Szóval éppen 24 órája értesített ki Ó. r. őrnagy asszony e-mailben, hogy

Tájékoztatom, hogy a X.Y. Kiképző Központ által 2022. évben kiírt
„Innováció a rendészeti pályaorientációs képzésben” című szakmai pályázati felhívásra
benyújtott pályaműve a szakmai döntés alapján elismerésben részesül.

Remek hír, tényleg hálás vagyok érte. Legalább fél éve írtam a pályázati anyagot és teljesen elfelejtkeztem róla: már-már majdnem beküldtem egy szakfolyóiratnak, hogy legalább valahol megjelenhessen. Három hétig írtam munkaidőben a pályzatot és saját magam költségén adtam postára.

Igaz, hogy nem tudom, hogy hányadik helyezést értem el, valamint, hogy a végül a “remek” gazdasági helyzetben végül megkapom-e a bruttó 100 ezertől 200 ezerig terjedő pénzjutalmak valamelyikét, melyet még áprilisban ígértek a pályázati felhívásban.

Bízom benne, hogy sikeresen első díjat nyerek majd, de persze nem leszek elégedetlen más díjjal sem: jelenleg úgy áll a dolog, hogy autópályamatricám még van okt. 22-ig, “csak” tankolnom kell körülbelül 25 ezer forintért. A munkahelyem “szakmai útként” elszámolja a péntekemet (okt. 21-én 10 órakor lesz Adyligeten az ünnepélyes díjátadó), igaz, a főnököm próbálta elintézni, hogy céges autóval mehessek fel, de spórolás, megszorítás ésatöbbi.

Cserébe vihetem az asszonyt legalább.

A blogbejegyzés mindössze egy része csupán a flexelés, dicsekvés kombináció: a másik dolog, ami miatt megszületett ez a munkahelyi bejegyzés: az emberek rettenetesen irigyek.

Még a főnököm is eldurrantott némi agypukit, amikor megtudta, hogy nyertem: tényleg úgy tűnt neki, hogy nem írtam meg legalább két tucat szaktanulmányt és egy-két monográfiát. Szóval – az alezredesünk szavaival -: “ma már bárki nyerhet nálunk“.

De persze ott van a plusz gondcsomag: hát, fotózás lesz,  szerezzünk fodrászt az 5 hete nyírt fejemhez, mert szombatig (az időpontunkig) nem várhat ez a hajzat. Fotózás lesz! A fodrász persze nem vette fel a telefont, amikor pedig a feleségem megírta neki, hogy mi miatt is keresné, természetesen elolvasás után sem volt hajlandó válaszolni az üzenetre. Ma már 2 napja. – Márpedig ilyen fejjel fognak lefotózni, kispofám! – morgom magamban és magamnak cinikus gúnnyal. (UPDATE – Időközben a fodrász jelentkezett. Szerda 15 órára adott időpontot, ezt megúsztam! 😀 )

Ami apámékat illeti, tegnap délután eldicsekedtem nekik is azzal, hogy nyertem. Totál ignoráció, azaz teljes leszarás. Dühösen oda is vetettem nekik: “amúgy gratulálok magamnak“. Nem vették a lapot.

Ma reggel a főnököm a heti koordináció végén bejelentette a hírt az osztályom tagjainak: “a szerző kérésre átküldi a művét bárkinek” illetve “a szerző fogadja a gratulációkat a koordináció végén“. Természetesen egyetlen ember sem gratulált egy országos, rendőrségi pályázat megnyeréséhez a feleségemet és a főnökömet kivéve. Szomorú.

Ahogyan magányosan ettem ma délelőtt az ebédemet (krumplifőzeléket és fasírtot – nyami!), rögtön beugrott ennek a bejegyzésnek a címe.

Mert tényleg baromira magányos nyerni: sokáig tart és megkéri a Sors az árát.

Reméljük, hogy a magányért kapok egy első díjat és egy problémamentes, síma oda-vissza utat. Bármennyit nyerek, azt befizetem előlegnek mindkettőnk új jegygyűrűjébe.

Isten engem úgy segéljen!