Valaha jól tudtam aludni, manapság viszont hajnali (fél) egyig csúszkálok a YouTube teljesen random videóin. Igyekszem a lehető legjobban elszeparálódni a politikai témájú videóktól, de tegnap – vissza-visszaeső bűnösként – mégis megnéztem párat – már bánom, hogy nem inkább pornót választottam. Nem tartom magam apolitikus alkatnak, igenis érdekelnek a polisz dolgai, vagyis érdekelnének, ha a politika nyugati értelmében használnánk a szót.

Itt van egy kis videó, melyben Sauli Niinistöt (jegyezzük meg a nevét, mert kiváló ember!), Finnország elnökét az egyik beszéde közepette „megzavarja” egy hómlesz, aki őszintén, de kissé keresetlen módon gratulál(!) az elnöknek az aznap reggeli interjújához, az Elnök a világ legtermészetesebb modorában megköszöni a látszólag tolakodó bekiabálást és ennyi. Váó! Emberek, van olyan ország, mely szereti a politikusát és az elnök ráadásul nem is egy citromba harapott faszpörgettyű. Igazi sci-fi!

Szóval. Az Öt című, ATV-s műsor egészen jónak tűnik első blikkre: kifejezetten tetszik, hogy mind jobbra, mind balra igen jól céloznak a meghívott emberek. Meglepett Vona is: mióta nem követem a közéletet, igazi újságíró lett ebből az emberből, bár én továbbra is fenntartom, hogy szívesebben láttam volna 2018-ban Vonát miniszterelnökként, mert szerény véleményem szerint ő volt az utolsó, nyugaton prezentálható, intelligens, európai politikus Antall József óta. Ennek ellentétéről meggyőzhető vagyok.

Szóval szörfölök, kapcsolgatok, aztán úgy elémtolakszik a Bayer-show az ajánlott videók közül, mint a löncshús az étteremben (khm… Monty Python). Én meg úgy vagyok vele, mint az egyszeri ember a csípős paprikával: nem kéne… nem kéne Erős Pistát venni, de aztán csak elkopik a hűtőben. Szóval Bayer-show. Hát apám, nem sok eszétikai gyönyört vártam ettől (olvastam már egy-két Bayer-publikációt korábban), de a műsor emberen aluli volt: ennyi csúsztatást és dezinformációt régen hallottam.

Addig bírtam, amíg emberünk végül a világ minden baját a dzsender számlájára írta: mert hát a „mocskoslibsik” már leszbikus anitlopbébikké műtetik a négyéves gyereküket és az általános iskolai könyvtárakban a romlott Amcsiba’ már gyerekek szopják-nyalják egymást a mesekönyvek illusztrációin. És persze szerintük ez a „dzsender”. Kis kutatás után úgy látom, hogy bizonyos jobbos narratívában mostanában divat lett szidni a dzsendert (mert most már magyarosítottuk a szót, hadd köpködjük végre magyarul az egész ideológiát). Tisztelet a kivételnek, de akik a tévében bélsárral kenik ki a gender studies-t, nem sok cikket olvastak a témában.

Én magam nyelvész lennék és valamiféle szerencsétlen csillagállás miatt még doktorátust is szereztem nyelvtudományokból. Még „pechesebb” lévén, kutatói karrierem kezdeti szakaszában nagyon érdekelt a gender studies (erre nem tudom, hogy mi lett végül a magyar kifejezés, amikor én tanultam, akkor még nem fordítottuk le), sőt, ennek nyelvészeti ága, a gendernyelvészet is rettenetesen érdekelt engem. A „legrosszabb” az egészben, hogy volt szerencsém a magyar gendernyelvészet legnagyobb koponyáitól tanulni, akik kvázi lefektették az alapjait ennek a tudományágnak a magyar nyelvészetben. Éveken keresztül írtam cikkeket a témában, eredetiből fordítottam le fontos idézeteket és kifejezéseket magyarítottam a külföldi szakirodalomból, annyira új volt ez az egész. Azóta csak egy újabb nyelvtudományi ág született: a neurolingvisztika. (Itt most számítsuk le az alkalmazott szociolingvisztika újabb és újabb vadhajtásait – van például egy túlsztárolt kolléganőm, aki szó szerint minden évben „kialakít” egy újabb fajta nyelvtudományi ágat, melyben publikálhat, majd ezek persze el is halnak – példákat nem adok. Valószínű, ha kinyitod a vasalódat, Kedves Olvasóm, ott is ő fog nyilatkozni.)

Annak is tanúja lehettem – még pár évvel a doktorim megvédése előtt -, ahogyan egy politikai narratíva, a Fidesz alakította NER kvázi lebontott egy tudományos diskurzust és megfojtott egy éppen csak elinduló nyelvtudományi diszciplínát: a gendernyelvészetet. Itt kifejezetten felhívnám a figyelmet, hogy a g-t ebben az esetben dzs-nek ejtük, tehát [dzsendernyelvészet] és nem [gendernyelvészet] a helyes szóban kiejtett alakja a kifejezésnek. Eljött az a pont, mely után már nem lehetett ilyen témákat tudományos konferenciákra vinni, nem lehetett ilyen tematikájú kurzusokat indítani vagy éppen publikálni valami ilyesmit. Nagyon kínos lett ilyesfélével foglalkozni, hiszen ahogyan kiejtetted a gender kifejezést, mindenki biztos volt benne, hogy Te mindenképpen azt akarod, hogy eszkimókislányok kötelező nemátalakító műtétet kapjanak és a politikai korrektséget Magyarországra is terjesszék ki.

Jelen blogposzttal szeretném valamiféle méltó búcsúját adni ennek a témának, mivel jó tíz éve nem publikáltam a témában és nem tudtam lezárni ezt a korszakot. Néhány fejtágító adattal, gondolatfoszlánnyal szeretnék ehhez a kérdéshez hozzászólni. Esszém témáját a címben is olvashatod: „miről (nem) szól a gendertudomány”?

Az első gendernyelvészeti kurzust 1970-ben tartotta a Kaliforniai Egyetemen Mary Richie Key. Az eddig teljesen elhanyagolt társadalmi csoportok (melegek, transzneműek) vizsgálatát integrálta a szociolingvisztika tárgykörébe, de még fontosabb lett, hogy a női nyelvhasználat kutatása is megindult, eddig ugyanis ilyesmi nem volt divatban: általában fehér, középosztálybeli nők és férfiak beszédéből indultunk ki vagy pedig ha nyelvjárásokat vizsgáltunk, akkor a vidékiek nyelvezete lett a vizsgálat tárgya. A marginalizálódott, politikai hatalmukat tekintve a társadalom szélén levő csoportokkal (beleértve a nőket is) addig nem volt „trendi” foglalkozni.

Mi is az a gender?

A klasszikus szociálpszichológiában a nem a pervazív vagyis nem megváltoztatható, végleges szerepek közé sorolható. Ha maradunk ebben a hagyományos felfogásban, akkor a férfi-nő szerepet kettősként (binárisként) képzeljük el, a gendernyelvészet ezzel szemben ezt a nemi szerepet nem tartja véglegesnek. Bevezetik a szexus (mint a biológiai nem) és a gender (a társadalmi nem, melyet mi hozunk létre és megélünk a mindennapokban) fogalmát a nyelvészeti kutatásokban (is). Erre azért volt szükség, mert a szociolingvisztika (a nyelv és a beszélők közötti viszonyt vizsgáló nyelvtudományi ág) hagyományosan nem juttat hangsúlyos szerepet például azoknak a transznemű csoportoknak, amelyeknek nemi identitása eltér a társadalmilag elfogadott női vagy férfi normáktól. A legtöbb gendernyelvész megegyezik abban, hogy a gendernyelvészet a biológiai nem (szexus) és a társadalmi nem (gender) közötti különbséget kutatja: vagyis milyen szociális, kulturális, mélylélektani folyamatok miatt érezzük magunkat valamilyen neműnek.

A gender fogalmat például Linda Nicholson 1994-es munkájában „fogasszerűnek” képzelte el („the coat-rack view of gender”), ahol a másodlagos nemi jellemzők fogasként „támasztják meg” a gendert, ezzel „biztosítva a teret, amelyre a gender felépülhet”. Az angolszász nyelvtudomány már az 1920-as évektől kezdve kutatja a meleg és a leszbikus nyelvhasználatot: hosszas előítéletesség után az 1990-es évekre született meg a nyelvészeti értelemben koherensebb ún. „queer” kutatás.

Most akkor ezek a dolgok általánosak? Egyáltalán mire jó ez?

A gendernyelvészetben ritkán van általános, mindenkire érvényes következtetés. Ez furcsa is lenne, hiszen a gendernyelvészet alapból a marginális csoportok vizsgálatát végzi, s ebbe az egyes beszélők nyelvi sajátosságai csak esettanulmányok vagy igazságügyi nyelvészeti elemzések esetében férnek bele. Meg kell értetnünk, hogy a nyelvtudományban (főleg a gendernyelvészetben), – bármennyire is általános igazságokat szeretnék hallani –, de a tudományjelleg miatt valamifajta szükségszerű általánosítás jön létre.

Lehet érvelni a Bayer-showban is kiparodizált túlkapásokkal, de ezek nem jó példák. Hülye mindenhol van: töltött fegyvercsőbe belenéző idióta, magát kanárinak/macskanőnek/tollpárnának/barbinak képzelő félkegyelmű a világ minden pontján akad. Valóban van az elmúlt évtizedben az észak-amerikai kontinensen egyfajta mesterséges „fordított szexizmus”, amit Európában már soknak és túlzónak érzünk (erről majd még szeretnék egy esszét összerittyenteni), de ez nem a gender studies része. Ezek a félművelt, akadémikusokat félreértő nyugati politikusok, pereket eleve lezárni akaró multik művei és nem a gendertudomány „vívmányai”.

Hiba lenne elhallgatni, hogy ez a fajta nyelvtudományi ág az egyik legpolitikusabb. A női beszédmód másodlagos, elnyomottabb jellegére építő, 1970-1990 közötti USA-beli kutatások komoly politikai eredményeket értek el: Robin Lakoff 1973-as írásában feltételezte egy hatalom nélküli női regiszter létét, amely az angol nyelv minden szintjén jelen van. Ebből az írásból indultak ki azok a kutatások, melyeknek köszönhetően a nőket és a kisebbségi csoportokat sújtó „nyelvi szexizmus” és megkülönböztetés manapság rendkívül súlyos bűnnek van elkönyvelve a munkahelyi nyelvhasználatban.

Tehát…

A gendernyelvészet az egy interdiszciplináris (tudományágakon átívelő) szemléletű, nyelvtudományi terület. A tudományjelleg miatt nem helyes a médiában összemosni a gendernyelvészetet a politikai célok kiszolgálásával (például: politikai korrektséggel, ami nyelvhasználati kérdés). A legfontosabb cél az lenne (és valószínűleg az USA oktatási rendszerében is ezért alkalmazzák ezeket a sokszor itthon nevetségesnek ható előírásokat), hogy az előítélettől mentes, korszerű nyelvhasználatot mindenkivel megértessük és betartassuk. Ez pedig sokkal inkább a tanulócsoport és az oktató saját felelőssége, mint az általuk használt nyelvé. A média természetesen szintén felelős ebben a kérdésben: megkönnyítheti, de meg is nehezítheti a cél elérését azáltal, ahogyan formálja a közhangulatot.