A mérgező szülők

Ez a kifejezés is egy szakzsargon, a pszichológiai terminológia része. Ha jól tudom, akkor Susan Forward 1989-ben megjelent “Mérgező szülők” (Toxic parents) című könyvével alkotta meg a fogalmat.

A bejegyzés olvasásához egy kis zene:

Figyelem, már most, elöljáróban közzétenném, hogy nem vagyok pszichológus, de sajnos saját élményeim vannak a jelenségről, azokat írom le.

Az egyik angol kiadás borítója…
És az egyik magyar kiadásé.

A mérgező szülő nyilván többféle lehet: a verbális bántalmazótól a gyermekerőszakolóig széles skálán mozoghat. Egy közös bennük (és erre hajaz a magyar kiadás borítója, ezért tartom telitalálatnak): a destruktív szülői viselkedés. Magyarra lefordítva: a szülő a gyermekét a lehető legsérülékenyebb korában, kisgyermekként kezdi verbálisan és/vagy fizikailag bántalmazni, amivel gyakorlatilag megmérgezi azt. Lényegében olyan kellemetlen egy ilyen szülő, mint a herpesz és még annyira sem lehet ellene tenni.

Rendkívül jó és illusztrált összefoglalója a jelenségnek (esetemben a találati arány 10/7-8):

https://kuffer.hu/a-mergezo-szulok-10-jellemvonasa-akik-tonkreteszik-gyermekeik-eletet-anelkul-hogy-eszrevennek/

Talán a legkönnyebben megismerhető jellegzetességei a mérgezők szülőknek az, hogy a gyermekük/gyermekeik felé ellentétes jeleket és válaszokat küldenek: “miért vagy még a nyakunkon 2X, 3X évesen?“, ha megnősülsz/férjhez mégy, akkor pedig “mi már nem is számítunk neked!“, vagy “ugyanúgy, ahogy az esküvőről, úgy a gyerekvállalásról sem kérté(te)k ki a véleményünket“.

Ha el akarod érni a szeretetüket és megbecsülésüket, hűvösek. Az elért eredményeid nem számítanak: ha könyvet írtál, ha diplomáztál, ha nyelvvizsgáztál, teljesen értéktelen a szemükben.

Csak néhány példa arra, hogy milyen tüskéket tud egy, rosszabb esetben két mérgező szülő okozni az embernek. Ilyesféle fájó, gennyedző lelki sebeket:

  • “Légy a legjobb, de ne kerülj pénzembe!”
  • “Mi már nem is vagyunk a családod, csak a feleséged és a gyereked?”
  • Attól, hogy gyereked lett, még mással (=velünk) is kellene foglalkoznod.” (Előtte volt lent náluk a feleségem 3 hétig a gyerekkel, én vizsgára készültem, de ettől függetlenül mindennap hívtam őket. Bele sem szóltak a telefonba.)
  • Előttem, öcsémnek címezve: “Nehogy már tanár legyél, egy családba egy bölcsész éppen elég.
  • Már megint hazajöttél? Ne gyere ilyen sűrűn haza, mert drága!” A tanács megfogadása után körülbelül fél évvel: “Már haza sem jársz.
  • A kitűnő diplomám/summa cum laude doktorátusom átvétele után, kvázi gratulációként: “A legnagyobb dicséret nekünk jár, mert mi tettük lehetővé, hogy tanulhass.” (Aztán erre ráerősítendő, a Facebookon az ismerősök és a rokonok ténylegesen NEKIK gratulálnak az ÉN eredményeimért, amit jólesően meg is köszönnek – helyettem.)
  • “Nem is tudtam/láttam, hogy szenvedsz.”
  • “Egy x éves gyerek/ember még nem lehet ideges.”
  • “Te nem lehetsz depressziós, mert mindent megkaptál és mi jó szülők voltunk.”
  • “Apád már nem is próbálkozik, hogy kapcsolatot teremtsen veled, most rajtad a sor.” (Egyik telefonbeszélgetésünk alkalmával a mindennapos hívások közül)
  • “Te teszed tönkre anyagilag az apósodékat.”
  • “Te szakítod szét a családot.”
  • “Ha ezt tetted volna velem, és én az öcséd helyében lennék, már nem is beszélnék veled.” (Mert mertem egy jóbarátomat a saját esküvői tanúmnak felkérni.)
  • “Olyan unalmas, hogy mindig csak a gondjaidról tudsz beszélni, már nem is szívesen hívlak, mert csak elveszed a kedvemet, mindig olyan negatív vagy.”
  • “Olyan furcsa voltál, mert folyton olvastál.”

Igen, Kedves Olvasóm, jól gondolod: ezek a saját példáim. Csak egy csokornyi az elmúlt 10 év legfájóbb szülői döfései közül. Nem, egyetlen tejfogam kiverésén “kívül” nem bántalmaztak a szüleim, de mégis borzalmas és lélekszaggató élmény volt verbális erőszak, divatos szóval “bullying” részesévé válni egész fiatalkoromban. Talán innen ered, hogy számomra kifejezetten fontos, hogy szándékosan senkit sem bántsak meg, főleg ne szóval vagy tettekkel. Fizikailag rosszullétet okozott sokáig, ha valami kellemetlen dolgot kellett mondanom valakinek vagy pedig nemet kellett mondanom. Talán mindez innen, a gyermekkoromból eredeztethető.

Valahol olvastam, hogy a mérgező szülők egyik bevett módszere az anyagi függésben tartás, majd az ezért kapott korholás. Ismerős ez is. Azért szoktam rá a cigarettára középiskolás koromban, mert 200, majd később 500 Ft-ot kaptam egy hétre: emellé naponta egy szendvicset és fél liter teát kaptam. Keltem reggel 5-kor, utaztam oda-vissza 80 kilométert, hazaértem este 5-6 óra körül. A nikotin legalább elvette az étvágyamat és akkor olcsó volt (365 Ft volt akkoriban egy kék Sopianae “Szofi”).

Számtalan lelki seb és magamba fojtott fájdalom tanúskodik arról, hogy milyen egy mérgező szülő mellett felnőni. Mégis, csak 31 évesen értettem meg, hogy el kell engednem a sérelmeimet. Meg kell bocsátanom magamnak és a szüleimnek: NEM ELFELEJTENI a múltat; nem engedni, hogy a továbbiakban is a lelki lábtörlőjük legyek, hanem MEGBOCSÁTANI. Elengedni a lelki fájdalmat. És továbblépni.

A folyamat újabb szakaszára engem egy körülbelül 1-2 éves lelki terápia (mondhatjuk lelkigyakorlatnak is a vallási töltet minimalizálásával) vezetett. 2019. januárjában kezdtem el önfejleszteni. Erről majd a későbbiekben bővebben írok még, mert nagyon érdekes útra indultam, s még most sem értem a végére.

Hogy milyen tanulságot, magaddal vihető zsebgondolatot adhatok Neked? Talán azt, hogy tényleg közhely, de mérgező szülők gyerekeként azt kell folyamatosan észben tartanod, hogy nem vagy felelős a szüleid viselkedéséért. Hogy Te majd máshogy csinálod a saját gyerekednél.

Egy pillanatig, amíg a fejed tetejéig elönt a harag az újabb szülői gonoszságok hallatán, talán ez is elég, hogy ember tudj maradni.


Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .