Talán a legnehezebb dolog, hogy pozitív legyek ezekben az időkben - természetesen csak lelki értelemben, járványtani szempontból könnyű összeszedni a pozitivitást.

Néhány gondolat, emlékfoszlány a valamikori lelkiállapotomat demonstrálandó:

Ahogy a kádban ültem fél órával ezelőtt, azon gondolkodtam, hogy mennyi mindent megéltem már, de még csak hasonló dolog sem történt velem, mint a COVID-járvány. Még gyermekkoromból emlékszem 9/11 tragédiájára. Ott ültünk vagy kéttucatnyian a technikateremben 2001. szeptember 11-én, a rissz-rossz, fekete-fehér Videoton tévé előtt, először tesiórán, majd a 12-13 éves osztálytársaimmal együtt döbbenten néztük, hogy omlanak össze a tornyok, hogyan ugranak ki a kétségbeesett emberek a semmibe. Akkor éreztem magam először igazán elveszve, a bizonytalanság és a rettegés által teljesen körülölelve. Nem értettem, hogy mi történt, de láttam, hogy Jocó tanár úr (nem, nem az a hírhedt…) az osztályfőnökünk falfehéren bámulja a tévét, majd a kollégái is beszállingóztak híradót nézni. Megrémített a helyzet. Megrémített, mert ismeretlen és kilátástalan volt.

Aztán visszatértek gondolataim a jelenbe és az jutott eszembe, hogy mennyire szerencsés is vagyok: az egyik legszerencsésebb időszakban, az 1990-es és a 2000-es években voltam fiatal. Akkor azt hittük, hogy minden lehetséges: a számítógépek és az autók még gyorsabbnak, a jövő évről-évre fényesebbnek látszott. Emlékeimben a felnőttek kínosan türelmesek/türelmesebbek voltak egymással akkoriban és az emberi normák (legalább is Magyarországon) működtek. Nem tapasztaltuk meg a háborút, volt mit ennünk  – s ezt természetesnek is vettem. A közélet unalmas volt, de szinte minden politikai mondat jólformált és kulturált volt, s egyre gyakrabban szerepelt benne a „demokrácia” szó. Gyerekként, tinédzserként tiszta szívből örültem annak, hogy Schmidt doktor úr, a falusi orvosunk mennyire jófej, hogy ha kellett, hetekre kiírt érettségi vagy a jogsivizsga előtt. Igaz, 12 évesen, ha jól emlékszem, szintén 2001-ben, kétoldali tüdőgyulladást kaptam, rettenetesen rosszul és bágyadtan éreztem magam (mint utólag kiderült, elég súlyos volt az állapotom –  az osztálytársaim már a fejfámat rajzolgatták fel a táblára szünetekben), de örültem, hogy egy hónapra kimaradtam az iskolából.

Burokban éltem 18 éves koromig, egy nógrádi kis faluban.

Aztán felvillant az utolsó megtartott órám, a „rendes élet” utolsó pillanata is: 2020.március 13-án, ha jól emlékszem, az 5. órarendi óra volt az: nekem a hatodik, mert nulladikra is be kellett mennem. 12:25-kor, 10 perccel az óra vége előtt az akkori 10.B-t (vagy az A-t? Sohasem tudtam megjegyezni, hogy melyik betűhöz melyik osztály tartozik) tanítottam: az újdonsült igazgatónő akkor rendelte el a hangosbemondón keresztül a tanítás azonnali felfüggesztését és a tanulók haladéktalan szélnek eresztését.
A március 15-i műsorra készültünk volna az osztállyal és a gyerekek borzalmasan elkenődtek, mert még iskolarádión sem tarthattuk meg a műsort. Enyhébb metállal, rockdalokkal készültem, újfajta versekkel és egy 48′-as honvéd naplójának részletével. Emlékszem, hetekig tanítottam be a koreográfiát. Már januárban is hallottuk a híreket a járványról a tanáriban, de csak legyintettünk. Végül aznap jött el a pokol. Totális fejetlenség, reménytelenség, mesterségesen fokozott hisztéria: a gyerekek szinte úgy menekültek haza, mintha egy idegen ország katonái üldöznék őket. Én, friss apukaként még jobban rettegtem – nem elsősorban magamért, hanem a családomért. Emlékszem még arra is, hogy – ahogyan félve és mégis örömmel lépkedtem hazafelé -, eszembe jutott, hogy most már semmi sem lesz ugyanolyan. Azt tippeltem, hogy egy héten belül visszarendelnek bennünket. Aztán úgy hittem, hogy 2, maximum 3 hónap alatt az élet visszatér a rendes kerékvágásba. Tévedtem.

Aztán munkanélküli lettem (a lehető legrosszabb pillanatban mondtam fel a munkahelyemen), a szüleim és az öcsém elfordultak tőlünk, alig van mit ennünk és napról napra élünk – teljesen távol vagyunk attól, amit a feleségemmel tizenkét évvel ezelőtt elképzeltünk a jövőnknek. Most, szinte napra pontosan egy évvel a leírtak után – mégsem aggódom.

Miért nem félek?

Ha nem jöttél volna rá, Kedves Olvasóm, én depresszív, mondhatni túlontúl melankolikus alkat voltam. Mélyérzésű kissrácként mindenkiről a jót feltételeztem és ezt is vártam el. Csalódtam a világban és ez felőrölt. Amikor a nógrádi álomvilágomból kikerültem, 35 kilogrammot híztam egy év alatt az egyetemvárosban: bánatháj volt az, ma már tudom. Akkor voltam a legboldogtalanabb: a világ nem lett más, csak én büntettem magam mindennel, amivel csak lehetett: cigarettával, többliternyi kávéval, kalóriatízezrekkel.

Közben eltelt egy idegen városban 10 év – eleinte magányosan, aztán egy fantasztikus társsal, a majdani nejemmel, de tulajdonképpen semmi sem változott. Letört, ideges, eléggé agresszív emberré váltam. Amikor már kis híján kinyírt a nagyon fiatalon elkezdett, gyakorlatilag 15 évig szívott bagó, a feleségem ajánlotta a két ünnep között, hogy a leszokáshoz hallgassam meg Allen Carr hangoskönyvét a „Leszoknék a dohányzásról, de nem tudok!” címűt, mert egy pszichológus ismerősének bevált, aki maga is szkeptikus a hipnózissal satöbbi szemben. Nagy baromságnak tartottam, de egy hét lelki gyötrelem után már a küszöböt rágtam egy cigiért, nikotintapaszra pedig pénzem nem volt. Így hát letöltöttem NCore-ról a hangoskönyvet és az egyik RPG játszása közben hallgatni kezdtem – fél füllel. Aztán újra meghallgattam. És újra. És újra. Egy hétig, szinte minden szabadidőmben. Fantasztikus eredménye volt. Egy hét után teljesen elmúlt a nikotin utáni vágyam – azóta sem szívtam egy szálat sem. Akkor jöttem rá, hogy képes vagyok segíteni magamon – lelkileg is. Ennek több, mint két éve.

Az önfejlesztés segített abban, hogy örüljek annak, amim van. Az elmúlt másfél-két év története következik, a saját lelki fejlődésemről írok.

A legelső lecke volt az elengedés: hosszú idő volt belátni, hogy nem haragudhatok a világra, mert azzal csak magamat mérgezem meg. Hosszú, tanulságos lecke volt. Rendbetettem magamban a szüleimmel való viszonyomat. Szisztematikusan megbocsátottam a hűtlen szeretőnek, az engem elhagyó barátoknak, az engem totálisan letojó csoporttársaknak, a szenvtelen szüleimnek, nagyszüleimnek és mindenkinek, akinek a lelki fullánkját magamban viseltem. Megbocsátottam, de megfogadtam, hogy nem engedem, hogy ismét bántsanak. És ettől könnyebb lett belül: nem a világ lett más, hanem én magam. És ez akkor, abban a pillanatban elég volt.

A második lecke az önszeretet volt. Arra is rájöttem, hogy gyűlöltem magam és lassú öngyilkossággal akartam megmérgezni magamat vagy ha úgy jön ki a lépés, akár félszándékos tüdőrákot is okoztam volna a másféltucatnyi napi cigarettadózissal, vagy szívinfarktust az extrém gyorsan összezabált túlsúllyal. Megbocsátottam magamnak és észrevettem az erényeimet és a pozitív tulajdonságaimat. Elhittem, hogy megérdemlem a boldogságot és az emberi kapcsolataimat: akkor jött az életembe létezésem hatalmas többlete: a családom. A feleségem és jóval később a fiam is. Elhittem, hogy érek ennyit és boldog lehetek. És boldog lettem.

A harmadik lecke a hálaadás volt. Még hittanórán tanultuk Éva nénitől, hogy az ima elsősorban a hála eszköze. Majdnem másfél évtizedig nem imádkoztam, mert haragudtam az Istenre, amiért szenvedni hagy. Hónapokig tartó fejlődés volt, amíg rájöttem, hogy nem Ő, hanem én tehetek arról, hogy rosszul érzem magam. Annyi mindent kaptam a Mennyei Atyától: értelmet, erőt a küzdésre, egészséget, gigantikus lelkierőt és családot, fantasztikus családot. Körülöttem: cetliken, háttérképeken aggódásellenes bibliai idézetek vannak, ezek plusz erőt adnak.
Manapság minden reggel kora hajnalban kelek és hálalistát vezetek a tegnapi napról. Feltölt és erőt ad, ha az Úrral beszélhetek az ima eszközén keresztül. Egy ideig próbáltam spiritualitás nélkül megélni a hála érzését, de az olyan volt, mintha egy beszélgetés közben szándékosan hátat fordítanék annak, akihez beszélek. Tudom, hogy hallja, amit mondok, de érzem, hogy valami nincs rendben.

A negyedik lecke a benti (lelki) lecsendesedés. Nálam a meditáció mellett ennek eszköze a hit megélése volt. A reggelt félórás meditációval és lelki megerősítésekkel kezdem: amikor az önfejlesztést elkezdtem, még csak másodpercekre tudtam uralni a gondolataimat. Manapság már percekig képes vagyok a jelenben maradni és megélni a pillanatot.

A legfontosabbnak talán a hála érzését tartom a leckék közül. Nem azért a maszlagért, mert „annak van az univerzumban a leggyorsabb rezgése”, hanem azért, mert beállítja a világlátásodat: ha hálás vagy, hálaadásra alkalmas dolgokat látsz magad körül; ha ideges, csak bosszantó dolgok fognak körülvenni. Értékeled a már meglevő dolgaidat, hálás vagy más embereknek, ha adnak valami értékelhetőt.

Gondjaim persze vannak nekem is, bunkó, senkiházi emberekkel találkozom én is (legutóbb egy hisztérika üvöltött le és lökött fel majdnem a járdán – a babakocsival együtt), de ma már nem gondolkodom rajta órákat és nem engedem, hogy megmérgezze a gondolataimat vagy akár a másnap gondolatait.

Legutóbb, amikor hetekre egyedül maradtam (tavaly november végén), mert a szoftverfejlesztői vizsgára kellett készülnöm és a családom édesanyámnál volt (mint utólag kiderült, önkéntes karanténban), mardosott a kétség. Jobb híján felütöttem a Bibliát és ezt olvastam benne: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg. Mert én, az ÚR, vagyok a te Istened, Izráel Szentje, a te szabadítód” (Ézsaiás 43:1-3.). Ha nem is azonnal, de megvigasztaltak ezek a sorok. Eszembe jutott, hogy én egy boldog, egész és értékes ember vagyok – ideiglenesen állás nélkül és rossz anyagi körülményekkel.

De mégis magamban hordom a hitet, a reményt és a szeretetet. Örökkön örökké. Ámen.