Szóval az úgy kezdődött, hogy tavaly, a gyomorbypass miatt nem mentünk sehová, “csak” egy török kórházba. Éppen itt volt az ideje, hogy kiruccanjunk valahová. Mentünk volna korábban is, de épp most kezdtem az új cégnél, és hát nem valami jó kapcsolatkezdet egy másfél hetes szabadsággal indítani. Úgyhogy maradt az egyetlen lehetőség októberben: az “arany ősz” Lengyelországban.
Voltam már itt. 2005-ben, a fotóim dátuma szerint június 13. és 15. között. 16 évesen, egy vallási zarándoklat keretében meglátogattuk az éppen akkor meghalt II. János Pál pápa szülővárosát, Wadowicét: a főtéri plébániatemplomot, ahol megkeresztelték, és a szülőházát, ami már múzeum volt, családi relikviákkal, reverendákkal, korabeli bútorokkal. Plusz voltunk Wieliczkában, a sóbányában, Częstochowában, a Jasna Góra-i pálos kolostorban a Fekete Madonnánál, Krakkóban a Wawelen és a Főtéren, a Posztócsarnok és a Mária-templom tornyai alatt, a legvégén pedig Auschwitzban. Imádtam. A szállásunk egy krakkói diákszálláson volt, fillérekért. Reggelit kaptunk, talán vacsorát is, arra már nem emlékszem.
Őrületesen jó volt: emlékszem, hogy minden kellemes és új. Minimális pénzzel mentem, és szinte csak Auschwitz érdekelt, de addigra már alig maradt belőle. Csak egy Auschwitz Krónikák magyar szinkronos (!) DVD-t és egy jellegzetes plakátot tudtam venni. Meg cigit. Rengeteg cigit: akkor még bagóztam, és kb. 4-5 csíkkal vettem.
Emlékszem, hogy akkor mindenki értett angolul és kedves volt, amikor megtudta, hogy magyarok vagyunk. Szinte kivételeztek velünk.
Meg lehetett számolni, aki nem értette a magyar vagy az angol szót: csak egy idősebb apáca és egy vécésbácsi nem értett egész, egyhetes utunkon. Minden nap patikamérlegen volt kimérve: sokat mentünk, de mindenre volt idő. Mindent láttunk, el is teltünk vele. Egy hét. Csodálatos volt, már-már megrészegítő. Auschwitz után vagy két óráig némán ültünk a buszon, annyira megviselt minden.
Ide rakok pár képet szemléltetésként.
Bevallom férfiasan, ezt kerestem most is. Ezt az érzést: a magyarként kivételezettség létét. Már persze nem egyedül, hanem egy csodálatos feleséggel az oldalamon, nagyobb anyagi függetlenséggel, mint érettségire készülő középiskolásként.
SPOILER: teljesen mást kaptam, mint amit vártam. A környék és az ország csodálatos volt, de az emberek nem. A magyarok sem. Ugyanolyan cigizabáló idegroncs volt mindenki, agresszív, türhő, mint itthon.
2026. október 15-én, hajnali négykor indultunk Magyarországról Lengyelországba. A gyülekezőt háromnegyed négyre tették a város legnagyobb parkolójába, nehogy valaki véletlenül kipihenje magát a kirándulás előtt és persze, nehogy sikerüljön egy éjjeli helyi járatot keríteni. Négyre már lett volna, de így mindenképpen taxizni kellett. Hát így támogatjuk mi a helyi gazdaságot.
Hideg az volt, meg négy nap Zakopanéval, Krakkóval, Auschwitzcal és a wieliczkai sóbányával, mellé szállás a Hotel Solnyban, és annyi előzetes tudnivaló, hogy az indulás előtt már majdnem vizsgázni lehetett volna belőlük. Mert hát mindig bizakodásra ad okot, ha a tájékoztató pdf-je (“Utastájékoztató Dél- Lengyel Körutazás 2026.10.15-18.pdf”) 8-as betűmérettel, faltól falig szöveggel két oldal. És persze PIROSAN ÜVÖLTENEK benne a SOROK, hogy mit tilos.
Isten bocsássa meg az asszociációimat és egyéb lúdtalpas hasonlataimat, de nekem fájóan egybevágott az egész az auschwitzi kirándulócéllal. A buszra fejenként tízkilós bőröndöt vihettünk. Enni nem volt szabad, a palackot az ülés hálójába tenni szintén nem, szemetes nem volt. Az utastájékoztató külön leszögezte, hogy az autóbusz nem étkezőkocsi, ugyanakkor négy napig az ülésünk az ideiglenes otthonunk. Érdekes “ingatlan” az ilyesmi. Otthon, ahol nem ehetek, és a szemetet minden alkalommal személyesen kell kitelepítenem. A hirdetésben ezt úgy írnák: “kiváló közlekedés, minimális rezsi”.
A bőröndöt a tájékoztató szerint helyben, karosmérleggel mérik le. Nem tették, de persze az utastársakat megnézve értem, miért írták bele. Külön tiltották a zsugorfóliás ital, a konzerv és az élelemcsomag szállítását: bár ennek volt alapja. Még 2023-ban láttam, ahogyan két utastársunk két zsugor ásványvizet pakolt magának Erdélybe. Biztos attól tartottak, hogy ott még víz sincsen bevezetve.
A buszon boríték járt, három valutában, pontos összeggel, visszajáró nincs: fejenként 10 € járulékos és 20 € Tarnów, 100 zł a krakkói vezetés, 2000 Ft a füles. A foglalási kosárban a vezetés és Tarnów még 0 Ft volt, a füles pedig csak a végleges levélben bukkant fel. A fülhallgató persze alig kellett, csak a wieliczkai sóbányában használtuk (Auschwitzban a múzeum a saját vevőjét adta). A “füles” hivatalos neve egyébként RETEKESS TT131P idegenvezetői rádióvevő volt. RETEKESS az én márkám 😀 Bizonyára nem magyar nyelvre fejlesztették ki, magyar marketinges kontrollcsoport sem nézhette át.

A RETEKESS TT131P, vagyis a kétezer forintos füles. RETEKESS az én márkám.
Végül 33-an voltunk a 40 fős minimum helyett, mégis elindult a kirándulás. A végleges levél hat nappal indulás előtt felcserélte a 2. és 3. napot, és kora délelőtti zakopanei érkezést ígért a hajnali négyes pécsi indulás mellé. Izgalmas volt az indulás, na.
Budapesten csatlakozott hozzánk az idegenvezető, akit a továbbiakban Menyasszony úrnak fogok nevezni: örökké készülődött, mint menyasszony az esküvő előtt, és mindig úgy tűnt, mindjárt elhangzik az igen. Kínosan ügyelt rá, hogy szétbeszéljen mindent, leszarja az utasvéleményeket és hogy minden közös étkezésre utolsóként érkezzen. És mondtam már, hogy fosta a szót? Mi, csak egyszer mondtam eddig? Pedig a készülődés közben folyamatosan beszélt. Butaságokat is, történelmileg hibás dolgokat is, olyan magabiztossággal, amihez nekem akkor sincs pofám, amikor tudom, miről beszélek. Azért lopva elképzeltem, hogy milyen lett volna a hangulat a PTE Történettudomány Tanszékén, ha Menyasszony úr ilyen sunyi módon durrantja bele az agyi bélgázait ott a levegőbe. Bebesi prof, meg Varjas tanár úr nagyra értékelték volna bizonyára…
De hát ezeket a történelmi sületlenségeket különösen kellemes plusz szolgáltatásként csapta hozzá az utazási iroda egy történelmi városokat érintő úton. Az ember befizet, hogy megtudjon valamit Lengyelországról, aztán fejben külön oszlopot nyit annak, amit majd otthon ellenőriznie kell. A látnivalók mellé házi feladat is jár. Meg továbbra is fenntartom: nincs szükség arra, hogy két órán át folyamatosan fossa a szót valaki. Mondja el a legfontosabbakat 30-50 percben és hagyja aludni, zenét hallgatni a többieket. Senkit nem kell érettségire felkészíteni a húszéves osztálytalálkozóra.
Az iroda kétezer forintért új fülhallgatót biztosított, százhatvan méteres hatótávolsággal. Ezt előnyként írták le. Menyasszony úr hallatán azért eszembe jutott, hogy százhatvanegy méterre már esetleg lehetne valamit kezdeni az életemmel és a normális, saját hangú gondolataimmal a koponyámban.
Történészként kifejezetten falra mászom a slampos magyarázatoktól: jól hangzó, buszon visszaböföghető kis történelemlabdacsokat csöpögtető mittelalter átképzett zsenikből, akik szigorúan “önképezve” kecskepásztorból/bányamérnökből/ideiglenes vasúti fékezőből képezték át magukat Szakály professzorrá. Ő is ilyen volt. Az, hogy kicsit döcögtek a 18-20. századi uralkodók, hát Istenem. “Majd gyorsan mondja, hátha elhiszik magának.” – mondta vitriolosan az egyik történelemprofesszorom az egyetemen. Menyasszony úr is ezt követte: levegőt nem véve átszaladtunk egy délelőtt alatt Mária Teréziától Maximilian Kolbe atyáig, “aki közölte, hogy ő megy a hapsi helyett a gázkamrába”. Csakhogy Kolbe nem gázkamrába ment, hanem a 11-es blokk éhezőbunkerébe, és két hét múlva fenolinjekcióval ölték meg. Persze a szentté avatásáról, a legendájáról és erről a fájdalmas halálról már nem esett szó.
Konyhatörténelem.
Ez az adott utazási iroda sajátossága: rendkívül feszes program, amelyen hajtanak, mint a marhákat a vásárra, közben szanaszét akar csimázni felesleges információval. Hajnalban, amikor felkelsz az induláshoz, még nem tudod, hogy aznap végig fogod hallgatni a királyvíz összetételétől a Tátra keletkezéséig mindent, ami csak eszébe jut. Azt is biztosra veheted, hogy a teljes Árpád-házat ágyasokkal, zabigyerekekkel és Huszonnegyedik Andrásokkal is meg fogod kapni. És akár akartad, akár nem, érettségi óta először újra átismételted ezt a rettenetesen rosszul felidézett tananyagot.
Én hálát adok az Istennek, hogy az AirPods Pro 3-am zajszűrős. Ennyi baromsággal, meg maxra tekert mikrofonnal még ő sem bírt el, de legalább tudta annyira tompítani a félinformációkat, hogy hangoskönyvet tudjak hallgatni közben. Én 5 év egyetem (3 év BA és 2 év történelem MA) után nem kívántam újraélni a magyar-történelem szakos PTSD-t, így inkább olvastam és jegyzeteltem.
Közben a szerencsétlen, mellettem ülő feleségemnek súgtam a fülébe a kimaradó vagy helytelen információkat, akit körülbelül annyira érdekeltek, mint egy pattanás tartalmának elektronmikroszkópos elemzése.
Menyasszony úr persze sportot csinált abból, hogy ha 8 órakor beszéltük meg az indulást, akkor 7:56-kor jött le a svédasztalos reggelire és 8:05-ig édesdeden váratta a buszon ülő csoportot. Meg persze, az ellenvélemény-toleranciája is olyan volt, mint a jövendőbelinek a nagy napon. A faszi egész egyszerűen nem hallotta meg a kéréseket/kérdéseket. Így a legjobb csoportot vezetni.
Az első nap célja Zakopane volt, Szekszárd, Budapest és Zólyom felől közelítve. A programban városi séta, górál piac és a Gubałówka felvonója szerepelt. Én közben a helyi ennivalókat néztem, és feltűnt, hogy rengeteg helyen árulnak pálcára húzott, spirálra vágott krumplit. Utána is kellett járnom, mi a neve, meg hogy ezt csak itt lehet-e kapni, vagy Krakkóban is. Ilyen alaposan készültem Lengyelországból: a burgonya területi elterjedését már az első napon kutattam. De persze itt hibát követtem el: sem krumplit, sem oscypeket, sem śliwowicát nem vettem, mert bíztam benne, hogy később is lesz rá alkalom. Nem volt. Hát persze, hogy rohantunk.
Szóval elsőként Zakopane. Főleg a Gubałówka, mivel felmentünk. Imádtam ezt a korhelylevesszerű izát, bár nekem a lengyelek rendkívül sótlanul, fűszermentesen főznek. Ittam ilyen śliwowicás teát is, a feleségem meg forralt bort. Én lazán, “így mulat egy magyar legény”-szerűen gyorsan a gallér mögé csaptam a pálinkás teát, aztán úgy fejre álltam tőle, mint egy begőzölt kiscsikó.
Emberek, emberek mindenhol.
De persze maradt a kötelező krówkakeresés, mert a tejkaramella az kell. Kell a szülőknek, a céghez is be kellene vinni, mert ez a házi szabály. Vettünk is vagy 2,5 kilogrammot végül.
És minden drága. Idő nincs körbenézésre.
Estére Wieliczkába mentünk, a Hotel Solnyba. Már az első estén az érdekelt, van-e a közelben élelmiszerbolt. Jól tettük, mert egyébként senki sem szólt nekünk, hogy vasárnap te maximum a kredenchez mész kajáért, nem üzletbe. Így került az életembe a Lewiatan, amelynek a neve alapján előbb gondoltam volna valami ószövetségi fenevadra, mint egy boltra, ahol tejkaramellát keresek. Ott is a krówki volt a fő cél. A hűtőmágnesnél legalább kevesebb ideig foglalja a helyet és hasznosabb is. A feleségem Ziajás dolgokat, meg egyéb lengyel kozmetikumot vett, szintén itt. És itt örökké hálás leszek a ChatGPT-nek, aki megosztotta, hogy ezt Zsájának mondjuk és a “zuoti”-nak kell mondani a lengyel valutát “zlotyi” helyett. Ezt amúgy tudtam, de őrületes segítség volt, hogy a zsebedben hordasz egy lengyel idegenvezetőt a hülye kérdéseidre. Menyasszony úr teljesen fals információkat mondott: de olyan szinten, hogy rendszeresen trianguláltam a ChatGPT-vel azt, amit mondott, és életmentő volt, amikor kijavított. Ez egy jó tanács magamnak a jövőre nézve: telefonban, hangüzemmóddal szinte 100%-os a hatékonyság idegenben.
A szállodai reggelihez is volt előzetes használati utasítás: a kihelyezett ételmennyiség az egész csoportra vonatkozik, és a sósból meg az édesből mindenkinek jusson. Jó, hogy szóltak. Már majdnem azt hittem, a svédasztalt egyedül kell legyőznöm, bár jó néhány elvtárs, úgy láttam, tényleg ezzel a feladattal ült le falni (evésnek nem merném nevezni ezt a habzsolást). Ez is annyira jellegzetesen magyar volt: a házigazdánkon láttam a lenézést. Amúgy az étel kivitelét külön megtiltották; a buszon sem ehettünk, úgyhogy a szendvicsnek ezen az úton elég rosszak voltak az elhelyezkedési esélyei.

Vacsora a hotelban. Minden este csirkemell volt.
Ez volt egy tipikus vacsora, speciel az első napi. A második nap is ugyanez jött, csak valami sárgás szósszal és céklával. A harmadik nap káposztasaláta járt mellé, és gombával volt töltve a csirkemell. Biztosra mentek a csirkemellel, nem kell sokat gondolkodni, hogy mit süssenek. De hát mondhatjuk, hogy minden este más volt: egyszer krumpli csirkemellel, másszor csirkemell krumplival. Édes volt a hús, a krumpli, a hozzáadott cékla és a káposztasaláta is.
A ChatGPT szerint ez a képen itt egy tipikus lengyel ebéd (nálunk vacsora volt), valószínűleg:
-
Kotlet drobiowy – panírozott, rántott csirkemellfilé.
-
Ziemniaki – héjas, főtt vagy vajon átforgatott, fűszerezett újburgonya.
-
Surówka z marchewki – reszelt sárgarépasaláta, gyakran citromlével, cukorral vagy almával készítik. Itt citromlés ÉS cukros történet volt.
Lengyelországban ez teljesen hétköznapi, hagyományos menza- vagy éttermi fogás. Hát jó.
A Hotel Solny szobája büdös volt: takarítatlan. A Google-vélemények alapján nem értem, hogy mit kerestünk itt? Ez egy családi építmény volt, de Krakkó belvárosában ugyanilyen háromcsillagos hotel lett volna olcsóbban, mint itt. Mindegy, a kényelem és a tisztaság csak bolsi trükk, Ceaușescu elftárs.
A honlapon büszkén hirdetett vízforralóban ott maradt a beleposhadt víz. A szőnyegnek olyan szaga volt, mintha egy egész kutyamenhelyet egyszerre fürdettek volna le és mindegyikük a szőnyegbe törölközött volna. Biblia, plusz dolog semmi. A legjobb, hogy az ajándékba otthagyott víz és tea + kávépor azt engedte sejtetni, hogy te itt ingyen ihatsz egy kávét vagy teát. Tévedés! A harmadik napon magammal vittem a félliteres vizet, és az vidáman, mint egy jól nevelt, mikrózott csivava szétcsattant a kinyitáskor, boldoggá téve engem, a feleségemet és az előttünk ülő párost. Csak akkor jöttem rá, hogy a polák atyafiak bizony szénsavas vizet adtak a kávéhoz és a teához. Teljes hülyeség!
Az egyetlen jó dolog a bőséges reggeli volt: tényleg királyi. Ráadásul a kávégép 10 fajta kávét csinált. Egy első bátortalan espresso után én és a nejem maradtunk a Flat White-nál, amit szerintem tejszínből csinált a gép és isteni volt. Mivel csak reggelizni tudtunk, így a reggeli elején és végén is ittunk egyet. Elégséges volt: tényleg bírtuk a tempót, majdnem 12 óráig.
Pénteken reggel nyolcra írták ki az indulást Krakkóba. Délelőtt a Zsidó Negyed következett, utána Auschwitz és Birkenau. De persze minden zárva volt, mert Menyasszony úr korán bevitt bennünket, a jó lengyelek pedig nem nagyon kívánkoznak tíz előtt kinyitni. A piactérig bírtuk a céltalan utcanézegetést. Ott lecsatlakoztunk és mentünk inkább eredeti lengyel ékességeket venni: nemrégen elmúlt házassági évfordulónkra vettünk egymásnak borostyángyűrűt a Galeria Grodzkában és két eredeti Bolesławiec-csészét (szinte ugyanott, egy Kobalt nevű boltban, kifejezetten kedves volt a csaj). Ebben is a ChatGPT segített, amiért hálás vagyok.
Vettünk a porcelánbolttól kissé lentebb, átellenben, valami templomnál két borsos perecet, de a bácsi annyira nem értett meg bennünket, hogy csak no. Rohanni kellett, útközben ettünk, szóval gyomorműtöttként szinte biztos volt a hasgörcs, ami seperc alatt be is következett.
Közben megint csak vakvágta egy idegen városban, megittunk még egy presszókávét egy, a megállóhelyhez közeli kávézóban 10-10 zlotyért. Szigorúan rámondták: aki nincs ott 11:15-re, azt itthagyja a busz, mert Auschwitzbe időben kell odaérni. 11:12-kor már el is indultunk tovább.
Egy ponton már azt is külön programnak éreztem volna, ha tíz percig nem kell azon gondolkodnom, mikor indulunk tovább.
Auschwitz egyre szigorodott. Amikor 2005-ben ott voltam, kis túlzással a lőtéri kutyát nem érdekelte, hogy mit és hol csinálod. Most itt külön részt kellett szentelnem annak, hogy manapság szigorúbb a bejutás, mint egy reptérre. Adott méretű táska vihető be, gyakorlatilag bárki bármit vitt magával: csak mi voltunk azok az ökrök, akik a buszon hagyták a táskájukat. Iratot, pénztárcát vinni akartam, könyvet venni szintén. Ezeket valahol tartani is kell. Egy csoportban maximum 30 fő mehetett be, emiatt lemaradt az idegenvezetőnk is: ő már nem fért bele a létszámba.
A körséta nyomasztó, mint az állat. Már tréningezett a 20 évvel ezelőtti első látogatás, de akkor is letaglózott. A csoportok miatt nagyüzem: egyik csoport a másik sarkán. Kisebb baleset is volt: egy lengyel csoportot nem érdekelte, hogy már 3-5 perce várunk a bejutásra, a mi csoportunk fele már bent volt. Végül kissé erőszakosabban léptem fel és véletlenül vállal meglöktem egy nénit, ami közfelháborodást keltett a közel állókban. Az, hogy a mi csoportunk hol volt, hogy a zipzár elvet kellene követni, hogy a benyugtatózott idegenvezető észrevette-e egyáltalán, hogy leszakadtunk kb. 10-en a csoporttól, az a mai napig kérdéses.
A néni, aki vezetett bennünket (pedig szerintem nem sokkal idősebb tőlem, de mégis néninek tűnt) örök talány számomra. Nem tudom eldönteni a mai napig is, hogy csak nagyon akart tüsszenteni, strók előtt vagy agyvérzés után volt vagy csak pálinkával vette-e be a Xanaxát? Még egy esetet tartok lehetségesnek, hogy egész életében 10 másodperccel a sírás előtt volt és orrmeresztgetve és arcráncoltatva próbálta megakadályozni a sírást. Mindenesetre a hangja elkent volt, és a legnagyobb szörnyűségeket is úgy mondta tollba, mintha csak a hókifli receptjét mondta volna el egy géphang.
Itt új walkie-talkiet kaptunk. Az utazási irodáé helyett a múzeumét. Erről is fotóztam egyet. A vezetett bejárás Auschwitz I-et és Birkenaut érintette, nagyjából háromórás programmal számoltunk. A buszhoz vissza kellett érni, én pedig előre próbáltam kideríteni, marad-e lehetőség külön körülnézni, és mikor tudok bejutni a könyvesboltba. Tudom, hogy nagyon szenvtelennek tűnik, de még nem tudok beszélni róla: elhatároztam, hogy jövőre, az önkéntes elvonuláskor írok egy kötetet a propaganda nyelvéről, a halálgépről, amit ott láttam. Ezért vettem meg jó pár könyvet ott. Az ott látottakról szerettem volna tovább olvasni, konkrét emberek történetével együtt.

A zsákmány a múzeum könyvesboltjából: Auschwitz Studies 30, From the Heart of Hell, Witnesses from the Pit of Hell, Auschwitz – A History in Photographs és társaik.
Ezt vettem végül írói szempontok szerint (ezek vannak a képen is, de mivel Claude-ból mentettem ki, persze mosott zoknit csinált belőle):
- Gradowski — From the Heart of Hell
- Setkiewicz — Private Lives of the Auschwitz SS
- The Sketchbook from Auschwitz
- Bartosik — Witnesses from the Pit of Hell (a Gradowski-párja, megvan)
- Auschwitz Studies 30 (a Zeszyty-kötet, ráadásul pont a „mi lett a helyszínnel 1945 után” témával — ritka szög)
Öt nappal azután, hogy hazaértünk, az íróasztalomnál még egyszer visszamentem Birkenauba, hat kattintással. A nyomtatott könyveket a bőröndben hoztam haza; a többi a múzeum webshopjában várt, e-könyvként. Ezeket is megvehettem volna, ha nem kell rohannunk, de úgy látom, hogy ez a sorsom: nekünk mindig sietni kell.
A Voices of Memory 7 a romák auschwitzi sorsát veszi elő, a táboron belüli külön tábort, a Zigeunerlagert, azt a csoportot, amelyik a legtöbb elbeszélésből kimarad. Az 5. kötet a táborban zajló szülésekről és a megszületett csecsemők szinte lehetetlen túléléséről szól, Leszczyńska bába terepéről; a 3. pedig arról, hogyan lett a tábori „kórház” a gyilkolás eszköze, orvosi bűnök és kísérletek levéltárából. Mellettük három emlékirat: Bartnikowski gyerekszemmel, a varsói felkelés után a drót mögé került kölyökként; Halina Birenbaum kamaszlányként, a Hope is the Last to Die kánoni túlélő-hangján; és Helena Dunicz-Niwińska, egy hegedűs a birkenaui női zenekarból, ahol a zene egyszerre volt menedék és a szelekciók kísérőzenéje. Harminc złoty darabja, és mind elfér egy pendrive sarkában.
Ezzel körülbelül 500 zlotyt költöttem, megvettem a nagy, 160 zlotys fotókönyvet is. Gyakorlatilag mindent kimaxoltam, amit íróként olvasni érdemes. Rászánok majd az anyagra egy 3-4 hónapot, mielőtt írni fogok róla. Horrort is, liturgicore-t is. Bőségesen visszahozza majd az árát.
Amúgy 2005-ban Birkenaut nem láttam. A hazaút előtti utolsó állomásként érkeztünk ide, mindössze 2 óra volt az egészre. Rohantunk, zlotym sem maradt már. Ami megmaradt bennem, hogy voltak nemzetközi barakkok. A magyar barakkra a mai napig emlékszem: egy magyar fiatal nő volt ott a háború előtt és a háború után is lefotózva. Utóbbi képen két orosz katona tartotta és harminc, negyven kilós lehetett. Egy életre belémégett akkor.
A mostani rész inkább csak valami vágtázás volt: sem elmélyedni, sem igazából átélni nem lehetett. Az utastársak teljes szellemi toprongyok. A feleségem hallott néhány “véleményt” tőlük. Szó szerinti idézetek: “Én nem is szartam be, ez nem volt igazán félelmetes.” “Akkor lett volna igazán félelmetes, ha beöltözött SS őrök vártak volna bennünket a kapunál.” Hát hogy lehet ilyen vaknak lenni ilyen közel az erőszak gennyes pattanásának közepéhez?
Ostoba emberek ostoba korokban! Minden korban!
Ezek rosszabbak, mint a neonácik. Azok legalább szánt szándékkal gonoszak, ezek inkább csak butaságból. Az sokkal rosszabb. Nem is vártam mást, amikor az idegenvezetőnk véletlenül magyarul mondta egy kollégájának a walkie-talkieban, hogy “jaj ne, magyarok megint”. Kevesen vették észre a forgatagban a megjegyzést, de én igen. Mondjuk ezek után én is megértem a viszolygását.
Este még összeszedtük a többieket Krakkóban, ami gyönyörű város és nagyon szép kirándulás volt. Erre kisebb zendülés kezdődött, hogy “zabálás helyett mér’ kell itt autókázni a belvárosban?” Az, hogy a hat szerencsétlen, lengyel nyelvtudás nélkül hogyan keveredne vissza a szállásra, senkit sem érdekelt. Ez a fasz meg ugyanannak a sleppnek a tagja volt, aki olyan szépen megnyilvánult a haláltáborban.
Később Eichmannról, Amon Göthről és a tábori zenekarról kérdeztem a ChatGPT-t. A feleségem fejébe jobban befészkelte magát az egész. Ő kérdezgetett. Bevallom, engem is érdekelt, hogyan működtek ezek az emberek, mit tettek, melyik róluk szóló történet igaz, és melyiket ismételgetjük ellenőrzés nélkül. Egy életrajzi részletnél rögtön lett három további kérdésem. Azt hiszem, nálam így néz ki egy helyszíni látogatás folytatása.
Az írónak agyi üzemanyag kell. Nehezen aludtam el aznap este. Hajnali kettőtől valami ócska, Meltopia-s olvasztós végigjátszást néztem reggelig.
Szombatra újabb krakkói napot terveztünk. Nyolcas indulás, háromórás városnézés helyi vezetővel, utána a tarnówi kirándulás.
Most nem Kazimierzbe, a Zsidó Negyedbe mentünk, hanem a Wawelre, a belvárosba. Bementünk a székesegyházba, elmentünk a pápai rezidencia elé, illetve a Jagelló Egyetem udvarán meghallgathattuk a híres órajátékot.
Szóval: Gaudeamus igitur, pajtásaim!
Itt meg népi képanyag a mai napról: főleg Krakkó, de az első kép pont Tarnów.
Tejköd volt, alig láttunk reggel 9-10 óráig. A papa, aki bennünket vezetett, egy nagybajszos bácsi volt. Nekem Petőfi Arany Lacinak című verse jutott eszembe róla. A bácsi persze aznapra megint két csoportot vállalt, szóval megint a francos hajnalban keltünk.
Őszintén szólva nekem erről a híres helyi idegenvezetőről csak rohanás jutott eszembe. Rohantunk a busztól a ködbe, rohantunk a vécére, a székesegyházba (rohantunk Jadviga három sírhelyéhez és a híres többtonnás harang helyére is csak lentről néztünk fel, mert nincs idő rá). Néztük rohanva az óratornyot a főtéren, a test nélküli óriásfejet, Mitoraj szobrát. És a főtéri templomokat is. Meg sem jegyeztem őket, mert csak rohanás volt.
Az ember (valami Tibor) szerint “nincs értelme megnézni”, mert egy hétig kellene itt lennünk. Helyette hallgathattuk, hogyan savazza a régi csoportjait és a saját kis humorbonbonjait. Nekem nem jött be. Erre mondják felénk, hogy “szóval baszik”: vagyis a levegőbe dumál.
Krakkó gyönyörű város! Fogok ide egy nagy lengyel túrát csinálni, ahol alaposan megnézzük magunk, majd továbbállunk Varsóba és azt is meglátjuk végre.
De itt volt az életem egyik legrosszabb érzése: pont a Mária-templom előtt fogyott el az időnk. 12:15 volt és még nem jutottunk be. Ha bemegyünk velük, akkor 12:30 körül végeztünk volna és 13 órakor indultunk Tarnówba. Nem értettem, hogy miért? Semmi sem volt ott, amiért rohanni kellett volna. Ha 16 órára értünk volna oda, mi történt volna? Semmi.
Így végül is le kellett szakadnunk a csoporttól, mert akartunk venni magunknak még kozmetikumot és magamnak egy bőrtárcát és némi élelmet. Ez valami fantasztikus “Lé meg a Lola”-szerű futásnak bizonyult. 12:15 és 13 óra között majdnem 2-3 kilométert futottunk.
Végül sikerült, de rettenetesen nehezen tudtam türtőztetni magamat. A busz majdnem fél órát késett, Menyasszony úr magába roskadva telefonálgatott: mindennel foglalkozott, kivéve azzal, hogy a csoportot tájékoztassa. Még jó, hogy előző este mondta, hogy mindenki mentse el a felszállóhely koordinátáit. Ez mentett meg minket.
Továbbra sem értem, hogy miért kellene választanom a turistaélmények és aközött, hogy Krakkóban közben enni is jó lenne valamit, amiért érdemes volt idáig eljönni. Most nem egy pereccel akartam megoldani az ebédet.
A maczanka krakowska érdekelt, tormával és szalonnával. Nyolcvan złoty körül kerestem ebédet, és közben azzal is foglalkoznom kellett, hogyan fér össze a hely, a gyaloglás és a rendelkezésre álló idő. A csoportos kirándulásban az ebédkeresésnek van egy olyan szakasza, amikor már alig számít, mi van a tányéron: az a kérdés, odaérsz-e egyáltalán. Én azért ragaszkodtam volna a tányér tartalmához is.
Végül nem lett meg a macskánka (ahogyan felénk mondják, palócoknál). Sőt, semmit sem sikerült ennünk. Az Inglot kereséséből is külön feladat lett. Rúzs, pénztárca, még valami használható ajándék, és persze az a nagyon földhözragadt kérdés, hogy hol van vécé a Miodowa és a Starowiślna környékén, a gyülekezőhelynél, ahová a belvárosból rohantunk vissza. A környék még előző napról volt ismerős. A városnézés ilyenkor hirtelen kijózanítóan pontos lesz. Tudom, hol állok, tudom, mire van szükségem, és egyetlen újabb történelmi adalék sem segít rajtam.
Rettenetesen rossz volt ez a nap. Őrületesen dühös voltam.
A tarnówi kirándulás huszonnégy jelentkezővel indult a tájékoztató szerint, húsz euróért fejenként. Ott volt a szombati programban, és előtte a Krakkó és Tarnów közötti utazási időt is nézegettem. A szabadidő mennyisége már kevésbé volt világos. Ekkorra eléggé érdekelt, hogy a helyszíneken mennyit lehetünk, és mennyi megy el azzal, hogy éppen készülünk valahová.
A legtöbbünknek eddigre elege volt az erőltetett menetből. A teljes belváros fel volt bontva, az üzletek bezártak, vécé nem volt. “Most honnan szerezzek ide nyilvános vécét?” – kommentálta Menyasszony úr. – “Menjenek be egy étterembe és pisiljenek.” Hát étterem nem volt, csak egy cukrászda a Magyar téren. Ott vett a feleségem egy kávét, addig jó magyaros dologként az idegenvezető és az a három ember, aki még bírta, lelépett. Két és fél óra “szabadidőt” adott egy halott városban. Elegem lett. Aznap 10 kilométert mentem, előző nap 14-et. Feldagadt a térdem, így inkább visszamentünk a buszra és olvastunk. Jött két utastárs, azok is mondták a magukét.
Csak egy nem fér a fejembe: mi került itt 20 euróba? Nem kellett tankolni, nem kellett belépőt fizetni. Bem mauzóleumánál is voltunk: egy kacsaúsztató, oda sem kellett belépő. Nem volt más idegenvezető sem. Akkor minek?
Vasárnap hajnali fél hétkor volt a reggeli, háromnegyed nyolckor pedig a gyülekező a wieliczkai sóbányához. Menyasszony úr utolsóként jött, rá vártunk 8 óra 6 percig. Persze papíron nyolcas indulással és körülbelül háromórás látogatással számolt a program. A szuvenírbolt viszont nyolc óra tizenháromkor még nem volt nyitva, amit én elég pontosan számon is tartottam. A Szent Borbála-póló érdekelt, aztán már azt próbáltam kideríteni, hogy a női L-es vagy M-es mérettel lehet-e bármit kezdenem. Ez az a pillanat, amikor a vásárló eljut oda, hogy egy másik test beszerzését is mérlegelné, ha az hamarabb megoldható, mint a megfelelő pólóméret. SPOILER: nem volt jó, és másra már idő sem maradt.
Megpróbáltam még egy félkilós krówkát beszerezni egy árustól, de “cash only” volt, a készpénzem pedig elfogyott, szóval nem jártam sikerrel.
Menyasszony úr utolsó pillanatban sikeresen elkeverte a belépőjegyemet, így a sajátját kellett odaadnia, ő pedig kint maradt, nem jöhetett be. Még szép. Persze ebből is teljes kabaré lett, mert a lengyelek 35 főt számoltak, ő meg 34-et. Végül tényleg 35-en voltunk: a 33 fős csoportunkhoz az iroda egy kétfős magáncsoportot is hozzánk csavart, akik csak Auschwitzba és a sóbányába tartottak velünk, hazafelé már nem. A feleségem látta, hogy egy kiscsajnál volt a dupla jegy, többször szóltak mindenkinek, hogy nézze át, mert valaki összefoghatta. Végül erotikusan állt hozzá: baszott rá. Én is: kifizettem, Menyasszony úr meg menjen sót nyalogatni, ahová akar. Hál istennek itt is helyi idegenvezető volt, ő a változatosság kedvéért már használta a saját hangrendszerünket. A nő rendkívül türelmetlen és rugalmatlan volt. Amúgy is van egy olyan érzésem a lengyelekkel kapcsolatban, hogy mindenképpen tiltanak vagy rád szólnak, csak hogy a saját frusztrációjukat kiéljék: nekem például az volt a bűnöm, hogy az orromig érő sötétségben telefonos vakut mertem használni (pontosabban lámpát). Ez 25 percig senkit sem zavart és a rám szólás után mást sem, így 20 perc után visszatértem a vakus fotózáshoz.
Sót viszont nem akartam venni. Ezt még a sóbánya előtt tisztáztam magamban, ami ilyen körülmények között már-már udvariatlanságnak számít. Valami használhatót szerettem volna hazahozni, és a konyhaszekrény sóellátását addig is sikerült nemzetközi expedíció nélkül fenntartanunk.
Gyönyörű volt. Tényleg csodás. Fiatalként is emlékszem, hogy lenyűgözött, de most minden feltolult: az impozáns kápolna és színházterem, a jó szag.
De a csoportok vezetése most is rendkívül turistás volt. 8 óra 35 percre voltunk beírva, de a számolási baromság miatt időt vesztettünk, amit rajtunk húzott meg a csoportvezető. Dühös volt ő is és mi is. A feleségemnek vettem egy krémet lent a bányában, de a csaj olyan ingerülten küldött el az anyánkba, hogy végül egy idegen nő segített megérteni, hogy az volt a baja, hogy nem látta, mire mutattunk. (Bár a termék árát elmondtuk neki, szóval ő volt a pöcs, de persze magyarosodnak már ők is).
A buszozásnak közben volt egy saját programja is. Négy nap alatt három hangoskönyvet olvastam végig: Tokarczukot (Hajtsd ekédet a holtak csontjain át), Pelevint (Omon Ré) és Ted Chiangot (Életed története és más novellák). Utóbbit a hazafelé úton hallgattam végig, nyolc és fél óra alatt, nagyjából huszonöt oldalnyi gyorsjegyzettel. Az idézeteknél visszatekertem, újrahallgattam, leírtam, megint meghallgattam. A busz haladt előre, én meg ugyanabban a bekezdésben közlekedtem oda-vissza. De sikerült eléggé jól kijegyzetelni mindhármat.
Kritikai esszéket akarok írni belőlük, úgyhogy volt min rágódni. Tokarczuknál a főszereplő okfejtésein, Pelevinnél az egész vállalkozás értelmén, Chiangnál annyi mindenen, hogy azt már huszonöt oldal sem rendezte el helyettem. Pihenésnek kissé munkás. Cserébe legalább magam dönthettem el, kit hallgatok, és ha valaki sületlenséget mondott, vissza tudtam tekerni, hogy pontosan feljegyezzem.
Menyasszony úr előadásaihoz ezt a funkciót is kértem volna.
Végül 16 óra körül megálltunk Besztercebányán, ittunk valami moslék kávét, és ettünk egy wrapet a KFC-ben. Utána viszont nem álltunk meg sehol 4-5 órán keresztül.
A tervezett hazaérkezés vasárnap éjfél körül volt, de végül Menyasszony urat már 19:40 körül kidobtuk Budapesten, a Szentmihályi úti Meki előtt. Onnan már csak egyszeri megállással (amit egy horvát busz megérkezésével és a vécé előtt alig elkerült női bunyóval tarkítottak az utastársaink) este 21:40-re értünk Pécsre. A csütörtök hajnali négy és a vasárnap este 21:40 közé elég sok mindent beszuszakoltunk, és még a saját kérdéseimmel is sikerült tovább sűrítenem a programot. Mi ez a sajt? Valódi a borostyán? Hol van vécé? Hogy mondják, hogy férfi pénztárca? Mikor lehet könyvet venni? És miért kellene nekem Krakkóban is ugyanazt ebédelnem, amit Pécsett?
Most a jegyzeteimet rendezem. A három könyvből esszé lesz, a négy napból ez a beszámoló. Menyasszony úr történelmi előadásaival még nem tudom, mihez kezdjek. Talán beküldöm valahová fantasynek.












Szólj hozzá, ha mersz
Beszólások megnyitása / Saját beszólás