Álláshajsza 6. – “So chained and frustrated/It’s all so complicated”

Update: Sohasem voltam front-endes csávó, magyarul fejlesztőként nem érdekelt, hogy hogyan néz ki a webes oldal, ha a back-end remekül tette a dolgát. Viszont tűrhetetlen volt, hogy a Google Site Kit folyamatosan lepontozta az oldalt a lassúsága miatt és másodpercekbe telt a betöltés. Így a blog egy fizetős sablonra váltott, mely már elvileg elég gyors és elég “profi” kinézetű. Mivel a színekhez és dizánjhoz abszolút nem is akarok érteni, így maradtam az örök klasszikus fekete-fehér vonalon. Megnöveltem a betűméretet és meg is változtattam, mert nekem a fejlesztéshez és blogíráshoz használt ultrawide monitoron így jobbnak tűnt a layout. Ha valami az olvashatóság rovására menne, kérlek, írjátok meg! Ahogyan észrevettem, a Google Chrome hajlamosabb a normális megjelenítésre, a Firefox nálam fehér ködöt tesz az oldalra. Jelen pillanatban nem tudom, hogy miért, de nagyon valószínűnek tűnik, hogy egy plugin nem töltődik be rendesen az admin felület miatt.


Akinek hasonlóan “bonyolult” fiatalkora volt, mint nekem, annak bizonyára ismerős lehet a fenti Sum 41 dalszöveg-részlet. Akinek nem, nos, annak sincs miért szégyenkeznie 🙂 . Legyen itt egy kis veretős punkzene:

Hasonló most az én hangulatom is: elvégre lassan másfél hete állástalan vagyok. Az elmúlt egy hétben próbáltam a lehető legnagyobb ívben leszarni mindent, ami a munkával és a programozással kapcsolatos. Ettől viszonylag kitisztult a fejem: végre sikeresen egy szuszra levezettem 350-350 kilométert anyámékhoz és arra még inkább büszke vagyok, hogy mind a kiccsalád, mind én, mind a verdánk egyben és sérülés nélkül túlélte az utat (főleg az M0-M3-as szakasz sérülésmentes megtételére flexelek a leginkább). Arról még nem tudok nyilatkozni, hogy nyeltem-e be traffipaxos büntetést avagy sem? (Erről az “izgalomról” azért a néhol 140+-os tempó gondoskodott.)

Anyám és apám a fekete öves aggódó: “demosthogytartodelacsaládot?“, “maradtálvolnainkábbtanítani!“, “minekprogramozolúgyseérteszamatekhoz?“. Legalább ezt múlt péntektől most hétfőig hallgathattam: ezért már jó előre azt kamuztam, hogy kirúgtak. Ennek ellenére kaptam ezeket a szülői tanácsokat(?). Mindegy. Továbbra is fenntartom, hogy olyan sokat nem kamuztam a szülőknek, mert szinte biztos, hogy egy hétre voltam attól, hogy seggbe billentsenek (egészen pontosan szerintem most hétfőn, 06.28-án akartak kirúgni, az utolsó “szeánszon” – ahogyan a Nagyfőni nevezte a heti próbatemetéseimet a mentorommal).

Az elmúlt napokban kipofoztam és frissítettem a LinkedIn-profilomat, a szakmai weboldalamat és a kreatív CV-met + prezentálható állapotba hoztam a szöveges kalandjátékomat. Nem tökéletesen működőképes, de a hosszú hetek lelki kizsigerelése után végre sikerült futtatható állapotba hozni 5-6 óra alatt – egyedül. Feltöltöttem GitHubra néhány új programocskát, melyen az elmúlt hónapokban dolgoztam gyakorlásképpen. Szóval felkészültem az újabb álláshajszára.

Mint derült égből a villámcsapás, úgy jött a levél szerdán, 06.30-án 15.47-kor (érted, nehogymá’ vissza tudj írni munkaidőben), melyben Nagyfőni kér(?)/utasít(?)/erősen ajánlja(?), hogy másnap, július elsején (ha megfelel) menjek be 9 és 11 között valamikor aláírni a kilépési papírokat. Nem teljesen értettem a dolgot (eltelt 10 nap a felmondás óta), ezért megkérdeztem az ügyvédbojtár öcsémet, hogy ebben az esetben mi a teendő? Érhető módon nem szívesen sétálnék be a volt munkahelyre, mint ex-dolgozó. Öcsém biztosított róla, hogy a Munka Törvénykönyve szerint mindent meg kell tenni a jóhiszemű ügyintézés érdekében, így ha nem akarom megtorkoztatni magam és az utolsó fizetésem nélkül távozni, legyek kedves bemenni. Végül fogcsikorgatva, de úgy is tettem.

Reggel 9 órára ütemeztem a dolgot: fura is volt, hogy az egyik volt kollégámmal összeakadt a tekintetünk a buszon: mindketten ugyanahhoz céghez mentük. A srác azonnal félrenézett, de ekkor még semmire sem gondoltam: én is utálom, ha buszozás közben zavarnak, mivel akkor van az egyetlen én-idő tömb a napomban, amikor szabadon olvashatok és gondolkodhatok. Gondoltam, majd leszállás után lekezelek vele és váltunk pár szót. Nos, ez sem jött össze. A srác – kis túlzással – repülőrajtot vett az ellenkező irányba. Végül az irodában (mintha szellemet látna) vakkantott valamit köszönésképp’. Tasziló természetesen nem volt bent az irodában.

Egyetlen negatív dolog történt velem: amikor becsöngettem az ajtón, a kisfőnök kénytelen-kelletlen ajtót nyitott. Azt mondtam: “A nagyfőni berendelt mára.”. A kisfőni rövid úton a volt kollégáimhoz ment elújságolni, hogy itt vagyok. Valami morajlást hallottam a volt munkaállomásom körül, és a kisfőni gúnyosan, röhögve okoskodott a ex-kollégáknak: “Ez tényleg azt hiszi, hogy akkor jön ide, amikor akar?”. Nem értettem a dolgot, mert nem utaltam semmi ilyesmire, legalábbis nem akarattal.

Természetesen egyik volt kollégám sem köszönt, amikor meglátott. Én ezt sem értem: attól, hogy egy embertársamnak, egy volt kollégámnak megadom a minimális tiszteletet, az még nem jelenti azt, hogy egyetértek vele vagy helyeselném, amit tett.

Végül aláírtam a papírokat, a nagyfőni meglepően korrekt volt. Azért megint bekérdezett, hogy “hogyan tovább?”. Erre én leírtam néhány címszóban egy LinkedIn-es állásajánlatot, amit a múlt héten kaptam: Csehország, kiköltözés, full angol, céges kiképzés speciális technológiákra, 4500-6000 EUR/hó+bónusz, segítenek a kiköltözésben. Baszta az ideg rendesen. Meg is érdemelte.

Amúgy tényleg egyre másra kapom a Java-fejlesztői álláslehetőségeket LinkedIn-en: “Budapest, Budapest, te csodás…“. Kerestek meg már a Microsoft-tól, az MKB Banktól, meg még néhány kisebb cégtől külföldről (Bécs, Prága). Ennek az okait nem értem, mivel bejelöltem, hogy X. város és környékén dolgoznék, ami, nos, baromira nem Budapest környékén van.

Amikor finoman rákérdeztem, hogy “mi lesz a fizetésemmel?” tettetett rácsodálkozással közölte, hogy azt ő már aznap átutalták. “Nos, baromira nem.” – közöltem. Nem akarta elhinni, végül beléptem a netbankba és megmutattam az aznapi számlaforgalmamat. “Jaj, akkor utánanézek.” Ócska duma, ez is a játék része volt. Végül 20 percen belül a számlámon volt a pénz, leszámítva, hogy a Munka Törvénykönyve ebben a kérdésben világosan fogalmaz: a felmondás napjától számítva 5 munkanap alatt ki kell fizetni a dolgozót. Itt ez sem történt meg.

Kissé bíztam benne (1%-nyira), hogy talán azt mondja: “tépjük szép a felmondásodat, ülj vissza helyedre, mintha mi sem történt volna“. Emiatt az álláskereső e-maileket is csak délután 13 órára állítottam be, hátha…

De nem.

Az álláshajsza újraindult tegnap.

Álláskeresés kezdete: 2021. július 1.

Beküldött önéletrajz: 3 darab.

Elutasítottak 0 cégtől.

Válasz nem érkezett 2 cégtől.

Tényleges állásinterjú száma: 0.

Kapcsolatban állok: 1 céggel.


Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .