Bevallom, ténylegesen csúsztatok.

Most nem azokról a Fényesen Csillogó, létükkel a világot megaranyozó embermillókról beszélek, akik már a fényben vannak. Róluk nem lehet mesélni: nincs olyan szó, ami ezeknek az embereknek a hiányát csak körvonalakban körül tudná írni. Rokonok, ismerősök halála – milliónyi felfoghatatlan tragédia.

Nekem meghalt a negyedik osztályos tanárnénim, akit bár nem szerettem, de az idősebb fiát bálványoztam (szinte a bátyámként tekintettem rá, okos felnőttre). Az „elhalt” fiatalabb gyermekére (aki általános iskolai osztálytársam volt) pedig borzalmasan irigy voltam a bátyja miatt. A Báty egyszer eljött hozzám a gépemet megszerelni: annyira örültem neki, hogy napokig madarat lehetett volna velem fogatni, mert rám szánta az idejét: szinte ittam a szavait.

Most mindketten sírnak és az apjuk is élet-halál között lebeg. Őt nem ismertem jól, de annyit segített a gyerekeinek és annyit voltak együtt, hogy meg voltam róla győződve, hogy csak nagyon jó apa lehet: szerettem volna, ha az én apám is ennyire odaadó lenne a gyermekei felé, de az én apám külföldön dolgozott. Mi nem csináltunk semmit sem együtt, mint család. Ők igen.

Szóval Ő nekem nem csak egy újabb ember, aki már nincs…

Mégsem az emberi áldozatokról szerettem volna beszélni. Hanem arról, ami az emberek előtt már meghalt.

Először csak a kézfogások, az emberi gesztusok vesztek oda a történelem aktuális viharában, majd az elköszönéskori puszik, a rokoni arcpaskolások és az anyai simítások. Nagyon jól esne a magyarságnak bőségesen ilyen szeretetteli gesztus – az érintés. Tanárként nem értettem, hogy az idősebb kollégák miért simították meg a gyerekeket, a mostani píszí világban viszolyogtam ettől a gesztustól. De amikor „leszereltem” mint tanár – végre megértettem: ezek a szeretetlen, elhanyagolt és saját magukat lekicsinylő emberkezdemények akkor, először kaptak szeretetet és törődést egy felnőttől. Ma már én is megsimítanám ezeknek a szegény elveszett gyerekeknek a haját, megveregetném a vállukat. Nagyon hiányoznak az emberi gesztusok.

Annyira hiányzik, hogy ne csak individuumokként „éljük túl a mát”, hanem csoportokként, barátokként és ismerősökként is funkcionáljunk.

Nagyon hiányzik a családom és az a helyzet, ami a vírus előtt volt. Az a nyugalom, a biztosabb lét, a valamivel nyugodtabb emberek és a szabadság, hogy bárhová mehettünk. Hiányzik, hogy szabadon lélegezhessek a szabadban és végre elnyalhassak egy fagylaltot anélkül, hogy az emberek úgy nézzenek, mintha csak a lehúzott sliccemet lóbálnám. Hiányzik, amikor még nem kellett bizonytalanul és szúrós szemmel méregetnem a másik szülőt, hogy túl közel jött-e a gyerekemhez és hozzánk?

Hiányzik a baráti beszélgetés és a tudományos összeröffenés a közvetlen barátommal. Hiányoznak a közös ebédek, amikor nyelvészként megszakértettük a világ dolgait.

Hiányoznak a meghalt szellemóriások, a gyors egymásutánban a túlvilági fénybe lépő nyelvészzsenik. Mennyi tudást vittek magukkal! Hiányzik az is – nagyon-nagyon!

Hiányzik, amikor nem egy oltás megléte vagy meg nem léte alapján osztották szét a társadalmat és hiányzik, amikor még elfogadtuk – valamennyire – az ellenvéleményt egy társadalmi kérdésről.

Hiányoznak az utcazenészek, a koncerthangulat, az új albumok és a színház. A sorozatok, a filmek – még az a nyavalyás tucat képregényfilm is!

Hiányzik az a több millió forint, ami a túlélésre ment el: az összes Babaváró és megtakarítás… Szörnyen hiányzik: napról napra élünk azóta. Életemben ez a második időszak, amikor megtapasztaltam, hogy milyen az éhezés. Azelőtt babosrizst ettünk, most háztartási kekszet.

Emlékszem, hogy pontosan a vírus kitörésekor veszett össze a család: a testvérem és a szüleim távolba menekültek, s ennek nagyrésze a vírushelyzetnek köszönhető. Türelmetlenebbek lettünk. Türelmetlenebb lettem.

Nem tudtam megbocsátani, hogy a családom szétszakítójaként utalt rám az öcsém és ők nem tudták elfogadni, hogy én az enyéimet választottam. Alig beszélünk azóta. Hiányzik a nagymamám, akit nem tudom, hogy mikor láthatok újra – ha már egyáltalán…

Nem tudom tovább írni ezt a bejegyzést, mert egyszerűen túl mély a hiány.

A Covid első áldozatai a bizalom, az emberi értékek, az emberi kapcsolatok és a humánum voltak.

Még át sem tudjuk érezni, hogy mennyi mindenkit és mennyi mindent vesztettünk másfél év alatt.