Szóval majdnem napra pontosan (3 nap híján) 3 éve olvastam el egy krimiregény kapcsán – mintegy véletlenül – Dr. Bartucz Lajos – Személyazonossági Vizsgálatok a Magyar Jakobinusok Csontvázain című, 1961-ben megjelent tanulmányát, amelyben megrendítő részletességgel ír a magyar jakobinusok kivégzéséről és a maradványaik későbbi, kétséget kizáró azonosításáról. (Magáról a szerzőről itt olvashatunk bővebben.)

Jómagam – bár ismertem a kriminalisztikai szakirodalom legfontosabb megállapításait a csontok azonosításának lehetőségeiről, de megdöbbentett, hogy egy antropológus szakember mennyi mindent kideríthet egy csontmaradványból.

Az iskolában csak futólagosan tanultunk Martinovics Ignác vezette magyar jakobinusokról, akik a Habsburg-ellenes tevékenységükkel szerették volna gyökerestől átalakítani a magyar társadalmat. Az életről mit sem sejtő Martinovicsot már az elejétől megfigyelte a császári titkosrendőrség és egyik ülésük közben rajtuk is ütöttek. A lebukás árnyékából kikerülő jakobinusokat maga Martinovics buktatta le, enyhébb ítéletet remélve – azonban a halálos ítéletek már az elfogásukkor biztosak voltak. A saját véleményem alapján Martinovics érdemtelen a “vértanú” címre, amit a kommunista emlékezet címkézte fel a jakobinusok tetteit majdnem száz éven keresztül. Sokkal inkább voltak ők egymás hóhérai, mint a “vérmezői vértanúk”. Komolytalan, gyökértelen megmozdulás volt, amelynek – extrém koraszülöttsége okán – el kellett buknia. Innentől azonban Bartucz tanulmányára kell hagyatkoznunk, aki maga végezte – két alkalommal is – a magyar jakobinusok maradványainak vizsgálatát.

A Magyar Jakobinusok Tragédiája

1795 tavaszán, Ferenc császár kegyetlenül leverte a magyar jakobinus mozgalmat. Május 20-án hajnalban, a budai Vár alatti generális kaszáló réten, ma Vérmezőn, nyilvánosan kivégezték Martinovics Ignácot és négy társát, köztük Laczkovics Jánost, Hajnal Józsefet, Szentmarjay Ferencet és Sigray Jakabot. Két héttel később, június 3-án, a mozgalom két ifjú követője, Szolarcsik Sándor és Öz Pál is hasonló sorsra jutott.

A kivégzések különös kegyetlenséggel zajlottak. Martinovics Ignác és társai nyilvános lefejezése színpadias jelenetként játszódott le, melynek célja a lakosság megfélemlítése volt. Martinovics Ignác, aki akkor 40 éves volt, erősen kinyújtotta nyakát, amikor a pallos lesújtott. A pallosvágások helyei és mélységei pontosan megegyeztek a kortárs leírásokkal, igazolva az egykorú történeteket.

Sigray Jakab esetében a kivégzés különösen kegyetlen volt. Az öreg budai hóhér háromszor is hozzá kellett, hogy vágjon, mielőtt sikerült volna a fejet levágni. Az első csapás a vállát érte, a második az állát, végül a harmadik csapás szelte le a fejét, de még az is “reszelve” sikerült.

„Gr. Sigray vala az első, ki a halál félelmétől úgy elcsüggedett, hogy utolsó ülőhelyére hajdúk vezették. Ennek hóhéra vala egy 77 esztendős budai öreg, ki az időnek hosszúsága miatt oly nagy gyakorlatlanságba esett, hogy mindeneknek reménységét megcsalta s harmadik halálos csapásra is alig végezte ki a szerencsétlen grófot. Első csapás a vállába, második a fejébe, harmadik a nyakába ugyan, de még sem egyszerre, hanem reszelve.”

A kivégzések kegyetlensége és nyilvánossága mellett a temetéseket titokban végezték, hogy ne maradjon nyom a mártírokról. Az eltemetett vezetők sírjainak helye sokáig ismeretlen maradt, mígnem a XX. század elején egy lelkes kutatócsoport újra fel nem derítette őket. Dr. Gárdonyi Albert fővárosi főlevéltáros 1914 januárjában a budai levéltárban rábukkant egy 1810-es dokumentumra, amely Hainiss Frigyes budai mérnök jelentését és egy térrajzot tartalmazott. Ez a térkép a katonai temető és a városi vámház közötti területen, a mai János kórház mellett, pontosan megjelölte a magyar jakobinusok sírjait. Egy másik, 1801-es térkép a területet „Jacobin Hügel”-nek nevezte.

A Sírok Felkutatása

Ezek után a Fővárosi Közgyűlés 1914. január 21-én utasította a Tanácsot, hogy intézkedjen Martinovics Ignác és társai sírhelyének pontos megállapításáról és feltárásáról. Dr. Wildner Ödön megbízta Bartucz doktort az ásatások vezetésével és felügyeletével, így április 29-én kezdődtek meg az ásatások. Bartucz Lajos nagy örömmel vállalta el a megtisztelő megbízást, hiszen a vértanúk földi maradványainak megtalálása és hitelesítése egyaránt szolgálta a magyar szabadság gondolatát és a mártírok emlékének ügyét, valamint bemutatta a magyar antropológia értékét is.

Háromheti eredménytelen kutatás után, végre 1914. május 20-án reggel, éppen a kivégzés 119. évfordulóján, sírgödör nyomaira és abban emberi combcsontra akadtak. Óvatosan feltárták a talajt és hamarosan 2 méter hosszú és 80 cm széles sírgödör körvonalai tárult fel. A környező terület simára gyalulása után újabb sírgödrökre bukkantak, melyek pontosan illeszkedtek a történelmi feljegyzésekhez. A feltárt sírok pontos helye és a csontvázak elhelyezkedése alapján megerősítést nyert, hogy a magyar jakobinusok nyughelyeit találták meg.

A feltárások után a csontvázakat alapos antropológiai vizsgálatoknak vetették alá. Dr. Bartucz Lajos vezetésével a szakértők részletesen elemezték a csontokat, különös figyelemmel a pallosvágások nyomaira és a csontok állapotára. Martinovics Ignác csontváza közepesen magas, erős testalkatú férfit mutatott, és a nyakcsigolyákon talált vágásnyomok pontosan megegyeztek a korabeli leírásokkal.

A Csontok Kalandos Útja

Az első exhumálás és tudományos vizsgálat 1914. július 15-én befejeződött. A perre és kivégzésre vonatkozó történelmi adatokat, valamint az ásatás történetét és a csontvázak tudományos vizsgálatát Gárdonyi Albert fővárosi főlevéltáros és Bartucz Lajos antropológus közösen írták meg, és a Főváros Tanácsa 1919-ben díszes albumban kiadta.

A csontok további sorsa azonban kalandos volt. A politikai események miatt 12 évig tölgyfaládikákban, a Fővárosi Levéltár páncéltermében kellett várniuk, míg 1926. augusztus 18-án szinte titokban a Kerepesi temető 412-es sírboltjába temették őket. Itt azonban csak 1953-ig pihenhettek, mert ekkor a területet a Gumigyár kiigényelte. Ekkor a temető igazgatósága új ládikákba helyezte át a csontokat, és ideiglenesen a ravatalozó mögötti rom sírboltban helyezték el őket.

1959-ben újabb antropológiai vizsgálatra került sor, mivel a ládikák számozása összecserélődött. A vizsgálatok során kiderült, hogy mindegyik ládikában más vértanú csontjai hevernek. A legapróbb részletekre kiterjedő vizsgálatok segítségével sikerült helyreállítani a csontvázak személyazonosságát.

A magyar jakobinusok története és a hozzájuk kapcsolódó kutatások rendkívül fontosak a magyar történelem szempontjából. A feltárt sírok és az azonosított csontvázak emlékeztetnek bennünket a szabadságért folytatott harcra és a múlt tragédiáira. Az antropológia és a történelemtudomány összefonódása lehetővé teszi, hogy pontosabban megértsük és megőrizzük elődeink emlékét.

A jakobinusok kivégzése és a sírok feltárása jelentős történelmi esemény, amely rávilágít a magyar szabadságért folytatott harcra és a Habsburg-uralom kegyetlenségére. A mártírok emlékének megőrzése és az események hiteles rekonstrukciója hozzájárul a magyar történelem pontosabb megismeréséhez.