Teljesen ambivalens zene a bejegyzés olvasásához:

Bármennyire is szeretném, nem tudom mellőzni a mindennapok leírását a blogomból – és őszintén, nem is szeretném. Annyira küzdök azért, hogy pozitívan tudjam megélni mindazt, ami velem történik, de úgy tűnik, hogy ez egy olyan életszakasz a családom valóságában, amiben nagyon nehéz meglátni a jót.

Írtam egy bejegyzést nemrégen arról, hogy úgy érzem, hogy a mostani munkahelyem egyre inkább kezd hasonlítani ahhoz az őrületben megtunkolt patkánylyukhoz, ahol másfél hónapot dolgoztam. A mai nap történetesen köbre emelte ezt az érzést.

Konkrétan azzal a meggyőződéssel jöttem el a munkahelyemről, hogy ma vagy másfél-két héten belül felmondanak nekem. És őszintén, talán jobb is lenne.

Nem akarok visszamenni Ádámhoz és Évához, de annyi is elég ebből az egész keserves toszakodásból, hogy még mindig azt a nyavalyás, szájbatekert szöveges kalandjáték átdolgozását és Angularra történő átalakítását végzem Tasziló, a vezető progmanusz „mentorálásával”. Keserves szar feladat. Az egész program gyakorlatilag kódsorokra hullik: tele van kezdő baromságokkal, code smellekkel és hírből sem ismeri az objektum-orientáltságot. Borzalmasan egyszerű és primitív: manapság már teljesen másként írnám meg.

Nem vagyok annak a híve, hogy valakit a kinézete és a stílusa alapján ítéljünk meg, azonban elhallgatni sem akarom, hogy a srác a tipikus gyíkfejű, negyvenes, „ancihotelban” hesszelő kobold prototípusa, akit még a játszótéren is sírva vertek agyon a többiek. Tudom – mivel üvöltve közölte a főnökségnek -, hogy válófélben van, a gyerekét a felesége vitte magával, aki máris talált egy új pasikát és sürgősen kellene lóvé az asszonykának, mert a közös ház felét ki kellene fizetnie.

Az elején – Isten látja lelkemet – próbáltam sajnálni és megértően közeledtem hozzá, dacára annak, hogy én magam világéletemben kínosan ügyeltem arra, hogy bármilyen gondom-bajom volt, egyetlen egyszer se lássák rajtam a diákjaim. Mások vagyunk – ezzel magyaráztam be magamnak, hogy a srác tízből egyszer sem tud normálisan viselkedni. Például a levelekre egyáltalán nem, vagy csak orbitális agyfrancot tud válaszolni. Például: hogy nem köszön a munkatársainak. Például, hogy szándékosan 15-30 perc késéssel érkezik a találkozóinkra, s akkor is ráhúz még 20-25 percet a gép előtti tökölődésre, miközben nagyon jól tudja, hogy én rá várok a vendégfotelben.

Az empátia nem mindenkivel veleszületett tulajdonság, de mint pedagógiából megtanultuk: elsajátítható. Mint a fegyelem, mint a kedvesség, mint a pontosság.

Én persze hétről-hétre nyelem a sok hülyeségét: én, aki minden új osztályban úgy kezdtem a legelső tanórát, hogy „két dologgal lehet maradéktalanul és azonnal felidegesíteni: a pontatlansággal és a tiszteletlenséggel„. De ezt itt persze nem mondhatom. Ettől még nem lenne Taszilónk más, mint a többi piszkálódó, másba a lábát törlő varangy, de emellett megvan az a rossz tulajdonsága, hogy feladatot sem tud kiadni és emellett abszolút nem érti a helyzetemet és nem érdekli a mentoráltja.

Ma egészen addig mentünk el, hogy a múlt heti feladatmegoldásomat (amit persze megint pocakból kúrt hozzám az egy órás agymenése végén, foghegyről) egy órán keresztül ekézte és mocskolta, hogy miért rossz? Emellett persze megint olyan dolgokat követelt rajtam, amiket nem adott ki feladatként és nem tudhatok a jelenlegi tudásszintemen. Amit hiányol a kódomból, az tulajdonképpen a különbség egy senior és egy junior programozó között: a programkód finomsága, a gyakorlati praktikák. Értem és belátom, hogy szakmailag igaza van. De akkor sem lehet így egy munkatárssal bánni.

Ma például 25 percet késett, majd 20 percet üvöltve beszélgetett a főnökséggel, aztán amikor odamentem, elhajtott, hogy türelmet kér. Újabb 20 perc után volt képes fogadni.

Gyakorlatilag össze-vissza tépdelte a programkódot, majd amikor egy óra után kértem egy másolatot, gyakorlatilag elküldött a búsba.

Ott, akkor egy kissé szópárbajoztunk. Én felvilágosítottam róla, hogy nincs 10 év tapasztalatom a programozásban. Ő akkor gyakorlatilag azzal vádolt meg, hogy nem is én írtam a játékot. Érted, megírom 80 oldalnyi dokumentációt, elmegyek megvédem a játékot és a dokumentációt az OKJ-bizottság előtt, beadom egy állásjelentkezésre, ahol programozók nézik meg, majd bevállalom az átdolgozását, de biztosan csalok… Mert amikor levegőt nem tudnék venni, ha nem lenne ingyen, én biztosan külön programozót fogadtam, aki hétről-hétre megírja a feladataimat. Nevetséges! Nem volt durva hangnemű a vitánk, inkább csak határozott álláspontot képviselve szájkaratéztunk öt-tíz mondatot. A kérdésem: miért vettek fel úgy, ha pontosan tudták, hogy mennyire felszínes a programozási tudásom? Tudták, hogy bele tudok tanulni, de nem megy segítség nélkül. „Nem adhatok mást, csak mi lényegem” (Madách Imre).

Természetesen a nagyfőnöki iroda mellett „konzultáltunk”, aki végighallgatta a beszélgetésünket. Pontosan végszóra kellett Taszilónak a vezetői értekezletre bemennie, én persze elhúztam haza. Vártam a hívást a felmondásról, de ma megúsztam.

Amikor a buszon ültem hazafelé, valamiért ezt az Ady-versszakot idézgettem fel magamban:

Sertés testét, az undokot, én
Simogattam. Ő remegett.
„Nézd meg, ki vagyok” (súgtam neki)
S meglékeltem a fejemet,
Agyamba nézett s nevetett.