Lassan négy éve lesz, hogy az mesterséges intellgenciát használom. Gyakorlatilag az életem része: AI champion vagyok a cégemnél, AI-jal programozom és levelezésre, szerver karbantartásra használom.

Most gondoltam bele, hogy az AI nekem még nem mondta, hogy nem tudom. Tényleg, szinte az első pillanatoktól kezdve használom, de ezzel a válasszal még nem találkoztam. Elvileg képes rá. Nálam eddig mindig érkezett valami. Ha az első magyarázat kevés, lehet kérni hosszabbat: “mintha öt lennék”. “Mekegd el eszperente nyelven”. Ha túl hosszú, rövidebbet, ha nem tetszik, más szempontot. Hogy amit kapok, az mennyire jó, külön kérdés, nem ide tartozik. Engem most az érdekel, hogy milyen gyorsan megszoktam ezt a helyzetet. Felteszek egy kérdést, és jár rá egy válasz. Rájöttem, hogy már a kérdés feltevése közben számítok rá.

De régebben nem volt ilyesmi. Akkor még hozzászoktunk ahhoz, hogy “passz”. Hogy nem tudunk. Nem tudtunk mindent tudni.

Én ennek örülök? Nem? Magam sem tudom. Szeretek hozzáférni dolgokhoz, és kifejezetten szeretem, ha egy érdeklődésből nem kell mindjárt egész délutános programot szervezni. Meg tényleg faszkorbácsot annak, aki visszasírja azt a háromhetes izzadást a hűtetlen könyvtárban. Attól, hogy az ember hátára tapad az inge, még nem lesz igazabb, amit megtalál. Ezen nincs mit visszasírni. A nyomorúságos munkakörülményeket hajlamosak vagyunk utólag a teljesítményhez csomagolni, aztán együtt szeretni a kettőt, mert hát mi azért megdolgoztunk. Jó, megdolgoztunk, de közben hűvös is lehetett volna.

Mert ezek a régi, posztanalóg, “még mindig írógéppel verem” emberek azt verték belénk: nem lehet könnyen és gyorsan haladni. Mert az bűn. A tudomány, meg a művészet csak akkor ér valamit, ha véreresre hajtányolod az ujjbegyeid.

De belegondolva: a kutatásnak mégis volt valamilyen szaga, meg a gondolatának is, amit a penészlett papírlapok között tartogatott. Aggódni, hogy bent lesz-e még az egyetlen példány? Hogy van-e még apróm a fénymásolóhoz? Belefér-e még ez a fejezet? Hógolyó-módszer. Így hívták tudományosan a “próbacseresznye” módszert, amikor a tanár mintatanulmányából próbáltuk meg visszafejteni a kérdést. Mert hát el kellett indulni valamerre, és egyáltalán nem volt biztos, hogy arra lesz válasz vagy éppen olyan válasz lesz, amire ötös adnak. Egy hivatkozásból újabb hivatkozás lett, a végén pedig esetleg egy olyan könyv címe, amelyhez nem lehetett hozzájutni, mert. A keresésnek volt kiterjedése. A munkám szélén ott maradhattak azok a dolgok, amelyekig már nem jutottam el. Tudtam, legalább nagyjából, hogy ott kezdődik az a rész, amelyről csak sejtek valamit.

A régi esszékből ismerősek ezek az udvarias mondatok. Én is írtam utolsó lehelletig. Mert a “fingom sincs” tudományos közegben nem szalonképen. Helyette jött “A kérdés részletes tárgyalására itt nincs lehetőség”.  Meg: a “Jelen dolgozat kereteit meghaladná”. és a vízgereblyézés királynője, a “Ennek vizsgálata további kutatást igényel”. Az ember szépen bekerítette, amivel foglalkozott, a többit pedig kint hagyta. Ebben lehetett szakmai fegyelem, és lehetett némi megkönnyebbülés is. Nem kellett minden ismerethiányhoz személyes vallomást mellékelni. Elfogyott a hely, lejárt az idő, be kellett fejezni az írást. Ezt a másik ember is értette. Neki is be kellett fejeznie valamit. Most így eszembe jutott egy eset, egy történelemtanárom mesélte az egyetemen: a történész kolléga éppen az utolsó pillanatban talált valamit, ami tökéletesen szétbarmolta a felépített érvrendszerét egy könyvben. Mit tett a jó atyafi? Visszatette a könyvet és megtartotta másnap az előadását. A következő héten meg előszedte a könyvet és megírta a cáfolatát a múltheti előadásának. Ma már esélye sem lenne így kimenekülni a hurokból.

Az AI tudná.

Érdekelne, hány ilyen mondat mögött állt az a sokkal egyszerűbb mondat, hogy ezt nem tudom. Nem feltétlenül csalásból, inkább mert a tudatlanságnak is megvolt a maga társasági öltözete. Fel lehetett venni hozzá egy rendes mondatot. Elismertem vele a téma létezését, jeleztem, hogy másnak még lesz ott dolga, és mehettem tovább. A hiány nem tűnt el. Elhelyeztem a szövegben, kapott egy elfogadható indokot, és nem kellett feltétlenül szégyellnem.

Most is elfogy a hely. Az idő is, nagyon szépen, a nap végére. Csak közben ott motoszkál valami, hogy ezt azért még meg lehetett volna kérdezni.

Ennyi időd igazán lehetett volna. Nem kellett hozzá utazni, könyvet kérni, megvárni, amíg más visszahozza. Belefért volna abba a két percbe, amíg azon gondolkodtál, hogyan írd körül, hogy nem fér bele. És ezzel máris keletkezett egy apró tartozásom. A válasz létezik valahol, vagy legalábbis előállítható valamilyen válasz, én pedig nem vettem a fáradságot.

De meddig lehet magunkat ezzel kínozni? Miért várjuk el a tökéletességet magunktól? Nem doktorálhatunk minden tanulmányban. És nem is lehet mindig Hemingway-t hajszolni minden írásban.

Ez a része foglalkoztat igazán. Milyen idegállapot lesz abból, ha minden hiányzó válasz mögött elmulasztott lehetőséget látunk? Ha a nemtudásnak egyszer csak szándéka lesz. Tudhatnád, tehát valamiért nem akarod tudni. Esetleg lusta vagy hozzá. Vagy nem érdekel eléggé, és akkor ezt tessék kimondani. A segítség ott van, működik, még udvarias is. Innentől már nehéz arra hivatkozni, hogy a világ nagy, én meg egyetlen ember vagyok benne, véges figyelemmel. Ez olyan ósdi kifogásnak hangozhat. A világ nagyságára éppen most adtak egy keresőmezőt.

Ráadásul ehhez nem kell valakinek külön baszogatnia. Meg tudja ezt csinálni az ember magával is. A megtakarított időbe belefér még egy kérdés, és az előző válaszban is volt egy részlet, amelyet nem értett egészen. Akkor azt is. Meg lehet kérdezni más megfogalmazásban, lehet hozzá példát kérni. Minden egyes lépés ésszerű. Az összes együtt már egészen más munkanapot, más estét, más figyelmet kérhet. Hol van az a pont, ahol abbahagyhatom úgy, hogy ne érezzem magam hanyagnak?

Van olyan kérdés, amellyel egyszerűen nem akarok aznap foglalkozni. Ez vállalható indok marad? A megszerzett szabadidőből szeretnék megtartani valamennyit, akkor is, ha közben marad pár betömhető lyuk a műveltségemen. Szeretném, ha egy magyarázat végén eldönthetném, hogy mára ennyi elég, és ehhez nem kellene jobb magyarázatot keresnem annál, hogy mára ennyi elég.

És akkor ez most kinek a tudása? Ha nem tudom felmondani azonnal, akkor az már nem ér? Régebben sokszor elhangzott, hogy nem kell mindent fejben tartani, azt kell megtanulni, hol és hogyan keressük meg. Ezt józan mondatnak tartottam, most is annak tartom. Egy könyv tartalomjegyzékét sem azért készítik el, hogy a rendes emberek megtanulják kívülről. A mondat teljesülésével viszont előállt egy kissé furcsa helyzet. Minden kérdésemhez tudok segítséget találni, és még azt is segítenek megfogalmazni, amit keresek.

Megérkeztünk? Ez volna a kánaán? Mert ha a keresni tudás elég, akkor hirtelen tele vagyunk akadémikusokkal. Már csak a székfoglaló beszédeket kellene megírni, de abban is segít az AI. Jó lenne tudni, pontosan hol kezdjük el visszavenni az ígéretet. A keresés még rendben volt, a megtalált válasz használata is, most viszont mintha túl könnyű lett volna az egész. Hány saját műveletet kell elvégeznem rajta, hogy elhihessem magamról: ezt én tudom?

Ha elolvasom, értem. Legalábbis olvasás közben úgy érzem. Aztán becsukom, és megpróbálom elmondani, esetleg valaki visszakérdez egy egészen jelentéktelen részletre. Na, ott érdekesebb lehet a helyzet. A felismerés, hogy ezt a mondatot már láttam, elég meggyőző tud lenni. Azt is könnyű hozzáérezni, hogy a mögötte levő gondolat nálam van, használható állapotban. Csak az a kellemetlen kis részlet hiányzik, hogy mit kezdek vele, ha egy kicsit máshogy teszik fel a kérdést.

Fisher, Goddu és Keil 2015-ös kutatásának kilenc kísérlete azt vizsgálta, hogyan becsüljük meg a saját tudásunkat internetes keresés után. A keresés hatására a résztvevők hajlamosak voltak többre tartani azt is, amit külső segítség nélkül meg tudnának magyarázni. Ez még internetkeresés volt. Engem az érdekel benne, milyen könnyen elmosódhat a határ aközött, amihez hozzáférek, és amit a magaménak érzek. Vajon mennyit változtat ezen, ha a segítség már beszélgetni is tud velem?

A saját tudást ráadásul eddig sem teljesen egyedül hordtam össze. Könyvekből tanulunk, mások mondataira támaszkodunk, és néha egy magyarázat évek múlva is ugyanazzal a példával jut eszünkbe, amellyel megértettük. Ettől nem szoktam kétségbe vonni, hogy tanultam valamit. Az AI válaszából is lehet tanulni. Éppen ezért zavar ez az egész: nem tudok húzni egy egyszerű vonalat, amelynek az egyik oldalán biztosan a saját tudás áll, a másikon meg a gép szövege. Ugyanabból a beszélgetésből az egyik dolgot megérthetem, a másikat csak ügyesen visszaadhatom.

Közben ahhoz is szükségem van valamennyi saját tudásra, hogy egyáltalán észrevegyem ezt a különbséget. Ha valamiben otthon vagyok, feltűnhet egy túl kényelmes magyarázat, egy furcsa hangsúly. Ha teljesen új területre érkezem, honnan tudjam, hogy éppen melyik fontos kérdés maradt ki? Nyugodtan kérhetek teljes áttekintést. Attól még nekem kellene megállapítanom, hogy teljes-e. Elég csinos feladat annak, aki azért kérte, mert nem ismeri a területet. És persze erre is rá lehet kérdezni.

Szóval, akkor? Ér még “nem tudni”? Ok lehet még a “lustaság” vagy a “nincs kedvem”?