Szóval az úgy kezdődött, hogy tavaly, a gyomorbypass miatt nem mentünk sehová, “csak” egy török kórházba. Éppen itt volt az ideje, hogy kiruccanjunk valahová. Mentünk volna korábban is, de épp most kezdtem az új cégnél, és hát nem valami jó kapcsolatkezdet egy másfél hetes szabadsággal indítani. Úgyhogy maradt az egyetlen lehetőség októberben: az “arany ősz”
Szóval eljött ez az idő is: igyekszem minden évben megjutalmazni magunkat egy olcsóbb, külföldi társasutazással – s ezzel magamat is biztatom, hogy ismét meg tudtam teremteni az árát programozóként (tanárként eltöltött 10 évemben gyakorlatilag nem voltunk nyaralni – nem telt rá). Talán idén éreztem először, hogy ez mennyi irigységet váltott ki a körülöttem lévő emberekből,
A bejegyzés választott címét Deáky Andrásnak, Gyimesbükk talán legfontosabb emberének könyvéből kölcsönöztem, mert remekül összefoglalja azt az igazságot, amelyet jómagam is megtapasztaltam az erdélyi kirándulásunk közben. A szervezés Alapvetően spórolási célzattal fizettünk be egy pécsi utazási irodánál egy erdélyi körútra, még júliusban. 2012-ben voltunk nyaralni legutoljára, még Egerben, hátizsákos turistaként: a feleségem akkor még csak
Kedves Olvasók! Jelentem, túléltem Erdély gigászi erdejeit és hegyeit, plusz egyetlen mackó sem rágcsált meg. Jelenlegi poszt inkább csak egy alibi bejegyzés, hogy jelentkezzek: szeretnék még szentelni egy rendes, bőséges bejegyzést az erdélyi kirándulásról. Képekkel és esetleg videókkal együtt. Rengeteget fotóztam, de olyan mennyiséget, hogy a Google Drive 2,5 napig szinkronizálta a tárhellyel. Az erdélyi
Már hetek óta nincsen hozzászólás-spam a tárolóban, szóval még a spammerek is nyaralnak. Jól teszik. Az elmúlt héten egymás után jöttek a fasságok, amelyek miatt megint nem tudtam egy sort sem írni: a melóban végre valamelyest konszolidálódott a helyzet, ekkor kaptam el egy (egyre fokozódó) durva torokgyulladást, amivel a héten itthon kell maradnom. Tényleg jártányi