Az “Érkezés” című film (2016) elemzése nyelvész szemmel – 1. rész

A mostani bejegyzést – bár igyekszem a lehető legnagyobb mértékben függetleníteni a nyelvészeti terminológiától és a tudományos hablatytól – át fogják hatni a lingvisztika szakmai megállapításai és alapvetései. Ez azonban nem jelenti azt, hogy bármiféle nyelvészeti képzettség kellene a szöveg élvezetéhez. Éppen ellenkezőleg!

FIGYELEM! Aki középiskolában/általános iskolában ódzkodott a nyelvtantól, itt most a LEHETŐ LEGJOBB helyen van, mivel a valódi nyelvészetnek VAJMI KEVÉS köze van az iskolai nyelvtanhoz.

Imádom a sci-fi-t, a jó sci-fiért pedig egyenesen bolondulok. Anno nagyon örültem neki, hogy legkedvesebb szakmám, a nyelvészet áll a középpontjában egy ilyen típusú filmnek.

Már régóta terveztem, hogy a filmet elemezzem nyelvész szemmel is, de eddig nem volt megfelelő formátum és közeg erre. Készíts popcornt, mert hosszú leszek!

Érdekességek a filmről: (MAFAB-percek következnek, csak mert a blogot áthatja a mélyen ülő igényesség 🙂 )

“Golden Globe-jelölést kapott két kategóriában: legjobb női főszereplő (Amy Adams), legjobb filmzene (Jóhann Jóhannsson)”

“47 millió dolláros költségvetésből készült el a produkció.”

“Ted Chiang művén, alapszik a film, melynek címe: Story of Your Life.”

“Denis Villeneuve rendező és az írói csapat számos tudóssal konzultált, hogy minél hitelesebben vihessék filmre a történetet.”

Rövid tartalom:

“Ha egyszer eljönnek hozzánk az idegenek, akkor nemcsak az lesz a kérdés, mik a szándékaik, hanem az is, miként fogunk velük kommunikálni – és hogyan. Ez a magát szinte minden műfajban kipróbáló kanadai Denis Villeneuve (Sicario – A bérgyilkos, Ellenség, Fogságban) új filmjének kiindulópontja és lényege. A nálunk is ismert Ted Chiang sci-fi író 1998-as Story of Your Life című novellájából készült mű főszereplője a nagyszerű Amy Adams, aki egy elismert nyelvészt alakít, akinek az előadásait mégis kevesen látogatják, és akit az amerikai katonaság kér fel, hogy közvetítsen köztük és az idegenek között.”

Bevezetés – a film alaphelyzetéről

Már a film elején pirospont jár azért, mert az alkotás a nyelvészt és a szakmáját egy kissé megpróbálja emberközelibbé tenni.

Ha jól belegondolunk, a legtöbben azt hiszik, hogy a nyelvészet valami ismeretlen, tudományos bélgázfelhő, ami csak közöttük és a sztratoszféra között lengedezik, valahol magasan a fejük felett. A nyelvészt valami megmondóembernek, “bölcsész Rain Mannek” tartják, aki álmából felkeltve ábécérendbe szedi a mosópor hátulján szereplő összetevőket és blogokra, fórumokra csörtet áldozatokat szedni, hogy végre nyelvtannáculhasson egy jót. Ha pedig valamilyen csoda folytán kimerészkedne a napfényre, akkor tuti, hogy gyanútlan szerencsétleneket szólítgat le valamilyen teljesen abszurd és senkit sem érdeklő nyelvi kérdésre választ várva:

– Elnézést, Ön szerint hogyan értékeli a galléros császármadár nevének helyesírását a valóságshow-feliratokban?

– Hogyan írná le Ön: tűzi-víztároló vagy tűzivíz-tároló?

Az, hogy nem tudjuk, hogy mit “csinálnak” a nyelvészeink, nem újkeletű dolog: gondolatainkban már másfél évszázada összekeverjük a nyelvészetet a nyelvműveléssel, helyesírással vagy a stílustannal (“hogyan kell szépen beszélni?”) (B. Nagy, 2005. p.39).

Valójában a nyelvész egyetlen dolgot állít maga elé, csakis egy dolog érdekli: a nyelv. A nyelv pedig élő, lélegző entitás, melyen bennünk és rajtunk keresztül létezik. A nyelvet nem birtokolja senki sem teljes, tökéletes formájában (langue), hanem csak egy változatát (parole). Ferdinand de Saussure szerint a nyelv csak a beszélőkön keresztül van jelen.

Mivel a nyelv változik korról-korra, történelmi folyamatról történelmi folyamatra, így időről időre szükséges, hogy a nyelvben megjelenő változásokat leírjuk: megfigyeljük. (És itt van egy másik, általam és sok más társasnyelvész által elvetett nyelvészeti irányzat, melynek tagjai szerint a nyelvet és a használóit nevelni kell, mint a kisgyermeket, elő kell írni számukra, hogy hogyan kell “helyesen” beszélni.)

A nyelvi adatgyűjtés sokféleképpen történhet: az “öreg motoros” nyelvészek (pl.: Sajnovics János) még a két lábacskájuk segítségével elballagtak nyelvi adatokat gyűjteni. Tehát tulajdonképpen azt csinálták, amit fentebb kiparodizáltam: útra keltek és viszontagságos hónapok után eljutottak abba a faluba, ahová menni akartak (és ott még beszélőket is találtak). Ott, mindenkitől, akinek csak szája volt és mozgatni tudta, tudakoltak tárgyneveket, testrészek neveit, absztrakt fogalmakat (pl.: szabadság, házasság, gazdagság), gyakran közvetítő nyelv segítségével kérdeztek és a a helyiek válaszoltak. A klasszikus adatgyűjtési módszerekről a következő videón egy egyetemi tanárom beszél:

https://youtu.be/Ivp1T5nk-_Y
Dr. Székely Gábor, egy modern nyelvész, aki terepmunkát végzett a manysik között 2005 és 2014 között több expedícióban. A tanár úr fantasztikus ember és kutató volt, sajnos 2019-ben, ereje teljében távozott az élők sorából.

Ez volt a régmúlt: az új adatgyűjtési módszerek már nem ennyire fáradságosak. Lehet digitális adatokat gyűjteni, online kérdőívezni, nyelvi interjúkat készíteni, szövegelemezni, testbeszédet és mimikát videófelvételen elemezni, nyelvjárást kutatni, beszédhangok képzését vizsgálni és a beszéd előállítását (produkcióját) vizsgálni CT és MR segítségével. És ezek csak azok a módszerek, melyek pocakra pöckölve jutottak eszembe.

Még egy dolog bevezetőként. Mivel emberek vagyunk és testi felépítésünk azonos, így a beszédet ugyanolyan módon állítjuk elő (tüdő-légcső-hangszalagok-fogak-ajkak stb.) és ugyanúgy képesek vagyunk megérteni az emberi beszédhangokat is (kivéve persze a siketeket, akik erre szervileg képtelenek és az úgynevezett “farkasgyerekeket”, akik életük első 10 évében nem hallottak emberi szót – ők képtelenek megtanulni az átlagemberek módján kommunikálni).

Fontos, hogy mindannyian ugyanúgy beszélünk, csak az általunk használt nyelv a más: egy számítástechnikai példával szemléltetve ugyanaz a hardverünk – más az operációs rendszerünk.

Az első megállapítás tehát: valószínűleg egy anatómiailag eltérő élőlénnyel nem, vagy csak igen nehezen tudnánk segítség nélkül kommunikálni. Ez korrekt. A filmnek ebben igaza van.

  1. A nyelvészet a kulcs az univerzális kommunikációhoz?

A másik kérdés, ami provokatív tőlem, de érdemes lenne elgondolkodni rajta: érdemes volt-e nyelvészt hívni egy ismeretlen fajjal történő első találkozásra?

Ehhez egy kicsit a kommunikáció alapvetéseit kell átismételnünk.

A kommunikációhoz alapvető formájában (a legegyszerűbb, Jakobson-féle modell szerint) szükség van:

  • adóra/beszélőre –> ő a feladó,
  • vevőre/befogadóra –> ő a címzett,
  • közös nyelvre (!) –>ez a kód,
  • közvetítő csatornára –> ez a kontaktus,
  • közös valóságra –>ez a kontextus (mondhatjuk beszédhelyzetnek/témának).
  • ami nem kell, de van–>ez a zaj (minden olyan valami, ami a kommunikáció hatásfokát rontja)

Ha jönne E.T. és nem lenne elég intelligens ahhoz, hogy az emberi beszédet emulálni tudja a saját kommunikációjában, akkor univerzális, a világegyetem minden sarkában létező közös dologhoz kellene nyúlnunk azért, hogy a Jakobson-i modell “kódját” és a közvetítő csatornáját , vagyis a a “kontaktustát” elő tudjuk állítani. Vagyis: ha az emberi tudásunkkal nem értjük a “beszédét”, akkor nem tudnánk, hogy milyen irányban lehetne áthidalni a problémát. Másként mondva: nincs adatunk arra nézvést, hogy a folyamatosan kilövellő füstfelhő nem a lények bélrendszeréből előtörő gombapörkölt mellékterméke, hanem a beszédjük. Ezt pedig nem tudjuk. Honnan is tudnánk?

A “kód” vagyis a közös nyelv hiánya természetesen az egyik leggyakoribb kommunikációt meghiúsító tényező, de ez természetesen még áthidalható lenne nyelvtanulás által (feltételezve, hogy az emberi hangképzőszervek képesek lennének az idegenek által “beszélt” hangokat(?) előállítani, vagy esetleg képesek lennénk valami olyasféle fordítószerkezetet kreálni, aminek üzenetei az idegen számára is értelmezhetőek). Kifejezetten nehéz lenne ebben az esetben, hogy nincs emberi beszélő, aki segítene nyelvet tanulni és nincsenek nyelvtankönyvek sem, melyek az adott “ufónyelv” szabályosságait összegyűjtenék. Van ilyen nyelvtanulási mód: “belemerítő (immerzív) nyelvtanulásnak” hívják, konyhanyelven: “baszkikám, valahogy csak megértjük egymást“, azaz minimális anyanyelvi és maximális célnyelvi inger éri a nyelvtanulót ilyenkor. Ilyen módon tanulsz nyelvet te is, ha bárminemű nyelvi- és kulturális ismeret nélkül elmégy egy idegen országba és ott beszédbe elegyedsz a trafikossal vagy a boltossal.

Bár nem létfontosságú, de nagyban segíti a megértést az úgynevezett kulturális vagy országismeret, nem véletlenül tanítják valamennyi idegennyelv oktatása során, a nyelvtani ismeretek mellett.

Miért? “A pragmatika hűtlen kurva.” – foglalta össze egyik kollégám kissé fésületlenül azt, amit mondani szeretnék neked. Magát ezt az alapvetést (természetesen a tudományos formáját) Wilbur Schramm nevéhez szoktuk kötni és a következő diagramon láthatjuk.

A közös jelentést befolyásoló elemek W. Schramm szerint (Forrás: https://regi.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tamop425/0005_03_a_kommelmelet_alapjai_scorm_04/315_a_medilis_tmegkommunikci_modellje.html)

Röviden: minél ismerősebb a jel a befogadó számára, annál nagyobb lesz a üzenet hatásfoka. Ezért van az, hogy egy kis összekacsintás után máris tudja az ifjú feleség, hogy mit kell megtennie férjének, azonnal leveszi a pulóverét… és már megy is konyhába nokedlit szaggatni. Komolyra fordítva a szót: a kulcsfogalom itt a tapasztalat. Tehát csak olyan jelekkel tudunk valamit kezdeni, amivel már találkoztunk. Márpedig füstölgő farkú izékkel az emberek általában nem szoktak összefutni tankolás közben (aki meg igen, annak hatalmas riszpekt érte és kérem, írja meg kommentben az esetet és az elfogyasztott porcukor mennyiségét).

Summa summarum: egy idegen fajjal történő kommunikáció esetén nem feltétlenül kell(ene) azonnal nyelvészekért kiáltani. Ilyenkor tényleg jobb lenne az univerzális tudásra támaszkodni. Tipikusan ilyenek a természettudományok, de főleg a matematika. El tudom képzelni, hogy az informatika is segíthet az új “nyelv” dekódolásában, emellett statisztikai módszerek bevetésével is lehetne az idegen beszédben mintázatokat és szabályosságokat keresni, de vigyázni kell arra, hogy a nyelv az egyik legszabálytalanabb (gondolj például az igeragozás kivételeire az angolban) és mégis legszabályosabb entitás, amit csak ismerünk.

Ha már van annyi nyelvi tényanyagunk, melyből egy nyelvész rendszert alkothat, akkor viszont már jól jön a segítsége, de így is szerintem hónapokig, ha nem évekig elbíbelődhetne az idegen szókészlet megfejtésével. És ez csak a szóbeliség problémája.

Ha az írásrendszert és nyelvtant is szeretnénk a nyelvhez tudományosan feldolgozni (hát, hogy a viharba ne szeretnénk, az még legalább 3-5 évnyi plusz ösztöndíjat jelentene), akkor még nehezebb dolgunk van. Az egyik legrosszabb forgatókönyv esetén a nyelv alapelemei nem a szavak, hanem az úgynevezett “ideogrammák”, tehát fogalmak. Mikor szembesül ezzel, akkor a szerencsés kolléga haja is kihullik, mire megfejti az összes kulturális összefüggést egy olyan civilizáció által létrehozott írásrendszerben, melyről nagyon keveset/szinte semmit sem tudunk. (Ugyanezért nehéz például az egyiptomi hieroglifákat jól lefordítani. Egy toll szimbólum önmagában jelenthet: írást, tekercset, írnokot.)

Egy egyiptomi hieroglifa (Forrás: wikipedia.hu)

Folyt. köv….


Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .