Amikor hallottam most vasárnap, hogy a mögöttem levő két siratóasszony úgy imádkozott, mintha egyszerre ittak volna ecetet és citromot, akkor beugrott egy gyerekkori emlék. Úgy emlékszem, 1998 körül történt, Taron. István atya arról prédikált, hogy örömmel kellene imádkozni. Különösen a „Most segíts meg, Mária” maradt meg bennem ebből az egészből. A prédikáció többi részét elvitte az idő; ezt az egy gondolatot valamiért nem tudta. Azóta is előkerül, valahányszor meghallom, ahogy emberek a segítség reményében olyan hangon szólítják meg Máriát, mintha éppen ő mondta volna fel a lakásbérletüket.

„Mindig örömmel kellene imádkozni.” Valahogy így mondta. Közel harminc év távlatából nem vállalok gyorsírói felelősséget. A mondat értelmére viszont tökéletesen emlékszik a tízéves énem. Mert hát az ima az jó dolog: a világ legszebb dolga. Segíteni mindenki szeret, aki nem tökéletesen szociopata. Pláne olyasvalakitől segítséget kérni, aki szeret és segíteni is akar. Mert én így gondolok az imára: köszönve kérni attól, aki eleve a javadat akarja. Ehhez képest miért mindig az alaphelyzet, hogy “el van várva”, hogy olyan előadásmóddal szóljunk a mennyei faterukhoz, mintha egy különösen nehéz természetű hitelezőt próbálnál lebeszélni arról, hogy ne verje le a vesédet, mert úgyis kő van már benne, szóval még érdeke is lenne, hogy szenvedni hagyjon. Nincs értelme.

Ez azóta is zavar. Hogy kerül ennyi sértettség a bizalom hangjába?

Életemben egyszer, talán egyetlen apácát vagy apácacsoportot láttam behunyt szemmel, mosolyogva mondani az Úrangyalát. És még azóta is hallom, ahogy a régies, kopott változatot mondják abban a kényelmetlen, műszálas, barna szoknyájukban. Mosolyogva, szinte eksztázisban. “Üdvözlégy Mária, malaszttal teljes”. Gyönyörű. Utána meg, szinte megborzongtam, amikor egy másik imádban így mondták: “Hol a szükség kínja nagy, mutasd meg, hogy anyánk vagy.” Anyánk. Nem “anya”, ahogyan felénk mondják, sterilen, mint egy népszámláló. Anyánk. A saját anyukádat kéred, hogy segítsen. Hát mit meg nem tenne érted ő?

De nem. A legtöbben nem így gondolunk rá. Hallgatom a megnyújtott szótagokat, a közösen begyakorolt csüggedést, és néha az a benyomásom, hogy a gyülekezet már megkapta az elutasító választ: csak még végig kell mondania a kérelmet, mielőtt postáznák Én behunyt szemmel és mosolygva mondom a Miatyánkot. Práblom átérezni, mennyire örül majd a Mennyei Atya, hogy “felhívom”, hogy keresem, hogy köszönetemet mondom. Minden örömteli imára úgy gondolok, mintha puszit adnék az égi szüleimnek. Gyerekes, de így gondolom. Vállalom.

Már komolyan szegény Szűzanyát sajnálom. Annyi reménytelenség ér el így hozzá, hogy az ember legszívesebben neki küldene segítséget. Szegénynek ezt kell hallgatnia évszázadok óta. A mennyország akusztikájáról nyilván keveset tudunk, de őszintén remélem, hogy van benne egy csendes szoba és ott is van forrócsoki, meg egy kandalló, hogy levetkőzze ezt az őrületes depressziót, amit tőlünk kap.

Persze a kántálásnak is van értelme. Összefogja a sok különböző hangot, viszi a szöveget, és olyankor is megtartja az embert, amikor saját szavai már nincsenek. Egy régi ima ritmusába bele lehet kapaszkodni. De ez a kisebbik rész. Az ima öröm. Az ima mennyei “hurráh”.

A katolikus tanításban Mária közbenjárása Krisztushoz vezet. Nincs külön, anyai kedvezménnyel működő üdvözítési üzletága. Az a családi szereposztás pedig, amelyben Isten a dühös apa, Mária meg majd beszél vele, inkább rólunk árulkodik, mint az égről. Elég sok rossz konyhát láttunk már ahhoz, hogy ne rendezzük be belőlük a mennyországot is.

A hanglejtés értelmezi a szöveget. Ugyanaz a mondat lehet kérés, szemrehányás, fenyegetés vagy szerelmi vallomás, attól függően, hogyan mondják. Az ima sem kap felmentést ez alól. A „segíts” lehet az a szó, amellyel odafordulok valakihez, akiben bízom. De el lehet mondani úgy is, hogy már benne legyen: tudom én, rád sem számíthatok.

Ilyenkor a hanghordozás aprólékosan visszavonja a szöveg állításait. Mondjuk a bizalmat, és közben olyan gondosan ügyelünk a reménytelenségre, mintha abból vizsgáznánk. Egy színésznek ilyenkor szólnának, hogy gondolja át, kihez beszél, és mit akar tőle. A templomban a megszokás megvédi az alakítást. Így hallottuk, így mondjuk. A hangsúly túléli az összes szereplőt.

A komor hangnak persze megvan az az előnye, hogy tekintélyes. Aki rosszkedvű, arról könnyű elhinni, hogy érti az életet. Aki örül, annak még bizonyítania kell, hogy nem hülye. Vallásos közegben ehhez hozzájöhet a gyanú, hogy a jókedv valami rendezetlen erkölcsi viszonyból származik. Rendben van a lelkiismerete? Nem túl rendben? Megvizsgálta elég alaposan?

Az örömhír így néha úgy érkezik meg a címzetthez, mintha a kézbesítő személyesen ellenezné a tartalmát.

Pedig érdemes megnézni Máriát Kánában. Elfogy a bor. Ő észreveszi, szól Jézusnak, aztán a szolgákat hozzá irányítja. Jézus teszi a csodát. A történetben Mária figyelme egy lakodalom nagyon is földi bajára irányul: a házigazdák kínos helyzetbe kerülnek, az ünnep elakad. Nem olvasunk arról, hogy előbb felmérné a násznép töredelmét, vagy megkérdezné, nem szórakoztak-e már így is eleget.

Bor kell, mert lakodalom van. Mária azelőtt szól az érdekükben, hogy ünnepélyesen bebizonyítanák, mennyire nyomorultak. Ez elég rossz hír annak az elképzelésnek, hogy a segítség előfeltétele a megfelelően meggyötört hangszín. Én hiszem, hogy Jézus Mária miatt tarja az emberiséget többre, mint hangyák. József és Mária az okai, hogy segít, hogy feltámaszt. Ha megnézed a Bibliában, Jézus kisgyermekkorában creepy: elkóborol é s a zsinagógában tanít rabbikat hat-hétévesen. Amikor végül ráakadnak az aggódó szülők, emlékszel, hogy mit mond? “Nekem mennyei atyám dolgaival kell törődnöm.” Na paff. Ez a Jézus-default. Mária ehhez képest maga a mindent megolvasztó szeretet.

És ott van a Magnificat. Mária ujjong Istenben. Ez az öröm ráadásul elég kellemetlen dolgokat mond a hatalmasok és a gazdagok önelégültségéről. Van benne erő, társadalmi indulat, felforduló világ. Nehezen tudom összeegyeztetni azzal a megszelídített Mária-képpel, amelynek legfőbb feladata, hogy mennyei felügyelet alatt tartsa a szomorkodásunkat. A saját hálaénekében jóval elevenebb, mint amilyennek mi olykor megszólítjuk.

Szóval, ha azt mondom, hogy nyitott kapukat döngetünk az örömmel és ujjongással, szerintem eléggé óvatosan fogalmazunk. Így kellene szerintem imádkozni.

Ha már hiszem, hogy meghallgat, ne én adjam a szájába az elutasítást.