. Az első állomásunk Nagyvárad, azaz Szent László városa volt. Itt a város számos gyönyörű építészeti emlékét és történelmi látnivalóit fedeztük volna fel, mert bemenni sehová sem mentünk. Megcsodáltuk – kívülről – a hatalmas Szent László Székesegyházat, a Püspöki Palotát. Itt kimaradt egy programrész: elvileg ellátogattunk volna Ady Endre kedvenc cukrászdájába, a Müllerájba. Talán ebben a városban hagytuk ki a legtöbbet, pedig szívesen szétnéztem volna még: a kegyetlen gyalogtúra, a hajnali utazás és a rekkenő hőség azonban megkeserítették a panorámát. Itt megnéztük azt a – ma már biztosítási irodaként funkcionáló épületet – ahol a Dacia gépkocsikat tervezték: emléktáblája sem volt ennek a ténynek az épület falán.

Ezután tovább haladtunk, és megtapasztaltuk a Király-hágó lenyűgöző panorámáját, majd Bánffyhunyad cifra palotáit is megtekintettük. Körösfőn a helyi népművészetet és a fafaragásokat ismerhettük meg, különösképpen a Református templom lenyűgöző fakazettáit. A gyönyörű templombelső több irodalom és történelemkönyvben illetve borítón is szerepel, de élőben látni páratlan élményt nyújt.

A nap végén Torockóra érkeztünk, ahol egy különleges szálláson töltöttük az éjszakát. Itt elvileg kétharmadrészt magyarok lakják: a Székelykő hegyében kétszer kel a nap – tartja a mondás. A vendéglátóink rendesek voltak, de a helybeliek nem tettek rám túlzottan pozitív benyomást: egy pasas románul kezdett el perpetélni, amikor a kisboltot kerestük, majd angolra átváltva egyszerre megtanult magyarul.

A szállásunk rendben volt (leszámítva a büdös ágyneműt, amelyet egészen biztosan nem sikerült áthúzni az előző vendégek után): egy légkondi jól jött volna, de a panoráma kárpótol érte.

Nekem időközben a gyógyszerezett torokfájásom maradéka a jobb fülemre húzódott: alig hallottam valamit, rettenetesen fájt a fülem. Első nap napi hat, majd napi négy, végül napi kettő fájdalomcsillapítóval tudtam létezni. A kirándulás első három napja maga volt a pokol számomra, míg Agyagfalván végre a folyamatos fülfújásoktól felszakadt a fülem, ami miatt legalább a fájdalom megszűnt, de a csökkent hallás megmaradt.

2. nap: Torda – Kolozsvár – Torockó
Másnap reggel Tordára utaztunk, ahol a város sóbányáját látogattuk meg, de előtte a tordai-hasadék – elvileg legkönyebb – túraútvonalán mehettek azok, akik akartak. Akik nem sétáltak: azaz mi ketten és egy idősebb hölgy, azok busszal mentek tovább a hasadék másik végéhez.

Jó három órát vártunk rájuk, 11:30 körül értek vissza. Mindenkiről szakadt a víz, alig kaptak levegőt. Többen gratuláltak a jó döntésünkhöz, hogy kihagytuk: köszi, nagynéni a tippet!

Délután Kolozsvár városában barangoltunk, ahol Mátyás király és Bocskai István szülőházát, valamint számos egyéb nevezetességet fedeztünk fel. A román történelemhamisítás cska zárójelbe teszi, hogy Mátyás magyar király volt (a pontos megfogalmazás szerint Mátyás magyarország kormányzója volt). A szülőházba és a bazilikába nem tudtunk bemenni. A téren a két helyi focicsapat ultrái doboltak és néztek farkasszemet a könnygázpalackokkal a hátukon, gumibottal a kezükben és éles lőfegyverrel a combtokjukban felszerelt rohamrendőrökkel. Érdekes látvány volt. Itt páran (közöttük mi is) megtekintettük körülbelül 20 percben a Házsongárdi temetőt: a legnagyobb közül talán csak Dsida Jenőt láttuk. Csodálatos volt.

Este Torockóra tértünk vissza, ahol újra megpihentünk. Itt már össze kellett szedni a holminkat, hiszen holnap már nem itt aludtunk.

3. nap: Marosvásárhely – Segesvár – Agyagfalva
A harmadik nap reggelén Marosvásárhelyen folytattuk utunkat, ahol a város sok nevezetességét tekintettük meg – kutyafuttában és kívülról. Délután Segesvárt látogattuk meg, ahol a középkori várost jártuk be: Vlad Tepes szobra igazi román látványosság: ez volt az egyetlen szobor, amit láttunk az utunk során, amelyre román nemzeti színű szalagot kötöttek.

A panoráma gyönyörű volt, de megint csak kimaradtak a legfontosabbak: segesvári csata emlékműve, satöbbi. Így jelentős hiányérzetem volt itt is, akárcsak Nagyváradon.

Estére Agyagfalván érkeztünk, ahol hagyományos erdélyi ízekkel és pálinkával vártak minket. A háziak nagyon kedvesek voltak, ámde mi sajátos helyzetben voltunk, hiszen mi más helyen aludtunk és más helyen ettünk. A szállásadónkkal, Feri bácsival sajnos nem tudtunk megfelelően megismerkedni: egy lánya van, ami miatt mi, házaspár alapvetően kimaradtunk a látószögéből, megmaradt az udvarias, de felszínes viszony közöttünk.

4. nap: Zeteváralja – Gyilkos-tó – Békás-szoros – Gyergyószentmiklós – Székelyudvarhely
Az ötödik napon Zeteváraljánál egy gáttónál álltunk meg, majd a Libán tetőn áthaladva a Gyilkos-tónál és a Békás-szorosnál csodálkoztunk rá a természet szépségeire. Gyergyószentmiklóson elvileg az örménykatolikus templomot kellett volna megnéznünk, azonban annyira szakadt az eső, hogy ez a társaság kihagyta.

Helyette inkább Parajdra és Korondra mentünk, ahol végre tudtunk valami értelmeset vásárolni: a román/kínai gagyit mindenképpen el akartuk kerülni. Nagyon érdekes volt, hogy Korondon a negyedik árusnál találtunk eredeti, helyi korondit, rengeteg volt még itt a névtelen, jelöletlen Made In China. Megosztom a tudást, hogy hogyan lehet megismerni a valódi korondi kerámiát: egyrészt vagy meg van jelölve az alján, hogy “Korond” vagy pedig a mester neve, aki készítette, esetleg mindkettő. Ne vegyünk, jelöletlen giccsparádét. Az, hogy korondon vettük, még nem biztosíték arra, hogy valódi kézműves termékért adtunk ki pénzt.

Végül 19 óra után értünk Székelyudvarhelyre, ahol a pedig a város nevezetességeit fedeztük fel – a főtéren. Nem igazán tett rám mély benyomást a város, minden bizonnyal azért, mert rettenetes kevés időt tölthettünk el itt.

5. nap: A Hargita – Csíkszereda – Csíksomlyó – Agyagfalva
Negyedik napon a Hargita hegységen keresztül utaztunk, megállva a Tolvajos-tetőnél, ahol a történelmi eseményekre emlékező keresztek állnak. Csíkszeredában a Millenniumi-templomot, Csíksomlyón pedig a kegyhelyet tekintettük meg.

Itt 14 órára kellett volna odaérnünk a “csángó programra”, Gyimesbükkre, ahol az ezeréves határ volt: a Magyar Királyság legkeletibb része. Itt Deáky András tanár úr és segítői remek műsort és csodás vacsorát adtak nekünk, felejthetetlen volt.

Estére ismét Agyagfalván töltöttünk egy kellemes estét.

Ezekben a városkban szerintem mindent kimaxoltunk, itt már úgy érztem, hogy láttunk is valamit.

6. nap: Vajdahunyad – Pécs
Utolsó napunkon Vajdahunyad várához látogattunk, ahol a várra épült középkori várban barangoltunk. Részemről itt éreztem legjobban a magyarellenességet: a 40-40 fokos hőségben egy kósz napernyő alá bújtunk, amelyet – amikor a biztonságiőr meghallotta, hogy magyarul beszélünk – azonnal összecsuktak. A vár rettenetes elhanyagolt állpotban van: a régészeti felújítás helyett Stefan II. Vlad és társa pakolják a téglákat a falakba, ahogyan az eszük szolgál. Mennyire elüt ez egy diósgyőri vártól!

A délutáni órákban megkezdtük hazaútunkat Pécs felé, ahol másnap 0:30 meg is érkeztünk, tele szép emlékekkel és élményekkel. Nagylaknál azért összeszedtünk 2 óra 30 perc késést és Segesvárnál is belefutottunk egy balesetbe, amely miatt 1 óra 40 percet álltunk az autópályán.

A késéseket valahogyan be kellett pótolni, éppen ezért este 20 óra után már nem állítunk meg. Rettentes volt a visszaút.

Összességében nekünk nagyon tetszett Erdély. Kifejezetten tetszett a Gyimesbükk-i program és mindenképpen visszatérnék még, ámde biztosan nem csoporttal. Nagyon sűrű és felszínes volt az idegenvezetés. Jó lett volna inkább kevesebbet, de alaposabban megnézni.

Ettől függetlenül mindenkinek ajánlom Erdély csodáinak felfedezését.

[ngg src=”galleries” ids=”1″ display=”basic_thumbnail” thumbnail_crop=”0″ use_imagebrowser_effect=”1″ show_slideshow_link=”1″]