Éppen a templomban tűnődtem az egyik vasárnap: két viháncoló kisgyereket figyeltem mise közben, akik bámulatosan letojták a környezetüket. hangosan vihorásztak. Aztán eszembe jutott, hogy nekem ezt tulajdonképpen ha nem is élveznem kellene a cuki kisgyerekek játszadozását, de felnőttként legalább kedvesen mosolyognom kellene hozzá. De képtelen voltam rá. Sokkal inkább nehezteltem azokra a fantasztikusan kivagyi, a tömeg csendigényét leszaró szüleire. Akkor jutott eszembe, hogy ők maguk is érzik és tudják, hogy amit csinálnak az rossz. Mégsem érdekli őket egy jottányit sem.

Én is ilyen vagyok? Vagy: ilyen leszek?

Fiatalon sokkal könnyebben ki tudtam mondani, hogy én ilyet soha.

Nem csalnék meg senkit. Nem hazudnék annak, aki megbízik bennem. Nem bántanék szándékosan valakit, csak azért, mert megtehetem. A gyilkosság pedig végképp olyan távol volt mindattól, amit emberileg elképzelhetőnek tartottam, hogy az elkövetőjében is nehezen láttam embert. Tudtam persze, hogy ezek a dolgok léteznek. Csak azt nem értettem, hogyan jut el hozzájuk bárki. Valahol lennie kellett egy határnak, amely előtt az ember megáll, és azt mondja: na, ezt már nem.

De tartok tőle, hogy csak szeretném, hogy legyen ilyen határ. Végigültem 10 tanévnyi hittant és 15-20 évnyi templomot: az átlagostól jobban ismerem a Bibliát. Tanultam filozófiát. Könnyebbnek kellene lennie “erkölcsösnek” maradni. Csakhogy ma már sokkal többet tudok arról, mi történhet előtte.

Ez nyugtalanít. Hogy miközben tapasztaltabbnak, megértőbbnek gondolom magam, nem tudom mindig eldönteni, mennyi ebből az emberség, és mennyi a “felnőttségi leszarom”. Valóban jobban értem a másikat, vagy lassan hozzászokom ahhoz, amit régen elviselhetetlennek tartottam? És amikor valakire azt mondom, hogy nem tudhatjuk, min ment keresztül, vajon kizárólag őt védem-e? Vagy már magamnak is készítek egy alapos felmentő ítéletet ugyanebben a mondatban?

Nem szeretném utólag ostobának beállítani a fiatalabb önmagamat. Volt tisztesség abban a szigorúságban és a saját megnyugtatásomra még mindig morális szigorúsággal ítélek meg rengeteg helyzetet. Hiszem ma is, hogy a hazugság tényleg képes tönkretenni a bizalmat. A megcsalás tényleg megalázza azt, akinek közben talán fogalma sincs róla, milyen életben él. A meggyilkolt ember pedig nem kapja vissza az életét attól, hogy alaposan megismerjük a gyilkosa előtörténetét. Ezeken nem változtatott, hogy idősebb lettem.

Viszont közben elképzelhetővé váltak számomra olyan helyzetek, amelyek korábban puszta jellemhibának látszottak.

Mert felnőttként már meg is tudom magyarázni magam. Fiatalon a hazugságra volt egy meglehetősen pontos szavam: hazugság. Ma már sokkal gazdagabb a szókincsem és a krumplileves sem mindig krumplileves. Ma már jelzőkkel és főnevekkel tompítjuk a lelkiismertünket: kegyes hazugság. De nem is hazugság, csak tapintat. Időzítés vagy inkább konfliktuskerülés. A másik megóvása most fontosabb. Nem akartam fölösleges fájdalmat okozni, nemrég rúgták ki. Most nem lett volna értelme elmondani. Majd akkor, amikor alkalmasabb lesz.

És van, amikor ezek valóban helytálló szempontok. És éppen ettől olyan nehéz az egész. Ugyanazokkal a mondatokkal lehet gondoskodni valakiről, amelyekkel ki lehet kerülni a felelősséget. Néha csak én tudhatnám, melyiket csinálom, ha hajlandó lennék elég kellemetlen kérdéseket feltenni magamnak. Például azt, hogy pontosan kinek lenne rosszabb, ha kiderülne az igazság. Annak, akit állítólag védek, vagy nekem.

Aztán ott van a fáradtság.

Mert az etikában mindenki debatter vitázó: Arisztotelész hajnali kettőkor is, félrészegen és fájó foggal is türelmesen magyaráz. Pedig öt óra alvással és négy deployjal szeptemberben nehéz türelmesnek lennie. Tudni a jót és tenni… hát ez nehezebb. Pedig erről nehéz úgy írni, hogy ne hangozzon rögtön kifogásnak. Más türelmesnek lenni, amikor van bennem figyelem, idő, tartalék, és más akkor, amikor egész nap alkalmazkodtam, nyeltem, elvégeztem, megoldottam, és este még valaki kér tőlem valamit. Ilyenkor különösen könnyű annak odaszúrni, akivel biztonságban érzem magam. Akinél arra számítok, hogy egy rossz mondattól még nem megy el.

Ez felnőttség? Vagy csak morális kétszínűség? Opportunizmus? Azt hiszem, ettől félek a hétköznapi vétkeimben a leginkább. Hogy még azt is fel tudom használni a másik ellen, hogy szeret. Mert az hisszük, hogy tizenöüt év egymás ellen feljogosít arra, hogy odaszúrjunk, ahová a másiknak a legjobban fáj és hogy ez el kell viselnie, mert ez a dolga.

És máris ember lettem, nem erkölcsi komputer. Nem kell ehhez nagy erkölcsi összeomlás, csak elég, hogy ma ne figyeljek oda. Aztán egy hét múlva pedig már furcsa lenne előhozni.

A felnőttség lényege számomra az időmúlás felismerése és elviselésre. Mert még ma is ettől rettegek a legjobban. Fiatalon egy egész életre szóló tisztességet is el tudtam képzelni egyetlen erős elhatározásként. Felnőttként újra meg újra ugyanannál a munkánál találom magam. Meg kell hallgatni. Meg kell állni a mondat közepén. Be kell ismerni, hogy nincs igazam. El kell viselni, hogy valamit szeretnék, és mégsem tehetem meg. Az elhatározásom tegnapra elég volt; mára ismét kell valami.

Közben persze gyűlnek a sérelmek is. És velük együtt egy különösen veszélyes gondolat: nekem már jár.

A kereszténység felől nézve nekem itt válik igazán személyessé a kérdés. Mit kezdek azzal, hogy a jó szándékom nem bizonyult olyan megbízhatónak, mint szerettem volna? Hogy őszintén akarhatok jó lenni, aztán ugyanazon a napon képes vagyok kicsinyesen, gyáván vagy szeretetlenül viselkedni? Sík Sándor írja gyönyörűen:

“Ember vagyok: a sár sápadt virága,
Ellentmondások esztelen világa.”

Felnőttként sem tudok mindent. Nem tudom elviselni a bűnt, de nem szeretném visszakapni mindenestül a régi szigorúságomat sem. Túlságosan sok ember maradna miatta távol tőlem: gyarlók, bűnösök, házasságtörők. De emberek. De azt sem szeretném, hogy a megértésem végül mindent elbírjon, amit kényelmes volna elnéznem magamnak.

Sárvirágként egyelőre ott tudom ezt számon kérni magamon, ahol még tehetek valamit. Amikor megvan a bántó mondatom, és még nem mondtam ki. Amikor elhallgathatnék valamit, de a másiknak joga volna tudni róla. Amikor bocsánatot kérek, és már készülök hozzátenni, hogy de te is.

Ott még meg lehet állni.