Elmélkedés a szeretetről – karácsony felé

Manapság egyre-másra gondolkodom el azon, hogy mi a szeretet és mi annak az abszolút jellemzője, ha úgy tetszik, az értelme? Modernségünkben, amikor gombnyomásra gyártják nekünk az érzelmeket, s azokat gyakorlatilag a Netflix akaratának megfelelően éljük meg, mit jelent nekünk a szeretet? Van-e még ilyesmi? Trendi ez még, vagy pedig csak az létezik, amiről e-mailes visszaigazolást kaphatunk a “black friday-en” leadott rendelésünkkor?

Közhely, hogy mennyire gazdag a mi nyelvünk, mennyi mindent ki tudunk vele fejezni. A Sapir-Whorf-hipotézis szerint a nyelv a gondolkodás eszköze, tehát egy nép gondolkodása csiszolja a nyelvét, annak leképeződése lesz: szintén nyelvészeti frázis, de például az eszkimóknak több tucat szavuk van a hó különböző formájára, mert számukra létfontosságú volt a különböző hófajták megkülönböztetése. Mi ezzel szemben csak néhányat használunk: latyak, szűzhó, havas eső.
Ha a Sapir-Whorf-hipotézis igaz (márpedig ezt a nyelvészek elfogadják általában), akkor a magyar egy hihetetlenül érzelmes és szeretetteli nép lehetett valamikor: nekünk a szeretet számtalan formájára vannak kifejezési formánk. Mi kedvelünk valamit, imádjuk (sőt, régiesen egyenesen “féljük”) az Istent, szerelmesek vagyunk a párunkba és szeretjük a szüleinket, tiszteljük a tanárainkat és ezen kívül egészen biztosan van még a különféle nyelvjárásokban vagy egy tucat másik változat a szeretetre, amit nem ismerek. Élénk és jól elkülöníthető érzelmi töltete és irányultsága van ezeknek a szóalakoknak – sajnálatos, hogy a magyar nyelvből egyre inkább kopnak ki ezek az érzelmi árnyalatokra vonatkozó kifejezések.

Ha érzelmekről van szó, ösztönösen a Biblia felé fordulok. Több emberöltőnyi empátia és erkölcsi minta van összegyúrva a “könyvek könyvében”: sokszor nem csak a hitem miatt olvasom, hanem a “viselkedési etikettet” keresem a lapok között.
Szerintem a szeretet összekapcsolódik az önfeláldozással, ezt az ókorban is igen nehéz volt megélni, az akkori emberek áltlagosan 30 évig tartó élete nekem ezt sugallja. Most, amikor nem ritka a 80-90 éves kort megélő embertársunk, miért vagyunk mégis sokkal önzőbbek, mint Krisztus idejében voltunk?
Mert hát az ember alapvetően természetes ösztöne szerint önző, saját érdekeit átvinni és megélni akaró biológiai lény már a megjelenésétől. Mégis, a szeretet esetében az ösztöneink ellenére cselekszünk, a szeretet megélése folytán nem hagyjuk, hogy a társunk igényei háttérbe szoruljanak. A mély barátság is erre a szexualitástól mentes, mégis a közös tevékenység örömét magába foglaló elfogadásra és empátiára épül, a tudásunk és eszközeink megosztására. Ennek szélsőséges formája a teljes önfeláldozás. Hiszen Jézus ezt mondja a Bibliában:

“13 Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért.
14 Ti barátaim vagytok, ha azt teszitek, amit én parancsolok nektek.
15 Többé nem mondalak titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Titeket azonban barátaimnak mondalak, mert mindazt, amit hallottam az én Atyámtól, tudtul adtam nektek.
16 Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki, és rendeltelek titeket arra, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon, hogy bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek.
17 Ezeket azért parancsolom nektek, hogy szeressétek egymást.”
(János 15:13-17.rész)

Karácsony felé egyre-másra adakozunk, de mindez – ha nincs szeretettel átitatva – szinte semmit sem ér. A szeretethimnuszban hangzik el:
“És ha szétosztom az egész vagyonomat, és testem tűzhalálra szánom, szeretet pedig nincs bennem: semmi hasznom abból.” (1Kor13:3)

Miért van ez? Valószínűleg azért, mert áldozat nem valós, hanem képmutatás általi. Többször is éles ellentét látszik a Bibliában az álszeretet, a képmutatás és annak valódi formája között, hiszen az álszeretet csak az önzés leplezett formája, a másik megtévesztésének eszköze. A Mennyei Atya maga is megmutatja, hogy mit érez az emberiség iránt: legbecsesebb kincsét adta nekünk. Jézust, akinek születését ünnepeljük a keresztény tanok szerint karácsonykor az Úr feláldozta értünk:
“Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (János 3:16)
Érdekes módon ugyanerre a bibliai igehelyre gondoltam, amikor a kisfiamat pár percesen a mellkasomra tették és az apró kis élet akkor vette élete első lélegzeteit a világon. Bár nyáladzott és furcsa hangokat adott, de a világ minden kincséért sem adtam volna senkinek. Ekkor jutott eszembe az Úr és az ő áldozata: hálás voltam neki és ekkor már átéreztem, mennyire szeret. Az biztos, hogy nekem a szívem szakadna meg, ha fel kellene áldoznom a gyermekemet. Tudtam, hogy innentől nem a saját életem lesz a legfontosabb.

Számomra a hit és a kereszténység megnyilvánulása, abszolút lepárolt esszenciája a szeretet. Nem lehet véletlen, hogy a Szentírásban keresztül-kasul találkozunk a fogalommal. Az őskeresztények ezeket szó szerint vették: mindenüket megosztották egymással, mindenről lemondtak a hitükért.
“Szeresd felebarátodat, mint magadat.” (Máté 22:39)
Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást!  35Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” (János 13:34-35.)
“Ha valaki szeret engem, az megtartja az én igémet; azt pedig az én Atyám is szeretni fogja, és elmegyünk hozzá, és szállást készítünk magunknak nála.” (János 14:23)
“Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három; ezek közül pedig a legnagyobb a szeretet. “ (1Kor 13:13)

Most, amikor egyedül ülök a számítógépem előtt és ezt írom, ismét érzem a szeretetet. Hála tölt el, amiért élhetek és valamifelé tart az életem. Csak remélni tudom, hogy a feleségem is, – aki a házasságunkat megerősítendő ment el tőlem -, szintén rájön arra, amire én is. Tudom, hogy azért, mert a házasságom a tönk szélére került, én vagyok a felelős. Sokszor eszembe jut a legkritikusabb helyzetekben, hogy szeretnem kellene, de annyira nehéz, amikor a holnaptól rettegő, napról-napra élő, fázó lelkekként egymást gyötörjük. Mennyire nehéz apaként szeretnem, amikor a kisfiam zsinórban napokat nem hagy aludni bennünket vagy éppen tönkreteszi a drága billentyűzetet.
Bevallom, hogy ilyenkor kudarcot érzek: a hitem és a családom ellen tettem, amikor megint inkább veszekedést szítottam, minthogy türelmet és megértést mutattam volna. A fékevesztett düh és az ingerült szavak az én bűneim, melyeket azokra hánytam, akiket a legjobban szeretek.
Félek.
Félek attól, hogy nem tudom megadni a családomnak azt, amire szükségük van.
Tehát, van-e még szeretet a XXI. században?
Az érzés bennünk van, de mindannyian félünk, valószínűleg azért nem tudunk szeretni. Ma, amikor a vírusoktól, a cybertámadásokig mindennel egymás ellen hangolnak bennünket, ebben a korban, amikor a mindennapi megélhetés legalább annyira nehéz, mint a rendszerváltáskor volt – most lenne a legfontosabb szeretnünk egymást.
Mert a szeretetnek is van “önző” formája – ez a szerelem. Amikor csak én és csak így tudom szeretni a másikat. A szerelmet leírni… teljesen lehetetlen… Szerelmes vagyok a gyermekem anyjába, a feleségembe!
Amikor idáig eljutok a gondolkodásban, mindig eszembe jut, amikor az egyházi esküvőnkre készülve az atya megjegyzést tett a hitemre és arra, hogy a házasságunk néhány évig csak polgári formában létezett. Kis váltás után a fejemben ismét felidézem, amikor a pap a jól ismert szeretethimnuszt citálta – teljesen rosszul és szétesetten. Gyönyörű, ámde kissé félelmetes része ez a Bibliának. Sokkal jobban szerettem helyette azt a verset, melyet az anyakönyvvezető hölgy mondott el a polgári szertartáson. Ismeretlen, mégis döbbenetesen szép költemény volt, Tóth Éva: Vita és vallomás című verse, melyből egy jó nagy részletet idézek:

“Én féltékeny vagyok!
Nekem van mit féltenem.
Nekem nem szerető kell és nem vitára,
kirándulásra és kiállításra,
szombat estére, vagy vasárnap délutánra,
időtöltésre alkalmas barát.
Emberre van szükségem!
Az őrültségben is társra,
aki előtt vetkőzhetek akármilyen ruhára
és felvehetem legdíszesebb meztelenségemet,
aki még jobban szeret, ha csúnya vagyok és elesett.
Akire nem kell tekintettel lennem
se utcán, se négyszemközt
a csendben közénk rakódó idő múlásában
megkeseredetten.
Aki bárhová eljönne velem és bárhol megmaradna.
Akinek párna helyett fejem alatt karja, akit én altatok,
aki felébreszt engem.”

Talán valami ilyesféle lehet a szeretet. Kívánom, hogy minden Kedves Olvasóm szeressen és engedje, hogy őt is szeressék: mert mindannyian megérdemeljük ezt az érzést.


Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .