Now Reading: Ötezres emlékeim – Némi különvélemény Görcsi Péter – Várni a 29-esre című könyvéről

Loading

Ötezres emlékeim – Némi különvélemény Görcsi Péter – Várni a 29-esre című könyvéről

Olvasási idő: 4 perc

Kedves Péter!

Hogy a legfontosabbal kezdjem: engedd meg, hogy gratuláljak most megjelent könyvedhez, a Várni a 29-esre címűhöz. Hogy stílszerű legyek: a könyvedet egy Montecatini Termé-ből, vagy még pontosabban Pistoia-ból hazafelé úton olvastam el – egyszuszra, körülbelül a feléig. Elnézésedet kérem, hogy máris billentyűzetet ragadok, de túl sok minden kívánkozik ki belőlem a könyved olvastán és így talán az ujjaim lépést tudnak tartani a gondolataimmal.

Ne haragudj érte, hogy így közvetlenül megszólítalak, ennek oka, hogy csoporttársak voltunk a magyar szakon. Bár nem voltunk közeli barátok, a közös egyetemi éveink emlékei mégis összekötnek bennünket. Emiatt úgy érzem, hogy van némi jogosultságom arra, hogy elmondjam a véleményemet a könyvedről. Kritikának nem nevezném, elvégre elég negatív a fogalom szemantikai mezője, de valami alaposabb elemzésnek és szükségszerű gondolati folytatásnak már annál inkább.

Hogy ki vagyok? Mindketten 2007-ben kezdtük a PTE-t, és mindketten irodalmárok akartunk lenni 2008 körül. Te végül is az lettél, én pedig a nyelvészet felé fordultam. Legerősebb közös emlékem veled kapcsolatban, ahogyan két lánnyal együtt hallgattuk – valószínűleg éppen őket akartad befűzni, én csak odakeveredtem valahogyan, amíg vártunk valami nagyelőadásra, talán Orbán Jolánéra – az A épület aulájában, ahogyan a nyitva maradt zongorán Charlie dalait játszottad és hetykén énekelted. Utána valamilyen mulatós dalt játszottál, amit az édesapád születésnapjára tanultál meg – utána pedig jött a portás és lezárta a zongorát.

Mivel te felvettél egy narratív imágót, hogy védd a valódi személyiségedet (és hogy megfelelj a Zabhegyező Holden Caulfieldjének, a világban értelmet kereső toposzához), így én is használom a sajátomat, ami a blog jellegét már az elejétől meghatározta – az anonimitást. Ha szeretnéd, megadom az adataim – név és cím a szerkesztőségben, akarom mondani, a blogon szereplő e-mail címen.

***

Tanultunk önéletrajz-típusokat. Böhm Gábor felvetette, hogy 36-40-45 évesen elégséges élettapasztalat van-e az ember háta mögött ahhoz, hogy egy – általánosságban teljes – életutat összefoglaljon és summázzon? Kassák Lajosnak volt ilyesmi pimaszsága az Egy ember életében, s most te is követed a hagyományokat. Kissé össze is vagyok zavarodva, hiszen egy interjúdban mondtad, hogy mégsem önéletrajzi a regényed: “Az elbeszélő életútjának pillérei megtalálhatóak az én életemben is… Tehát ami a pillérek között van, az fel van töltve fikcióval“. Ezzel én őszintén szólva nem tudok mit kezdeni, hiába kuncogunk össze szinte ismeretlenül olvasás közben, hogy a Poison az bizony Toxic Music Club és hogy a Központi Könyvtár anno a Szepesy Ignác utcában volt, míg a Tudásközponthoz a 48-as téren kell leszállni, nem a Berzsenyi utcában, ami Kertvárosban van.

Egyszerre testen kívüli élmény és a tények furcsa kerékbetörése, amikor olvasok arról az ominózus Böhm-szemináriumról, amikor megkérdeztek minket a kedves könyveinkről és a terveinkről. Nem csak téged aláztak meg: én kedvenc szerzőmnek Moldova Györgyöt mondtam, amivel azonnal elástam magam az oktató szemében. Mindannyian szereztünk ott sebeket. Én végigküzdöttem magam a magyar-történelem pedagógusi diplomáig – feleslegesen. Ma Java programozóként dolgozom – nyelvtudományi PhD-vel. 16 megjelent nyelvészeti szaktanulmányom van, kb. 6-7 szépirodalmi novellát publikáltam. 2 könyvet írtam (ebből 1 ifjúsági novellagyűjtemény és 1 monográfia). Írtam a Palócföldbe és több vidéki sajtóorgánumba is. Ezt a blogomat 2021 óta vezetem nagyjából rendszeresen. Hasonló, mégis más életút.

Különleges szereped volt a magyarosok között: emlékeim szerint jóképű, szemtelen srác voltál, a szerencse fia. Évekkel előttünk doktoráltál, minden ösztöndíjat elnyertél az oktatóid ajánlásával. Mi, történelem-magyar szakosok, olyanok voltunk, mint a kikeresztelkedett mohamedánok: hazátlanok és szerencsétlenek – segítséget senkitől sem kaptunk. A történészek utáltak bennünket, mert magyarosok voltunk, a magyarosok pedig fújtak ránk a történelem szak miatt. Én 5 évig csak tanultam – sehová sem mentem a városban. Az életutunk különbözősége miatt különféle tapasztalatokat szereztünk és ez tükröződik az írásaidban is. Ezért úgy érzem, hogy mindannyiunk története máshogy alakul. A legtöbbünk tanár vagy ügyfélszolgálatos lett, bárminemű kacskaringó nélkül. Meg voltunk győződve róla többen, hogy megcsinálod a magad szerencséjét és neked sikerülni fog, ami nekünk nem: egyetemi oktató leszel. Hát nem sikerült – ott még mondjuk nem járok a könyvben, de sejtésem szerint hasonlóképpen golyóztak ki téged is, mint engem.

Csak amikor őszintén kezdesz írni a barátnőidről, akkor döbbenek rá, hogy ez az oka a narratív védőpajzsnak. A lazán kötődő narrátor érdekes kettősséget mutat, ami egyszerre teszi izgalmassá és kiszámíthatatlanná a történetet. A személyes kitárulkozásod bátorsága lenyűgöző, bár egyes részeknél kissé zavarban éreztem magam az intim részletek miatt.

A szövegben valahogyan megőrjít az egyhangosság: mindenki ugyanúgy beszél, mint egy becsiccsentett magyartanár a diákjai társaságában az osztálykiránduláson, a tábortűz mellett. Ezt leszámítva és a kötelező Zabhegyező-toposzokat lehámozva a szövegről – ott van benne a te saját hangod. Egész jó kezdet.

Örömmel várom a következő írásodat. Ahogyan mondják, mindenki képes megírni a saját élete regényét, így bár ez a szöveged lenyűgöző, de nem feltétlenül meghatározó a jövőre nézve. Kíváncsian várom az írói munkásságod következő darabját, ami remélhetőleg tovább erősíti az írói tehetséged bizonyítékát.

svg

What do you think?

Show comments / Leave a comment

Leave a reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Loading
svg
Quick Navigation
  • 01

    Ötezres emlékeim – Némi különvélemény Görcsi Péter – Várni a 29-esre című könyvéről