Szóval az van, hogy szept.30-ával felmondtam. Rendes, 60 napos felmondással: nov.30-ig vagyok még állományban a cégemnél. Egy január óta tartó szívatás-sorozat végére került pont. Ez a cég, amit imádtam és évekig lobbiztam, hogy felvegyenek – egy év alatt gyakorlatilag szembeszarta saját magát. Van az a pont, amikor az embernek végleg elgurul a gyógyszere. Amikor rájön, hogy ez már rég nem a munkáról szól. Nem a kódról, nem a projektekről, hanem egy sunyi, passzív-agresszív sakkjátszmáról, ahol a tét a mentális egészségem és a maradék önbecsülésem.

Az egész június 30.-án kezdődött. Elmentem egy gyomor bypass műtétre 2 hétre, de sajnos a betervezett időszak rendkívül kevés volt, nagyon pusholtak, hogy keressek más projektet a nyár közepén (!) szóval el kellett mennem több hét táppénzre, hogy helyrejöjjek. Már kb. 3 nap után tudták, hogy ki fognak rúgni.

Augusztus végén a projektemet pénzügyileg lezárták. Azóta egy adminisztratív purgatóriumban lebegtem. Papíron még Norbi, a menedzserem alá tartoztam — de feladat? Semmi. Kommunikáció? Nulla. Csak a csend. Lassan leesett: ez nem véletlen. Ez stratégia. A vállalati „húzzuk az időt, hátha magától megunja” módszer. A gyáva, de hatékony kivéreztetés.

Én közben befejeztem egy 102 ezer szavas nagyregényt, több novellát. Felfrissítettem senior szintre a GitHub repoimat. Amúgy meg céges szinten erre csak egy válaszom volt: a láthatatlanság.
Nem írtam, nem kérdeztem, nem jelentkeztem. A cég pénzén tanultam és kreatívkodtam. Ha már játsszuk a játékot, legalább én szórakozzak jobban.

Aztán szept.27-én, péntek délután 14:07-kor – klasszikus időzítés, amikor már senkinek nincs kedve semmihez – beesett egy meeting-meghívó Norbitól. Cím: Egyeztetés.
A következő hét keddre, a hónap utolsó napjára, szept.30-ára 11 órára. A meghívottak között ott virított egy HR Business Support Specialist, de ezt én nem tudtam, mert mesterien elrejtették a nem kötelező meghívottak közé a csajt, aki már vissza is igazolta a részvételt. Hétfő délelőtt jöttem rá, hogy csapdába akarnak csalni. Na, mondom, megérkezett a végjáték. Ez nem egyeztetés lesz, hanem egy előre lejátszott színjáték, ahol én vagyok a statiszta. Norbi majd előadja a szigorú főnököt, aki „nem lát elég aktivitást”, a HR meg mosolyogva bedobja a „közös megegyezést”. Kedvesen, puhán, mint egy méreggel átitatott párna.

A cél világos: kirúgatni magamat úgy, hogy ne kelljen kifizetni a 60 napos felmondási időt. Corporate Machiavelli a legjobb formájában.

Próbáltam felvenni a kapcsolatot a szakszervezettel, de az elnök éppen szabadságon volt, amúgy sem akartam pereskedni a céggel. Aztán rájöttem, hogy itt a vég. Nem fogok elmenni egy saját kivégzésemre. Igazából okt.2-án akartam lépni, így 2 napot vesztettem.

A meeting reggelén, még mielőtt bárki letehette volna a kávésbögrét az asztalra, elküldtem a felmondásomat. Szépen, szabályosan a közvetlen menedzsernek is.
Tárgy: Rendes felmondás. Szöveg: száraz, hivatalos, jéghideg. Világosan leírtam, hogy a 60 napos felmondási időt letöltöm, és nem érdekel semmiféle „közös megegyezéses” maszatolás. A végén odatettem egy mondatot, ami finoman, de egyértelműen azt jelentette: innentől nincs miről beszélnünk.

Pár órával később a meeting törölve lett. Ezzel a kommentárral.

Szia Admin,

Ellenőriztem a dokumentumot, egyeztettem a HR BPM kollégával is, mindent rendben találtam.

A holnapi naptól kezdődik a felmondási időd, ahogyan azt kérted, jelezted is felénk.

A mai megbeszélésünket a fentiek fényében törlöm.

Köszi&Üdv

Norbi

Mint amikor egy gyáva gyerek letörli a kommentjét, miután rájön, hogy az ellenfél tényleg vissza fog szólni.

Most itt ülök a „felmondási időmben”, amit a cég talán büntetésnek szánt — én meg pihenek, írok, tanulok. Ők azt hiszik, ők zártak ki. Valójában én léptem ki.

Őrülten elfáradtam. Rettenetes sok volt az idei év: kompromittált senior vizsga, gyomor bypass, szájsebészeti műtét, anyajegylevétel, megírtam idén kb. 150 ezer szót. Őrületesen kimerültem. Januárban fogok támadni az új pozikra.

A tanulság? Egy rothadó cégnél a legélesebb fegyver nem a düh, hanem a hideg, pontos mozdulat. Néha a legprofibb válasz az, ha az ember mosolyogva gyújtja fel maga mögött a hidat.