Hétfő van. Egy hete műtöttek. Komoly, gyomor-bypass műtéten vagyok túl, ami után az orvos hetekig tartó, szigorú pihenést írt elő. A testem próbál gyógyulni, az agyam viszont nem tud. Folyamatosan harckészültségben van, mert a cégem, ahol majdnem két évet lehúztam, úgy döntött, hogy pont most, a legkiszolgáltatottabb helyzetemben indít ellenem egy csendes, kegyetlen háborút. Elmondtam, hogy aug.22-ig kaptam időt arra, hogy takarodjak a projektről. Beletörődtem, elfogadtam. De nem vagyok hajlandó egy perccel előbb sem elmenni, mint ami jár.

A telefonom minden egyes rezgésére összerezzenek. Vajon most Klári írt a Teamsen? Vagy Norbi, a főnököm, akinek hivatalosan még 5 hétig a beosztottja vagyok? Vagy az a rejtélyes “harmadik személy”, akit Norbi belengetett, mint egy újabb hóhért?

Az egész annyira abszurd, hogy néha hangosan felnevetek. Pár hete még a német projektvezető, Carsten, e-mailben erősítette meg kb. egy hónapja, hogy bár a projekt leépül, én augusztus 22-ig biztosan maradhatok. Gentleman’s agreement. Azt hittem, ez jelent valamit. Ma már tudom: semmit.

A legszürreálisabb az a kettősség, ahogy kommunikálnak. Délelőtt 10:30-kor Norbi még “jobbulást” kíván, és megértően bólogat, amikor elmondom, hogy a lábadozás nehezebb a vártnál. Majd négy órával később küld két új álláslehetőséget, mintha a korábbi beszélgetésünk meg sem történt volna.

Amikor ezt a támadást egy gondosan megfogalmazott, az egészségemre és a hivatalos státuszomra hivatkozó e-maillel hárítom Klárinál, ő nem válaszol. Helyette, mint egy hidra, akinek levágták az egyik fejét, egy másik nő ki a helyén: Norbi folytatja a nyomulást, és az ismeretlen nő “majd lehet, hogy megkeres”. Hát feleslegesen. Pontosan tudják, hogy a közvetlen főnökömet nem ignorálhatom.

És akkor rájössz. Ez nem a véletlen műve. Ez egy tudatos, hideg stratégia. Kifárasztásra játszanak. Arra, hogy a fizikai fájdalom és a mentális stressz alatt megtörj. Hogy egy gyenge pillanatodban azt mondd: “Rendben, elég volt, feladom, csak hagyjanak békén.” Hogy aláírj egy neked kedvezőtlen papírt, csak hogy vége legyen a zaklatásnak.

De valami megváltozott bennem ezen a napon. Az undor erősebb lett, mint a félelem.

Meguntam. Nem érdekelnek a demandjaik. Nem érdekel a színlelt empátiájuk. Nem érdekel a belső folyamatuk, ami szerint egy frissen műtött embert kell noszogatni.

Nem fogok ugrálni. Nem fogok kapkodni. Nem fogok jelentkezni sehova. A célom már nem az, hogy megfeleljek, hanem hogy túléljek. Hogy minden egyes napot, ami a szerződésem szerint jár nekem, kivegyek ebből a rendszerből. Hogy felépítsem a tartalékomat, és a hátam közepére se kívánjam őket többet.

A tervem innentől egyszerű. Csend. Passzív ellenállás. Egy-egy udvarias, de üres mondat, ha muszáj. Aztán újra a csend. Várom a Godot-t, aki sosem jön el, és közben gyógyulok. Az ő pénzükön, az én időmben. Ez az egyetlen győzelem, ami ebben a játszmában még elérhető. És ezt már nem vehetik el.